Két és fél óra telhetett el napnyugta óta. Közben komótosan eleredt az a fránya, hideg eső. Ha megmarad a borongós idő, akkor később kel fel Nap. Mirai alaposan elázott és kifulladt, mire felért a lépcső tetejére, de az érdekelte legkevésbé, hogy csöpögött róla a víz. A Megbánás tornyához innen csak egyetlen hosszú hídon lehet átjutni. Az azt övező védtelen fehér zászlócskákat lelkesen tépázta a szél és az eső. Mirai elég magasan járt már, lenn, a talaj mentén nem fújt ennyire. Mirai futóléptei nyomán a tócsák millió cseppre robbantak szét. Itt megállt: mi van, ha más is robbanni fog? Esetleges csapdáktól tartva felugrott az egyik korlátra. Az átlagosnál puhább talpú saruja úgy simult rá a korlátra, mint egy balettcipő. Mirai a tátongó mélység felett a saját épségét kockáztatva, a kavargó szélben sétált át a hídon. Párszor már küzdött magasban is, de ítéletidőben még soha nem csinált ilyen mutatványt. Tökéletesen rá lehetett látni a kivégzőhelyre. Mirai megborzongott a látványtól és sietősre vette a figurát.

A nehéz ajtót viszont nem adták olyan könnyen. Ha törik, ha szakad, be fog jutni! Fájdalommal nem törődve mindkét tenyerével rácsapott a szerkezetre. Persze, hogy ennyitől nem nyílt ki. Tudta, hogy Renji nagyon le lehet gyengülve, s nem csupán a sebei, hanem az erejét elszívó kőfalak miatt is. Tanácstalansága ellent mondott annak, hogy sietnie kellett. Kardjának hegyét egyenesen a zárra szegezte és összpontosított, hogy több életet leheljen a fegyverébe. Tudni akarta, hogy az a köd, ami belőle áradt, csak véletlen volt-e. Ha igen, akkor holtbiztos, hogy nem tudja kinyitni az ajtót és Renji ott fog elpatkolni. Mirai lehunyt szemmel emelte arcát az égre, s tűrte, hogy áztassa az eső. Arra gondolt, mekkora törvényszegést készül elkövetni, miközben az ő jövője már eleve elrendeltetett. S ha már törvényszegés, az is bűn, hogy idő előtt visszatért. Elszomorodott, pedig konkrétan nem is Byakuya járt a fejében. Sikerült előcsalogatnia várva várt bíborszínű ködfelhőt. Egy harci sikoly közepette kettévágta a lakatot és nekirugaszkodott, hogy kinyissa a bejáratot.

Ha odakinn szimplán sötét volt, benn egyenesen tapogatózni kellett, mert valóban nem lehetett látni. Szerencséjére a Hold előbújt a súlyos felhők fogsága alól, s végre az eső is elállt. Egyre világosabbá és áttekinthetőbbé vált a torony belseje. Mirai óvatosan lépkedett, nehogy belerúgjon valamibe, főleg ne az esetleg földön alvó Renjibe. Az egyik sarok előtt pillantotta meg azt, akiért jött: derékig betakarva a fal felé befordulva aludt. Ami látszott belőle, az teli volt kötéssel. Vagy inkább Renji alig látszott ki a kötések alól. Le se tagadhatta, hogy ki bánt el vele ilyen hentes módon. Az élénkvörös sörény, amire Mirai olyan szívesen emlékezett, most csapzottan és kócosan hullott a vállára és lapockájára.

- Idekerültél, te bolond… - mondta Mirai a majdnem múmiaszerűen bekötözött sérült fölé térdelve, egészen halkan, s egyáltalán nem kárörvendően vagy szemrehányóan - Renji… hova tűnt elöl a hajad? És hova tetováltatod már magad?

A két kérdést, a meglepetéstől megfeledkezve magáról, normál hangerővel tette fel. Renji morogva a hang irányába nézett, de még nem fordult meg teljesen:

- Eljárt felettem az idő… Mi? - pattant ki a szeméből az álom, s felült - Magamban beszéltem?

Találkozott az őt vizslató lány szemével. Még fel sem ismerhette álomtól homályos szemeitől a váratlan látogatóját, ugyanis Mirai habozás nélkül megölelte. Nem esett túl jól neki, még fájtak a néhány napos sebei.

- Mirai… te vagy az? Máris letelt a száműzetésed? - hebegte a nyakába boruló lánynak - Vagy én senyvedek itt hónapok óta?

Úgy hitte, a lány semmit nem tud az elmúlt tíz év eseményeiről. Ellenkezőjét bizonyítva Mirai egy oltári nagy pofont kevert le a lábadozó Renjinek.

- Dehogy telt le! - kiáltotta az ingerült Mirai.

A volt hadnagy tehetetlenül vissza is hanyatlott fekvő helyzetbe, de Mirai nem hagyta békén, szó szerint ráborult. Renji felszisszent, de ez az ölelés már nem fizikailag fájt neki. Éppen azt nem tudta, mit reagáljon. Annyi biztos, hogy nem ölelte vissza.

- Azért kaptad, mert Rukiától tudom, hogy elment az eszed és nem veszel rólam tudomást! - fogta le a karjainál, így a hajából csöpögő az eső és a könnyei pont Renji mellkasára hullottak - De a te bajod! Hiányoztál! Miért nem hitted el tíz éve sem, hogy…

Merész volt a két pofon, a pózuk pedig félreérthetetlen. A kulcsmondatot félbehagyó Mirai felült és magával húzta Renjit is, majd megint behúzott neki. Most már hangosan zokogott. Utoljára Byakuya előtt sírt ennyire. Akkor is az volt benne a megalázó, hogy nem hatotta meg a másikat.

- Hé! Leállnál? - kérte ki Abarai az ütésektől piros arcát fájlalva - Elárulnád, miért használsz boxzsáknak?

- Ez azért járt, mert kihívtad Kuchiki Byakuyát! Bankai ide vagy oda, nagyon magabiztos voltál, hogy finoman fogalmazzak… Rukia szabad, akkor meg mire volt jó?

- Meg kellett tennem és kész. Az is kész téboly volt, amikor te hívtál ki engem. Sosem felejtem el, mikor csurom véresen rám dőltél.

Mirai lihegett a dühtől, és attól, hogy Renji szóba hozta a majdnem halálos párbajukat. A sérült kínkeservesen legyőzte a büszkeségét. Kezdett megesni a szíve azon, hogy a lány tulajdonképpen miatta sírt. Rendbe kell hoznia az érzelmeit, hiszen hogy jutnak ki innen, ha nem értenek szót? Fanyarul rámosolygott a csuromvizesen mellette kuporgó Miraira:

- Csak ezért jöttél vissza? - kérdezte már lágyabb hanglejtéssel - Miattam?

- Igen, még ha nem is tetszik. - mondta a lány immár könnymentes, hűvös nyugalommal.

- Biztos?

- Nem értem, mire célzol. - kapta el Mirai a tekintetét.

- Jó, hiszek neked. - mondta Renji, miközben még mindig gyanakodott.

Mirai szeme megakadt a szeme a férfi szőnyege mellett heverő „hivatalos, fehér rabruha felsőn”.

- Vedd ezt fel! - kezdte öltöztetni őt - Félpucéran nem jöhetsz ki, nincs túlságosan meleg.

Renji kis „harc” után elvette Miraitól a fehér ruhát és ráterítette. Végre megjelent benne valami pozitív érzés.

- Neked nagyobb szükséged van erre, de kérlek, hagyj itt! Kiszúrt az őrség, igaz?

Mirai bólintott és erőszakkal felöltöztette a legyengült Renjit. Vicces volt, ahogy kiáltozott és kapálózott, de hát nem ő volt most erőfölényben…

- Meg is volnánk. - csodálta meg a művét Renji személyben, akin kicsit félreállt a gönc és pár sebe felszakadt - Egyébként a lépcső alján összefutottam Ichimaru Ginnel.

Renji szeme kigúvadt és Mirait ismerve - rosszat sejtve - rögtön a rókaképű felől érdeklődött:

- Hogy élted túl? Mit csináltál vele?

- Lerúgtam. - jelentette ki vállat vonva, szája szegletében húzódó apró mosollyal úgy, mintha teljesen természetes volna kapitányokat (részéről átmenetileg) hűvösre tenni.

- Le… lerúgtál egy kapitányt? - mutogatott az ártatlan arcot vágó Miraira az ex-másodtiszt - Jobb lesz tényleg eltűnnöd, mert nem úszod meg felelősségre vonás nélkül! Számolod, hány szabályt szegtél meg pár óra alatt?

- Nem és teszek rá! Hol van a kardod, Renji? Magunkkal kellene vinni.

- Szerinted hol lehet? Kuchikinél. És mondtam már, hogy nem megyek! - állt ellen a vörös Mirai rángatásának.

- Miért akarod megöletni magad?

Valahogy mégis lábra álltak, majd a lány fejében jelképesen kigyúló villanykörte hatására elengedte Renjit, aki mint egy rongybaba, összecsuklott.

- Maradj itt, hozom Zabimarut! - intett vissza a börtön bejáratából.

- Hová mehetnék, drága, mikor nem tudok járni… - sóhajtotta, de nem elég halkan, mert a lány meghallotta.

Megállt, majd a lelkiismeret- furdalástól visszasietett. Összenevettek. Nem volt még a régi, de már jó úton haladtak felé.

- Elnézést, amiért csak úgy hagytalak összeesni.

- Nem tesz semmit. Eggyel több vagy kevesebb kék folt.

- Ha neked megfelel… Mond, helyeztek el itt a hídon csapdákat?

- Fogalmam sincs.

Felsegítette a férfit és szorosan tartotta, egyik karjával a derekát fogta, másikat meg átvette a saját vállán.

- Ha ellenállsz, hajadnál foglak húzni! - fenyegette meg Mirai.

Oké, hogy most a női nem volt erőfölényben, de mivel nem voltak egy súlycsoportban, úgy támolyogtak ki a börtönből, mint a részegek. A részegséget majd gyakorolhatják Uraharánál. Mirai nem akarta bevetni a maximális erejét, nehogy összeroppantsa Renjit. Odakinn felnéztek az éjszakai égboltra, amit Renji pár napja nem láthatott. Mélyeket szippantott az esőtől lehűlt levegőből. Ha Mirai nem lett volna hozzá ilyen közel, fázott volna, de ez fordítva is igaz, hiszen egyikük sem volt túlöltözve.

- Gyere! - mutatta Mirai, hogy másszon fel a hátára - Nyugi, elbírlak!

Renji nem értette, mit akar.

- Tudom, hogy elbírsz, de mit tervezel?

- Azt mondtad, nem tudod, vannak- e csapdák. Légtornászkodunk egyet! - magyarázta Mirai derűsen.

A vörös hajú szája várni kezdte a sült galambokat. Ijedtében csak nyelt egyet. Nem értette a humort!

- De gyáva vagy, öregem! - gúnyolódott Renjin Ichigo szintjén.

Sokadik kérésre sikerült felkönyörögnie a férfit a hátára, aki meg is fenyegette, hogy ha leesnek, ő megöli Mirait.

- Ne remegj már, mert kibillenünk az egyensúlyból! - bicsaklott meg Mirai lába rögtön a második lépés után.

Renji úgy kapaszkodott cipelőjébe, mint macska a fába. Lábával a lány derekát kulcsolta, s gyakorlatilag majdnem megfojtotta, mire ismét normális talajt fogtak.

- Ezt ne csináld még egyszer! - kérte Renji halálsápadtan, miután leugrottak a földre - Te nem érezted, milyen őrült szél fújt?

Ahogy várható volt, Ichimaru már magához tért és bottal üthették a nyomát.

- Most körbekukorékolja, hogy itt vagy. Remek! - festette Renji az ördögöt a falra a toronyba vezető lépcső alján, még mindig Mirai hátán - Most hová viszel?

A „hordár” majdnem ledobta a földre a csomagját. Jobb, ha nem hoz még több viharfelhőt a fejük felé a vörös vészmadár. Tudta, hogy a férfinak van igaza, de ha nem gondol ilyenekre, sokkal könnyebben tud elé nézni az akadályoknak.

- Nem izgat, mit tesz Ichimaru. Mivel nagyon gyenge vagy és kiszipolyozott a börtön is, és közvetlenül mellettem is alig érezlek, elrejtelek a törmelékek alatt.

- Nem rossz ötlet, csak rám ne omoljon. Árulj el valamit! Jól veszem ki, hogy erősebb lettél? És miért csak egy kardod van?

- Igen és alig egy napja már csak egy kardom van. Egy valódi lélekölő. - magyarázta Mirai, mint egy óvodásnak - Egy, az emberek világában élő volt halálisten segített nekem. Majd lesz alkalmad megismerni. Rukiáról és Ichigoról egyelőre nem beszélek. Azt akarom, hogy miattam jöjjön!

- Ha te mondod… és tudod a kard nevét?

- Sajnos nem.

- Zaraki is így kezdte és kapitány lett belőle.

- De amilyen szerencsés vagyok, biztos Múltnak hívják. Jobb, ha nem is tudom. Hamarosan visszajövök! - köszönt el Mirai, miután biztonságba helyezte Renjit pár szikla alatt.

A körletekben mindenki, aki élt és mozgott (és nem aludt, mint egyesek, ugye, Byakuya?), arról beszélt, hogy a legifjabb Setsu- lány önkényesen megszakította a száműzetését. Egy újabb csapat ellenőrizte a Megbánás tornyát és lélekszakadva vitték szét a hírt: az ajtót kívülről feltörték és Abarai eltűnt! Viszont Ichimaru volt olyan „rendes”, hogy saját érdekében elhallgatta, hogy találkozott a tettessel. Nem a jó szándék vezérelte, egyszerűen nem akarta, hogy kiderüljön a meghiúsult jegyesség.

Mirai kis maszkírozással akár el is vegyülhetett volna a halálistenek között, de nem állt szándékában. Egy elit harcos küzd, és nem keres kibúvót. Ezzel a gondolkodással akár a 11. osztagba is beállhatna. Egyetlen célja volt: úgy ellopni Renji kardját, hogy bárki meglátná. A háztetőkön ugrálva jutott el a 6. osztag kapitányának szállásához, amit már jól ismert. Az ablakon át bemászott a régi szobájába, mert úgy tervezte, hogy a rejtett folyosón át belopózik Byakuyához. Szerencsére a folyosót még nem falazták be, annyi szépséghibája volt, hogy tíz éve nem takarították. A Byakuya szobájába nyíló tolóajtó elhúzása előtt Mirai megtorpant, mert fényt látott és a kapitány nem volt egyedül. Két alacsonyabb rangú halálisten hírt hozott az álmában megzavart nemesnek. Byakuya Mirai nevére egyből elfelejtette, hogy az előbb azért kiabált (!), mert felébresztették.

- Szóval Ichimaru kapitány felderítői nem jártak sikerrel. Elmehettek. Mindjárt intézkedem. - tette arrébb ösztönösen Abarai kardját, mintha megérezte volna, hogy még szerepe lesz a folytatásban.

- Értettük. - hajolt meg a három férfi.

Miután távoztak, csak ekkor tűnt fel Byakuyának, hogy ismeretlen lélekerőt érez a folyosóból. Mirainak esélye sem volt a menekülésre, mert már nyílt is az ajtó…