2. rész: A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve

A halálistenek a vesztüket érezték. Egy csoport fiatal és a magát fiatalnak érző idősebb férfi és nő a délután közepén hozzá fogott inni a 6. osztag területén. Természetesen a megkomolyodni sosem tudó Abarai Renji is köztük volt. Még mielőtt nagyon eldurvult, más szóval berúgott volna, mint az atom, otthagyta a még viszonylag józan bandát, de az egész kinti napos meleg nem igazán segített a szédülő fején.
- Alig ittam, ehhez képest majdnem kiütöttem magam… - vakarta meg a homlokát.
- Úgy kell neked. - szólt be neki a hátával falnak támaszkodó Mirai - Renji. Mi a fenét csináltál ma a vedelésen kívül?
- Eh, már úgy beszélsz, mint a kapitány, leszámítva a fenézést. - replikázott a férfi.
- Eszednél vagy? Még meghallja valaki! - ütötte meg a férfi vállát a lány - Ha nem vennéd észre, nyilvánosan szidod Kuchiki Byakuyát!
- Miért, talán visszamondod neki?
- Nem. De ne kötekedjünk!
- Olyan komor lettél! Hová tűnt a harcias és vagány kislány? - mondta ki Renji, amit nehezményezett a valamikor élettel teli harcosban.
- Felnőttem. És örülj, hogy nem láttál kislányként! Halálra idegesítettelek volna. - próbált egyszerre öniróniát gyakorolni és tréfásan játszani a hangjával.
Tényleg sokat változott, amiből mások nyilván többet érzékeltek. Nem is volt hiteles az a kép, amit fenn akart tartani magáról.
- Kivetkőztél magadból. - jelentette ki a hadnagy merészen.
Mirai tudta, hogy igaza van, ezért nem sértődött meg. Lehajtotta a fejét, s nagy levegővétel után Renji szemébe nézett.
- Remélem, nem haragszol. Nem vagyok részeg, csak őszinte. - mosolygott úgy rá a vörös, mint kéjenc az áldozatára.
- Mi… Miért nézel így? - hebegte Mirai, mert nem értette, mi lelte - Kiszámíthatatlan vagy.
Renjinek se kellett több, két karjánál fogva maga után húzta a szerencsétlent, aki hiába kérte, hogy engedje el, hasztalanul kapálózott.
- Nem lesz baj. Szeretném, ha jól éreznéd magad!
Ez kínos, a kapatos hadnagy az iszogató társaság irányába vonszolta őt. Mirainak stílusosan egy mondás jutott az eszébe: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.

Pár utcával arrébb Kuchiki Byakuya - a maga módján- kezdett kijönni a sodrából. Hadnagya szőrén- szálán akkor tud eltűnni, amikor beszéde lenne vele. Igaz, sejtette hol lehet, mert már több halálisten is hírt hozott arról a bizonyos összosztagbeli „rendbontásról”. De pont a hatodik osztag körletében? Ez meg alapos indok egy esedékes fejmosáshoz. Mostanában elszaladt a tiszttel és még néhány egyénnel a ló.
- Előkerítsük, Kuchiki- san? - kérdezte egy hivatalnok.
- Nem szükséges, egyedül megyek. A mieinket megbüntetem, és ugyanezt javaslom a többi kapitánynak is. Ezt a hírt küld körbe.
- Értettem!

Renji megállt és széles vigyorral készségesen előre engedte a rá csúnyán néző Mirait.
- Tudod, hogy nem volna szabad itt lennem.
- Ide nézzetek, kit hoztam! - kiáltotta el magát a hadnagy, mire Mirai kishíján elsüllyedt szégyenében.
A benn lévők megitták, ami éppen náluk volt és néhányan már keresztben álló szemekkel bámulták őket, ha egyáltalán elláttak odáig.
- Hehe, a kis Setsu! Mi szél hozott? Még sosem csatlakoztál hozzánk.
- Úgy van. - válaszolt magabiztosan - Most sincs sok kedvem, úgyhogy jó lenne, ha halkabban vigadnátok.
- De harapós vagy! - zúgolódtak - Lazíthatnál, ha már Abarai volt olyan kedves és elhozott. Gyertek közelebb!
Itt hangosan felnevettek, csak a hadnagy és Mirai pislogott egymásra, hogy mi van. Aztán leesett nekik, hogy mire célzott a szemtelen halálisten.
A legjózanabbak a nők voltak, akik közül egy kiszúrta, hogy szegény Mirai szinte padlót fogott zavarában. Nevetgélve vitte el az ő sarkukba a (csak majdnem) biztos támpontot jelentő Renjitől.
- Hagyd ezeket a disznókat, majd mi foglalkozunk veled!
- Jó… jó. - egyezett bele, mert nem akart tiszteletlen lenni azzal, hogy lelép.
A nők kedvesek voltak, nem ittak sokat, viszont szörnyen pletykásnak és faggatózónak bizonyultak. Egyiküket 2. osztagos pályafutása óta ismerte. Pár kérdés után végül átváltottak normál beszélgetésre, Mirai is kezdett feloldódni, mikor becsapott a ménkű:
- És nem vagy magányos? A te korodban már lehetne valakid.
- Szerintem már van neki. - így egy másik - Igazam van, kedves?
Elpirulás helyett elfehéredett. Nem tudta megítélni, mi a helyes: ha hevesen tiltakozik, vagy ha elismeri? A tiltakozás is felér egy vallomással, a nyílt beismerés meg egy merénylettel saját maga ellen. Itt telt be pohár. Aggódva ránézett a tőle pár méterre ülő, jókedvű hadnagyra, miközben valaki egész másra gondolt.
- Jobb, ha most távozok. Elnézést.
Fel akart kelni, ám ismerős érzés járta át a testét. Inkább visszaült és remegve emelte a bejárat felé az arcát.
- Mi az, Mirai? - kérdezte tőle az előbbi hölgyemény - Tapintatlan voltam?
- Byakuya- san… - suttogta, mert nem bírt mást kinyögni.
Mire mások is észrevették őt, már késő volt.
- Elárulnátok, mi folyik itt? - kérdezte a kapitány szigorúra húzott szemekkel és a szokásos hidegséggel.
- Szaké. - felelte a hozzá legközelebb álló, mire felettese úgy nyakon vágta, hogy elterült tőle.
- Semmirekellők! - emelte meg a tiszteletparancsolóan a hangját, de még így se kiabált - Ezt a szégyent, amit a körletemre hoztatok… Mindenkinek szorgalmazom a kényszermunkát a 4. osztagnál. A büntetés csatornatisztítás.
Az alkoholszagtól megkergült légy zümmögését is hallani lehetett. Mivel pont a négyes osztagból nem volt ott senki, ez tényleg büntetést jelentett.
- Kuchiki- san, elnézést. - hajoltak meg a hozzá tartozó halálistenek - Jogos a haragja.
- A Lúzer- osztag bezzeg megint megúszta. - húzta a száját valaki, majd ő is meghajolt.
- Renji, azonnal gyere az irodámba, csak előtte hozd magad elfogadható állapotba. - adta ki az utasítást.
- Igenis.
Byakuya rezzenéstelen arccal szúrta ki a megszeppent Mirait a sarokban kuporgó nők között. El sem tudta képzelni, hogy a jegyese is itt lehet ezzel a csürhével.
- Mirai.
- Megyek. - állt fel a lány és egyéb kérés nélkül elvonult a még mindig halálsápadt társaság előtt.

Gyorsan eltűntek a lenyugvóban lévő Nap festette ég alatt. A kapitány „kis kedvence”, ahogy utálói hívták, kissé lemaradva, aprókat lépkedve tartotta a lépést. Tudta, hogy nem kellett volna hagynia magát a rámenős Renjivel szemben! Jó nagy bajba került.
- Hibáztam… Bocsáss meg, Byakuya- san!
Mirai kellő tisztelettel tegezhette őt. Szükség volt rá, mert amikor átadták a 6. osztagnak, alig akart megmukkanni. Byakuya a hatékonyabb kommunikáció érdekében engedte meg neki, hogy tegezze.
De most mintha meg sem hallotta volna a bocsánatkérést. Csak a hivatala előtt nyikkant meg végre:
- Azt hittem, ilyen kihágást nem követsz el. Okot adtál arra, hogy leleplezd a szerződést. Nem hiába óvlak, ha túl sok ember között vagy.- mondta a szokásostól eltérő, szinte aggódó hangnemben.
Lehet, hogy csak a saját érdekeit féltette, mert ritkán aggódott, de ez per pillanat lényegtelen, hiszen igaza volt. És még hátra volt tíz végeláthatatlan év a házasság megkötéséig.
- Egyre nehezebb kibírni! - kiáltott fel Mirai magában fájdalmasan.
- Gondolom, nem magadtól keveredtél be közéjük. - zökkentette vissza Byakuya magyarázatot követelő, immáron színtelen hangja.
- Renji ragaszkodott hozzá, hogy menjek, de nem hárítom rá a felelősséget. - védte meg a tékozló hadnagyát.
- Ez szép dolog. Viszont nem akarom, hogy az engedélyem nélkül részt vegyél hasonló összejövetelen. Értve vagyok? - nyomatékosította Byakuya a kérdést, egyértelmű választ várva rá.
Mirai először szomorúan bólintott, de erőt vett magán és néhai lendületében - maga sem tudta miért -, szabad utat engedett a véleményének:
- Én… Én jól éreztem magam! Hosszú év óta először… Miért sajnálod tőlem, hogy boldog legyek?
Byakuya halálos nyugodtsággal vette tudomásul, hogy Mirai, attól függ, hogy értelmezi, de ellent mondott neki. Az indulattól hevesen lélegző lánynak még a híresen csekély lélekenergiája is megnövekedett.
- Hm. Mi ütött beléd? - kérdezte tőle.
A helyiségben a légkör tapinthatóan elnehezült. Mirai hátrasöpörte az arcából a haját és elszántan nézte a férfit. Mi ütött beléd? Egyre hangosabban visszhangzott benne a kérdés, nem nyomva többé a megtört lelkét. Úgy érezte, feltámadt poraiból a régi énje, amit az előtte álló büszke tartású alak tudatosan ölt ki belőle. Közben a szélsebesen kijózanodott Renji már útban volt a kapitány irodája felé, még pár méter és oda is ért. Nem sietett nagyon, mert amikor perlekedést hallott kiszűrődni a célja felől, lelassított. Mivel kíváncsi volt, nem fordult vissza.
- A kapitány és Mirai összeveszett? Nahát.
- Mi ütött belém? - tette fel Mirai cseppet sem nyugodtan - Talán most lett elegem a fogságból! Láttam, hogy úgy is lehet élni, ahogy az a szerinted naplopó társaság él. Azzal beszélhetnek, akikkel akarnak, szabadon járhatnak, kevesebb szabály köti őket. Piszkosul irigy vagyok rájuk! Olyan gondtalannak látszottak…
- Hiszen mindent megadok neked, hogy ne szenvedj hiányt. - szakította meg Mirai monológját Byakuya - Ne hozz ki a sodromból ilyen jelentéktelen dolgokkal.
- Valahányszor szóba állok általad tiltott személyekkel is, felrémlik, hogy ezek jelentéktelen dolgok valamikor az én mindennapjaimhoz is hozzátartoztak!
- Te is tudod, hogy itt jobb sorod van, mint a 2. osztagnál. - érvelt a fekete hajú.
- Ja. A családom eladott neked, a régi barátaimmal nem tarthatok rendszeres kapcsolatot. Úgy van, itt tényleg jobb sorom van!
Lehunyta a szemét és a barátaira gondolt.
- Ne szemtelenkedj… kérlek. - figyelmeztette Byakuya.
Renji, a vita fültanúja, nagyot nyelt. Sosem hitte volna, hogy ők ketten összebalhéznak.
- Milyen eladás?
- Szeretném, ha kicsit engedékenyebb lennél velem! - hallatszott ki a vékony falon Mirai metsző és a sírás szélén tanyázó hangja - Megalázó, hogy csak az ágyasodként kezelsz!
Az éppen az ajtó előtt álló hadnagy megtorpant és a földről szedte föl az állát. Biztos rosszul hallotta és még részeg. Vagy szimplán álmodik, de hogy Mirai és Byakuya?
A két fél pár másodpercig szemezett egymással, de Mirai megbánva az eddigi méltatlan viselkedését, elkapta a tekintetét. Félt megtörni a csend úrnőjét, ám legszívesebben elrohant volna.
- Nézz rám! - kérte Byakuya normál hangerővel, hűvös tartással, de lecsillapodott indulattal.
Mirai megtette, mire a kapitány a lány elé lépett és bilincsként az egyik kezét az arcára, a másikat a nyakára tette:
- Mirai. A jegyesem vagy, nem az ágyasom. Ne felejtsd el.
Renji lába alól kifutott a mozdulatlan talaj és nekiesett az ajtónak. A zajra Byakuya elengedte menyasszonyát, elhúzta a tolóajtót és a hadnaggyal találta magát szemben. Hiszen ő elfelejtette, hogy idehívta! A Renji arcára ült döbbenet alapján kétségtelen, hogy mindent hallott, megtudva ezzel a féltve őrzött titkot.