Madarak csiripeltek a fákon, a nap éppen hogy csak kidugta első sugarait az ég felé, mikoris az Akadémia szállásáról egy tompa puffanás hallatszott, majd rögtön utána egy bő káromkodás. A puffanásra egy kócos fej jelent meg az ajtófélfában, és aggódó, álmosságtól összecsukódni készülő kávébarna szemeit rám szegezte.
- Minden rendben, Ai?

Megdörzsöltem a szemem, majd hátrafelé nézve egy biztató mosolyt erőltettem magamra.
- Persze Miyako. Aludj csak tovább. Ja, és mondtam már, hogy utálom ha Ai -nak szólítasz.
A lány megvonta vállát, és kiment. – Hát persze, hogy minden rendben…tegnap összevesztem Yukival, ma mehetek Kuchiki Byakuyához…és a kezemet teszem rá, hogy ma sem fogok tudni beszélni a sráccal. Kisöpörtem az arcomba hulló rakoncátlan, fésűt még nem látott hajtincseket, majd morogva felálltam, hogy megmozgassam sajgó végtagjaim. Várjunk csak…- tűnődtem miközben karommal a levegőt kaszáltam - Hogy eshettem én le az ágyról? Rohadt tehetséges vagyok, mondhatom. De ezután úgyis csak futonon fogok aludni…- megvontam a vállam, majd készülődni kezdtem. Az összepakolt holmijaim a földön vártak sorsukra. Enyhe fintor futott végig az arcomon, ahogy megláttam őket, de aztán gyorsan elkaptam a tekintetem és tettem a dolgom. Megmostam az arcom hideg vízzel, majd kezdtem valamit a hajammal. Ez a kezdtem valamit azt takarta, hogy kifésültem és hagytam, hogy a vállamra omoljon. Már épp kezdtem volna tűnődni, hogy mit vegyek fel mikor megakadt a szemem valamin. A szoba sarkában álló székre valaki egy Halálisten egyenruhát tett. –Ezt vegyem fel? –csodálkoztam félhangosan, majd közelebbről is szemügyre vettem. Remek…- felöltöttem magamra az egyenruhát, majd csodálkozva szemléltem magam a tükörben. –Nahát…most már végre Halálistennek nézek ki és nem holmi végzős csitrinek…Mélázásomból ismét Miyako zökkentett ki.
-Ai, nem kéne már indulnod? Fél 7 van. Tegnap azt mondtad,7re kéne odaérned.
Sóhajtottam egyet. Így elszaladt volna az idő?  Mi a fenét csináltam én egész idáig?
-Kösz, Miyako! –vettem hátra a vállam fölött, majd elindultam. Nem volt probléma, hogy hogy fogok odajutni, hiszen megmutatták már, hol vannak az osztagok épületei. De várjunk csak? Itt most jobbra vagy balra is kell menni? Ajj, a fenébe veled Aina, hogy semmit sem tudsz megjegyezni! Na és persze hogy egy rohadt lélek nincs a közelben, aki segíthetne! Amilyen mázlista vagyok, tuti bolyongok itt egy fél óráig, és el fogok késni!
- A rohadt életbe! –szakadt ki belőlem a káromkodás. Elvégre úgyse hallja senki, nem? Baromi nagyot tévedtem...
- Mi a gond? –hallottam a hátam mögül egy hangot, amit kisebb szívrohammal jutalmaztam, majd hátrafordultam, hogy megnézzem az illetőt. Nálam egy fejjel magasabb, felcopfozott haj, kendő a fejen, tetoválás… várjunk csak. Ő meg ki a fene… olyan ismerős…
- Bocs, nem akartalak megijeszteni. –vigyorgott rám egy sunyi mosollyal újdonsült ismerősöm – Szóval, valami gond van?
- Nem ijesztettél meg, csak egy kisebb szívinfarktust kaptam, de nem baj…- játszottam a hangszínemmel ironikusan - A gond az, hogy fogalmam sincs, hogy kéne eljutni a hatos osztag épületéhez, és amilyen mázlim van, tuti elkések, és Kuchiki kapitány leszedi a fejemet! – fakadtam ki a hadnagynak egy fújás kíséretében, nem érdekelve hogy megértő fülekre találok-e. Azonban az idegen Halálistennek legnagyobb meglepetésemre elkerekedett a szeme.
- Te...téged a hatos osztaghoz vettek fel? Abarai Renji vagyok, Kuchiki kapitány hadnagya. –mutatkozott be sebtében, és a kezét nyújtotta.

Most rajtam volt a megdöbbenés sora. Hadnagy? Hatos osztag? Hiszen akkor… Akkor tuti odatalálok! Sőt, az sem hátrány, hogy legalább ismerek is már onnan valakit. Örömömben kis híján Renji nyakába ugrottam.
- Hamano Aina vagyok. –tudtam le gyorsan a bemutatkozásomat .- Mekkora mázlim van, istenem… köszi Renji – vigyorogtam.
- Nincs mit megköszönnöd, csak szerencséd volt, hogy éppen erre jártam… Ha véletlenül elkéstél volna, az tuti hogy a kapitány cafatokra szelt volna Senbonzakurával. Na gyere, megmutatom az utat. De jól jegyezd meg, mert nem leszek mindig itt, hogy kísérgesselek!
- Jól van na. –morogtam miközben beértem Renjit – egyébként ki az a Senbonzakura? –néztem érdeklődve.
- Senbonzakura Kuchiki kapitány kardja, és ne akarj találkozni vele, mert nem hiszem, hogy egy darabban maradnál utána.
-Oké, megjegyeztem. –bólintottam. – Öhm… egyébként Kuchiki kapitány… tényleg olyan… szóval…fagyos? – malmozgattam az ujjaimmal a földet nézve, majd összeszedtem a bátorságomat és felemeltem a tekintetemet.
- Hát, nem sokat beszél, az biztos. – hagyta helyben Renji, majd egy pillanatra elgondolkodott és folytatta – de azt hiszem, egészen más belül, mint amit kívül mutat.
- Tessék?
- Semmi, hagyjuk. Túl sokat fecsegtem – rázta meg a fejét a hadnagy. –Megérkeztünk. –már épp elindultam volna, hogy kopogjak a kapun, azonban rövidtávon Renji karjába ütköztem.
- Mi az? – néztem értetlenül.

- Csak pár dolog… mielőtt bemennénk. De nem akarom ezt itt az ajtó előtt, úgyhogy menjünk arrébb. – intett fejével Renji egy közeli fa felé, én pedig követtem.
- Szóval?
- A kapitány mostanában eléggé rosszkedvű, szóval a megjegyzéseket és efféléket hagyd ki a mondandóidból. Ne méltatlankodj, és próbálj mindenhez jó képet vágni.De lehetőleg ne olyat, mint aki citromba harapott. Ja, és a vicceket is mellőzd, mert azokra rendkívül allergiás…
- Allergiás?
Múltkor megpróbáltam felvidítani egy poénnal, de nem igazán méltányolta… majdnem kaptam cserébe egy ingyen hajvágást… Senbonzakurától. –fintorgott Renji, mire én kisebb nevetőgörccsel küszködve próbáltam komoly arcot vágni. Azonban egyből lehervadt a mosoly az arcomról, mikor Renji intett, hogy kövessem. Hogy fogom én mindezt kibírni? Á, már az is kész csoda lesz, ha nem leszek néma, és nem vesztem el a humorérzékem… De azért engedelmesen követtem a hadnagyot, aki bekopogott a hatos osztag főépületének kapuján.
- Szabad.
- Üdv, Kuchiki kapitány. –hajolt meg Renji, majd sebtében utánozva én is. Byakuya szemébe nézve az volt az érzésem, hogy legszívesebben elbújnék Renji háta mögé, és a világért ki nem jönnék onnan. Azonban összeszedtem bátorságomat és valahonnan a mélyből előkotortam a hangomat is.
- Hamano Aina a nevem, és itt vagyok, ahogy kérte kapitány.
- Remek. – bólintott Byakuya – Idetaláltál?
Ez meg miféle hülye kérdés már? Ha itt vagyok, akkor nyilván idetaláltam. Bár, jobban szerettem volna ide sem jönni…
- Igen, Renji segítségével. –mosolyogtam bátortalanul.
- Jól van, Abarai. Akkor nyilván már nem kell bemutatnom egymásnak benneteket. Lehet, hogy csodálkozol most, hogy ketten vagytok itt, de amit közölni szeretnék, ahhoz mindkettőtökre szükség van. Persze csak azután, hogy ismertettem a fontos szabályokat.
Remek. Pont erre vártam… a szabályok. Amiből nyilván egy rakat lesz, hogy még véletlenül se csinálhassak azt, amihez éppen kedvem van….
 - Nos, akkor kezdjük…. A parancsot, amit tőlem kapsz, semmi esetre sem tagadhatod meg. Ha valami fontos vagy veszélyes dolgot hallasz, köteles vagy jelenteni nekem. Nem vonhatod ki magad a papírmunkából, munka ideje alatt tilos az emberi világba menni, valamint – itt jelentőségteljesen Renjire nézett – nem igazán méltányolok semmiféle szakés összejövetelt sem. Azt hiszem ezek mind világosak. Szeretném, hogy miután befejeztem ezt, és nincs kérdésed, elmennél összepakolni a holmijaidat, majd visszajönnél ide. Utána elmondom azt, amiért eredetileg idehívtalak titeket. Abarai, kísérd vissza Ainát és segíts neki! Itt vannak dobozok, amikbe pakolhat.- nyomott Renji kezébe pár dobozt, majd ránk nézett, és jelezve, hogy részéről lezártnak tekinti a beszélgetést, folytatta a papírmunkát.

- Igenis, Kuchiki kapitány. –hajolt meg Renji ismét, majd amikor kiértünk, vágott egy grimaszt.
- Sejtettem, hogy ezeket fogja mondani.
- Jégcsap kapitány. –fintorogtam, mire Renji megeresztett egy félmosolyt.

- Hidd el, nekem sem volt könnyű megszokni. De ilyen a stílusa, és ehhez vagy hozzászoksz vagy osztagot váltasz. –vont vállat Renji.
- Kénytelen leszek megszokni. Na add ide azokat a dobozokat.
- Ne segítsek pakolni? –vonta fel a szemöldökét Renji.
- Nem kell, köszi. Pár perc és itt vagyok! –sóhajtottam egyet, majd beléptem, és szembe találtam magam Miyakoval.
- Te… rám vártál?
- Mégis ki másra te bolond? –sóhajtott a lány, és a nyakamba vetette magát, sűrű hiszti roham közepette.
- Úúúúúgy fogsz hiányozni!
- Tudom, tudom, nekem is hiányozni fogsz. –elmosolyodtam, megsimogattam a lány hátát, majd nekiálltam a cuccaim dobozokba pakolásának.  – Nemsokára neked is menned kell, nem? –néztem föl a lányra.
- De. –sóhajtott Miyako lemondóan, és a földet kezdte tanulmányozni – Ukitake kapitány azt mondta, szeretné, ha összepakolnék.
- Értem. –mosolyodtam el – Nos, akkor…azt hiszem ideje elbúcsúznom. Vigyázz magadra! –kacsintottam egy utolsót a lány felé, majd felnyaláboltam a dobozokat és kimentem Renjihez.
- Na, ez is megvolt. –fújtam egyet, mire Renji ellentmondást nem tűrően elvette tőlem a dobozok felét.
- Héé! Mit csinálsz?
- Állítsd lejjebb ezt? Azért segítek, mert… mert segíteni akarok,világos?!
- De te mondtad előbb, hogy…
- Nem mondtam semmit! Fogd be, és induljunk inkább!
-Jó. –sóhajtottam majd követtem Renjit. Miután megérkeztünk lerakta a dobozokat a fal mellé és várakozóan a kapitányra nézett.
- Nos, amit közölni szeretnék… az az osztagban való tisztségedről szól, Aina.
- És ehhez én miért kellek? – szólt közbe értetlenül, és türelmetlenül Renji.
- Maradj csöndben Abarai, és figyelj!
- Igenis, kapitány.
- Hosszan gondolkodtunk rajta… Én, és a főkapitány. Nem volt könnyű meghozni a döntésünket ezzel kapcsolatban, és ilyenre még sohasem volt példa, de….
- Ne húzd már az időt, nyögd ki! –szurkoltam magamban.
-De átvitattuk jobban, és arra jutottunk, hogy az erőd alapján öngyilkosság lenne tiszt rangba sorolni téged. Ezért…
Renji türelmetlenül feszengett, látszott rajta, hogy már nem bírja ki sokáig, hogy ne szóljon közbe. Így voltam ezzel én is. Csak lenne már vége ennek a kertelésnek, miért van szükség erre? Igazából kit érdekel, hogy hosszan vitatták? Min kellett egyáltalán ilyen hosszan vitatkozniuk? Ennyire nehéz eset lennék, vagy mi?
- Úgy döntöttünk, hogy a 2. hadnagyom leszel Renji mellett.
- MICSODA?! –hördültünk fel egyszerre Renjivel, és levegő után kapkodtunk.