Nyár volt, a nap vakítóan sütött, a tücskök a fűben ciripeltek, minden tökéletesen nyugodt volt. Minden, és mindenki, kivétel ez alól természetesen én, akinek már reggeltől kezdve görcsben állt a gyomra, és úgy is maradt egész nap. Mindenki vidáman nevetgélt körülöttem az Akadémián, csak én nem tudtam. Egész nap olyan voltam, mint aki lenyelt egy Zanpakoutot, és körítésnek mellé egy citromot is. "Aina, mi a baj? Aina miért vagy ilyen? Örülnöd kéne! Aina, hahó! Mi van veled, figyelsz rám egyáltalán?... " egész nap csak ezt hallottam. Válaszképpen minden egyes alkalommal megráztam a fejem, aminek eredményeként a csoporttársam, aki épp velem próbált kommunikációt folytatni, vállat vonva odébbállt és mással kezdett csevegni. Ideges voltam, mert ma volt az osztagba soroló ceremónia, amire már attól a naptól kezdve vártam, hogy felvettek az Akadémiára. Így nem is csoda, hogy egész nap egy szót sem szóltam, és folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy melyik osztaghoz vesznek fel. Volt elképzelésem róla, hogy hová szeretnék menni és hová nem. Végre leteltek az unalmas könyökléssel és kósza gondolatokkal eltelt órák (amiken senki nem figyelt persze, aminek eredményeként egyik másik csoporttársam szépen meg is égett), és felsorakozhattunk az Akadémia előtt, hogy megtudjuk, ki hová került. A gyomrom idegesen remegett, már alig vártam, hogy rám kerüljön a sor. Negyed óra várakozás után ez meg is történt.
- Hamano Aina....-nézett bele a papírjába a főkapitány, miközben én mint egy mantrát, ismételgettem magamban: csak ne a tizenegyes osztagba, csak ne a tizenegyes osztagba! Nem akarok a hentes osztaghoz menni!
- Hatos osztag! -nézett fel a papírjából Yamamoto, egyenesen rám. Bennem megállt az ütő. Hatos osztag? Hiszen az... Kuchiki Byakuya osztaga! Remek, egy jégcsap lesz a kapitányom. Sóhajtottam egyet, majd türelmetlenül végigvártam, míg mindenkit beosztanak, majd amilyen gyorsan lehetett, elszeleltem az Akadémiáról. Az a jól kigondolt tervem , miszerint a lehető leggyorsabban elhúzom a csíkot úgy, hogy még véletlenül se kelljen senkivel sem leállnom beszélgetni, meghiúsult.. Valaki követett. És nemsokára ki is derült, hogy ki az.
- Aina! A füleden ülsz? Már egy fél órája kiabálok utánad! -hallatszott egy dühös hangnem, melyben felismertem csoporttársamat, és nem mellékesen egy jó barátot, Haruno Yukit.
- Bocs Yuki. -vettem hátra a vállam fölött, és kényelmesen nekidőltem egy fának, hogy a srác beérhessen. Mellém ért és megrázta a fejét.
-Mi bajod van? Egész nap kerültél!
- Nem kerültelek, csak ideges voltam az egész beosztósdi miatt. -most rajtam volt a fejrázás sora.
- És emiatt bujkáltál egész nap? Hihetetlen vagy. -nézett a szemembe Yuki.
- Tudom, de ejtsük a témát. Nem akarok arra gondolni sem, hogy mi vár rám Kuchiki Byakuyánál... tényleg, Yuki, te melyik osztaghoz kerültél?
- A 10eshez.
- Most miért vagy ilyen letört? Hiszen az jó, nem? -néztem értetlenül Yukira.
- Nem, nem jó! -csattant fel a srác, tőle szokatlan hangnemben.
-De miért?
- Még mindig nem esett le? Tudod mit, gondolkodj rajta még egy kicsit! Sőt, ne is fáradj tornáztatni az agyadat, úgysem fogsz rájönni! Azért nem jó, mert így nem láthatlak majd!
-De... Yuki, ha rajtam múlik, én ezt nem hagyom, hogy így eltávolodjunk egymástól!
A srác keserűen felnevetett.
-Nem fogod hagyni? Ne zavarjon, hogy már rég eltávolodtunk egymástól neked köszönhetően! - kiabálta az arcomba a neked szót erősen megnyomva Yuki. - Mostanában folyamatosan csak arra gondolsz, hogyan bújhatnál el az emberek elől! Én megértem, hogy gondjaid vannak, de talán szólhatnál nekem is, mert aggódok miattad! Azt hittem, hogy egy szaros ceremónia nem fogja megbolygatni a barátságunkat ennyire és nem lesz gond belőle, ha mindketten másik osztaghoz kerülünk, de úgy látom tévedtem! Már régen nem érdekel téged az, hogy mi van velem, és én mit érzek, a lényeg hogy te egyedül maradhass a problémáiddal és a kicsinyes félelmeiddel!
Yuki fejmosása hidegzuhanyként ért. Még sohasem veszekedtünk így, ha problémánk volt, megbeszéltük. Pár percig csak bámultam a srácra, egy hang sem jött ki a torkomon, de végül megerőltettem magam.
-De... Yuki... én...
- Ha azt akarod mondani, hogy sajnálod, ne fáradj a magyarázkodással, nem érdekel! Jó elmélkedést a gondjaidon, de immár nélkülem! - kiabálta felém az utolsó mondatot, majd elrohant. Én továbbra is úgy álltam, mint aki földbegyökerezett.
- A francba! -sziszegtem, majd egy nagyot ütöttem a fába - Miért pont mindig engem talál meg a szerencse?! A francba is Yuki, én ezt nem akartam így! Bár bocsánatot kérhetnék... Megtehetném, hogy utánad futok, de túlságosan is tudom már, hogy ilyenkor nem vagy hajlandó meghallgatni... a francba is...-sziszegtem összeszorított fogakkal, egy hatalmas nagy gombóccal a torkomban. A sírás szélén álltam, és ez régen nem jó. Tehetetlennek és magányosnak éreztem magam, ami csak még jobban hozzásegített ahhoz, hogy a könnyeim meginduljanak az állam felé.
-Mit kéne tennem most?...ha így végigmegyek a főtéren, biztos, hogy mindenki meg fog bámulni...a francba is, nem érdekel! -elszántan letöröltem a könnyeimet, majd elindultam. Azonban nem jutottam messzire, mert egy kiáltást sodort felém a szél.
- Hamano! Várjon! -egy Halálisten futott felém, akit nem ismertem. Megálltam és nagyot nyelve hátrafordultam. Remek, lehetséges volna, hogy máris tettem valami olyat, amit nem kellett volna?...
- Bocsánat, hogy zavarom. A hatodik osztagtól vagyok. Egy üzenetet szeretnék átadni Önnek...
Elkerekedett a szemem. Üzenetet? Biztos Byakuyától... de.. álljunk csak meg egy percre! Nincs okom az aggódásra, elvégre még csak most kerültem az osztaghoz, mi olyat tehettem volna amit nem kellett volna? Semmit! -így hát normalizáltam a szemmértékemet és ránéztem a halálistenre.
- Kuchiki kapitány azt üzeni, legyen szíves megjelenni holnap reggel 7kor a 6os osztag épületében! És lehetőleg ne késsen el!
-Ömm.... rendben, ott leszek! -mosolyogtam zavartan, miközben a tiszt visszament a dolgára. Remek. Vajon mit akar a kapitány? Nyilván a szabályokat ismertetni, meg az unalmas dolgokat hogy mit lehet és mit nem.... Sóhajtottam egyet, majd elindultam az ideiglenes szállásom felé. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy holnap még ennél is nagyobb meglepetés vár rám...