1. rész: Minden olyan ködös

Gyanúsan szép napra ébredt a Gotei 13. A szűk, labirintusszerű utcák mohón szomjazták a fényt a többnapos köd után. A korábban kelő halálistenek kezdték azt hinni, hogy aznap nem lesz semmi fontos vagy megerőltető dolguk. Régen jósoltak már tökéletes napot.
A hatodik osztag elit szállásterületén egy lány ébredezett. Lassan kinyitotta a szemét, s észrevette, hogy a jelekből ítélve már elég régen megvirradt!
- Elaludtam! - ült fel villámgyorsan a futonon, de félve ütött a szájára a tenyerével - Halkabban, ostoba liba!
Lopva ránézett a mellette békésen alvó félmeztelen férfira, akit szerencsére nem ébresztett fel a kirohanásával. Hátat fordított, hogy felöltözzön. Közben azon gondolkodott, hogy szabadulhatna meg a sorsától, azaz tőle. Évekkel ezelőtti gyűlölete már elmúlt iránta, de soha nem fogja megszeretni…
Nem lett volna szabad eddig maradnia, hiszen minél később távozik, annál inkább megnő az esélye, hogy idő előtt világgá kell kürtölni a teljes igazságot. Csak azt ne! Ezért még napfelkelte előtt vissza akart menni az innen nyíló titkos folyosón a saját - mostanában egyre kevesebbet használt - lakrészébe, ahogy szokott. Megmosta az arcát, de a fésülködést kihagyta, mert annyira várta, hogy szabad levegőre léphessen.
- Jó reggelt, Setsu- san, ha valamire szüksége lenne… - kérdezte volna tőle egy szolgáló a folyosók egyikén, de a megszólított nemet hümmögve sebesen elviharzott mellette.
Felhúzta a bal vállára is a ruháját, megborzolta amúgy is fésületlen barna haját és kilépett az épületből. Szemét bántotta a vakító világosság, ezért maga előtt tartotta a kezét, míg megszokta az éles fényt.
Setsu Mirai, akiben a kellemesen fújó langyos szél és a napsütés ellenére is köd honolt. Nevének jelentése „jövő, jövendő”, de úgy érezte, nemcsak saját akaratától, hanem a jövőjétől is megfosztották. Aki mindent megtett volna azért, hogy visszatérhessen abba az osztagba, amiből jött. Hogy azzal foglalkozhasson, amihez ért. Hogy visszakaphassa a tőle elzárva tartott legerősebb fegyverét, a szeretett ostorát, ami olyannyira hozzá tartozott, mintha csak plusz végtagja lett volna. Ez az, hogy tartozott és úgy tűnt, esélye sincs ismét hozzájutnia.
Gyaloglás közben az emlékeit idézgette, s leszegett fejjel nézte a földet, mintha csak a hangyákat számolta volna. Akkor tért vissza a valóságba, mikor beleütközött valamibe… vagy valakibe.
- Ááá, nem tudsz vigyázni, vakegér? - mordult fel egy elégedetlenkedő mély férfihang és már készült a további szidalmakra, amikor hidegzuhanyként érte a látvány, amitől egész más lett a hangja - Te vagy… Mirai?
- Elnézést, hadnagy. - motyogta földön landoló a lány, miután felismerte Abarai Renjit.
- Te bocsáss meg. És ne hadnagyozz itt nekem… - öltötte fel a vörös azt a jellegzetes ravasz mosolyt, s nyújtotta a kezét, hogy felsegítse őt a földről.
Mirai kétszer is meggondolta, elfogadja- e a gesztust, de habozását Renji is észrevette.
- Valami baj van? - kérdezett rá, mire a másik fanyarul felnevetett és megragadta a hadnagy csuklóját.
- Köszönöm.
- Nem hagyhatom, hogy a földön ücsörögj. Hé, olyan csapzott vagy, csak nem megint nélkülem edzettél? - érintette meg lazán a Mirai hátára omló hajzuhatagot.
- De… - nyögte ki a lány, s rá kellett jönnie, hogy csapdába került, ugyanis nem volt nála egyik katanája sem és a ruhája túl elegáns volt holmi reggeli izzasztó tréningezéshez.
- Aha. - konstatálta Abarai és pontosan arra gondolt, amire Mirai - Hol hagytad a fegyvereid, ha szabad kérdeznem, vagy szándékosan bújtál hercegnőjelmezbe?
- Ne kérdezz már annyit. - gondolta - Lényegtelen, de ne is törődj velem. Szép napot, hadnagy!
Kezével jelezte, hogy nem kíván többet beszélni, majd méltóságteljesen elsétált az értetlen arcot vágó, kerek szemeket meresztő Renji mellett.
- Ez lekoptatott… - szorította ökölbe mindkét kezét - Szánalmas vagyok, békén hagyhatnám már.

A hadnagy és Mirai között hosszú évek óta láthatatlan fonalakként feszültek a kötelékek szálai, bár halálisteni léptekkel még csak röpke tíz éve barátkoztak össze. Az annyira nem jelentéktelen középnemes Mirai az elit hatodik osztagon kívülről, a különleges harcosokat magába foglaló 2. osztagból érkezett. Az addig mindenáron tiszti pályára készülő eleven, már- már forrófejű, éppen csak felnőtt lányt Kuchiki Byakuya vette maga mellé, mondván, meg kell zabolázni az erejét. Mirai azok közé tartozott, akinek a harci képzettsége magasabb volt, mint a lélekenergiája, ezért a hivatalos verzió szerint utóbbi hiányosságának megszüntetéséért kellett osztagot váltania. A hivatalos szerint, mert nem kis döbbenetet váltott ki, hogy a nagy Kuchiki Byakuya egy középnemest pesztrál. A háttérben azonban olyan szerződés húzódott, aminek értelmében a megkötéstől számított huszadik évben Mirainak össze kell házasodnia a Kuchiki család fejével, akit megközelíthetetlensége miatt szinte nem is ismert. A történet úgy kezdődött, hogy Mirai apja felajánlotta a lánya kezét a már régen özvegy Byakuyának, aki elfogadta, de vérbeli nemeshez jellemzően nem feledkezett meg a saját érdekéről sem: a lányt azonnal magához veszi, de a házasság létrejöttéig kivárja a húsz évet, ami után a Setsu- klán fiatalabb generációjának és még pár kiváló harcosnak csatlakoznia kell a 6. osztaghoz. Az érintettek rövid megfontolási idő után elfogadták Byakuya ajánlatát, s váltak kezdeményező félből befolyásolható féllé. A Setsukat csak ez a „dinasztikus” házasság tudja majd megmenteni az átlag közé süllyedéstől.
Soi Fong nem akarta elengedni azt a 35- 40 halálistent, de mivel csak ő szavazott nemmel a kapitányok gyűlésén a szerződés jóváhagyásáról, húsz év múlva kénytelen lesz karba tett kézzel végignézni, ahogy osztagának egy jelentős része elhagyja.
A látszatengedelmesség és a külső befolyásoló tényezők rányomták bélyegüket Mirai személyiségére, amivel ő maga is tisztában volt. Átköltözése után ugyan eltiltották a harctól, de sikerült elérnie, hogy Byakuyán kívül Abarai hadnagy is foglalkozhasson vele. Szerettek egymással párbajozni, sokat tanultak a másik eltérő harcmodorából, aminek érdekes módon az lett a következménye, hogy szépen vonzódni kezdtek egymáshoz. Renji azt hitte, nem érdekli a lányt, aki csak a mindenki áltál mélyen tisztelt Byakuya menyasszonyaként tette a kötelességét: igyekezett féken tartani a saját érdekeit, elfojtani az érzelmeit.
Ezek ismeretében már érthető, ki mellett ébredt Mirai és miért jött annyira zavarba, mikor belerohant a hadnagyba.

Azt, hogy Byakuya több mint Mirai mentora, csak Kuchiki Rukia tudta. Érkezése után főleg rá volt bízva, mi több, az alacsony halálisten parancsot kapott, hogy támogatnia kell a bátyja jegyesét. Eleinte nem volt hozzá kedve, de ahogy mindent megtudtak egymásról, megváltozott a véleményük. Nem voltak az a tipikus barátnők, elvégre Miraiból Byakuya felesége lesz, aki hozományként elit harcosokat hoz az osztagba. A lány akkor vallotta be magának, hogy beleszeretett a hadnagyba, amikor elkezdett azok közös múltjára féltékenykedni. Ez egyszerre volt számára vicces és ijesztő.

Ennyi emlék felidézése után Mirain furcsa megérzés uralkodott el. Lehet, hogy mégis munkába lendült a jövő tündérkéje, aki elintézi, hogy ne kényszerházasságban kelljen élnie? De akkor miért érzi mégis a fojtogató ködöt? Lehet a jelennél is rosszabb? Tehát mégsem lesz ez a nap olyan tökéletes?