Kínos fél percig szobor módjára nézték egymást. Egyikük sem rezdült, az esőtől már felszáradt Mirainak csak a szeme kerekedett ki, s mint régen, nem tudta az előtte állóról levenni a tekintetét. A jégherceget váratlanul érte, de kénytelen volt beismerni magának, hogy örült, hogy nem mást talált az ajtó mögött. Senki más nem ismerte rajtuk kívül azt a helyet. Mirait képtelen volt rátámadni, az átmeneti leblokkolás után ezt kihasználva Byakuya a szobába rántotta. A folyosó kijárata a helyére csukódott, elzárva így a menekülési utat. Azóta sem javították meg, ugyanis ha nem támasztották ki valamivel, csak belülről lehetett kinyitni.

Mirainak először sikerült kisiklania Byakuya karmai közül és a másik menekülési pont felé vette az irányt. Tudta, hogy ezt a férfit nem lehet csak úgy elintézni, akinek az volt a terve, hogy végleg megnevelje Mirait. Egyetlen villámlépéssel elé került, elkapta a bal karját, majd mindkettőt hátracsavarta és az egész lányt az ajtó mellett a falhoz nyomta. Az ütéstől halkan felnyögő lány kardja hangos csörrenéssel landolt a padlón, s messze elcsúszott tőlük. Teljesen mozdulatlan volt a légkör, Byakuya még mindig nem szólt. A kapitány egy lábon állt és egyik térdét Mirai derekának érintette. Majdnem teljes volt a bilincs. Mirainak egyenesen fájt a szorítás, mégis képes volt feltalálni magát. Szerette használni a lábát, s habozás nélkül gáncsolt. A kapitány a földre huppant, Mirai meg igyekezett elérni az elejtett kardját, hiszen mégsem hagyhatja hátra. Szinte egyszerre nyúltak felé. Ott térdeltek a földön, kezükkel a kardot és egymást fogva. Félő volt, hogy a dulakodás hangjára benyit valaki, mert megélénkült a mozgás a ház környékén.

- Miért akarod, hogy durva legyek veled? Elárulnád, mit keresel itt? - kérdezte a hálóruhás Byakuya nem valami barátságosan és hirtelen ötlettől vezérelve leterítette Mirait a földre.

Úgy vetette rá magát, hogy ráült a veszélyes lábaira és a feje felett lefogta a karjait. A lány, ha akart volna sem tudott bírt volna mozdulni. Lecsengett benne az adrenalin és felváltotta valami egészen más. Őt mégsem rúghatja le, mint Ichimarut!

- Még egyszer kérdezem, miért jöttél? - kérdezte Byakuya erőteljesebben, miután nem érkezett válasz - Te szabadítottad ki Abarait?

- Igen, Byakuya- san. - válaszolta tömören Mirai, s elfordította a fejét, mert túl közel voltak egymáshoz.

- Látom, harapófogóval kell belőled kiszedni. Villámlátogatásra jöttél?

- Nem állt szándékomban találkozni veled.

Mirai nem volt abban a helyzetben, hogy ilyen kiszolgáltatottan is szemtelenkedjen. Nem is tetszett Byakuyának. Mentségére szóljon, hogy úgy uralkodott Mirain, mint saját magán.

- Remélem máris megbántad, hogy ezt mondtad. - hajolt még közelebb, hogy szinte összeért az orruk hegye, s mindig kifejezéstelken, maximum szomorkás ábrázata dühösre váltott - El nem tudom képzelni és nem is érdekel, miért akarod megmenteni a hitvány Abarai még hitványabb életét. Miért hiszed azt, hogy kisétálhatsz innen? Mellettem a helyed.

Érezhető haragja ellenére a rá jellemző higgadtsággal beszélt, ami Mirairól kevésbé volt elmondható:

- Semmi közünk egymáshoz! Miért jövő a nevem, ha egyszer nem én alakítom? - fakadt ki.

Byakuya attól tartva, hogy valaki meghallja, tenyerével fogta be a lány száját.

- Ugye nem akarsz a felderítők kezére kerülni? Ha ránk nyitnak, esküszöm, átadlak nekik.

Az elhallgattatott személy intett a szemével, hogy csendben lesz. Elfojtotta a kétségbeesését, mert legbelül éppen a küldetését és Renjit temette. Mikor a virágot tette Renji képzeletbeli sírjára, Byakuya finomabbra vette az addigi erőszakosságát és leszállt Mirairól.

- Hazudsz, van közünk egymáshoz. Még mindig a jegyesem vagy.

Mirai felült és belenyugvóan hajtotta le a fejét.  „A jegyesem vagy”- csengett az elméjében ez a rövid, vérlázítóan rosszkor érkező kijelentés. Hogy is feledkezhetne meg arról a tényről, hogy ő lényegében már nem Setsu, de még nem is Kuchiki… jelenleg nem tartozik senkihez. Akkor eszmélt fel, mikor Byakuya megemelte az állát és arra kérte, hogy keljen fel padlóról.

- Kérlek szépen, engedj el!

Aztán rájött, hogy felesleges könyörögnie, hiszen Byakuyát tengernyi könnyel sem lehet meghatni. Szemei fátyolossá homályosultak, lábai meginogtak, mikor két ismerős kéz pihent meg a derekán, hogy onnan lassan a combjaira vándoroljanak. A kapitány ritkán mondta ki, „ha nem bírt magával”, s most is egyértelmű volt, hogy mit akart, nem kellettek üres szavak.

- Ezt most… nem kellene… - próbált hasztalan tiltakozni Mirai, aki egyre szaporábban vette a levegőt.

Mint aki egyáltalán nem tiltakozott volna, annyira felesleges volt. Már az ájulás fenyegetette. Megpróbált visszatérni az ébrenlétbe, s megfogta az őt simogató kezeket.

- De igen. - suttogta Byakuya a lány tarkóját cirógatva az ajkaival.

Nem kellett volna kiengedni a vágyakat a ketrecből. Mirai utólag mindig megbánta, ha élvezte. Győzködte magát rendesen, hogy nem történhetett más, mint hogy engedelmeskedett az ösztöneinek. Érdekes módon mégis biztatnia kellett magát, hogy felöltözzön. Elcsigázottan szedte össze a ruháit, amiktől összement állapotukban is könnyű volt megszabadulni. Csak ült és meredt maga elé. Annyira szerette volna kideríteni, mire gondol a mellette a pihegő férfi. Mégsem volt idilli a kép: odakinn fél- hadiállapot van, ők ketten pedig nem éppen szokványos szeretők képét nyújtották.

- Mi van velem? Nem ezért jöttem… Byakuya- san, ez most ki hibája?

- Maradj még.

Azt hitte, álmodik. Byakuya arra kérte - igen, kérte, nem parancsolta -, hogy maradjon. Ilyen nincs! Fejére esett az elmúlt tíz évben? Még egy ok, hogy Miraiban felboruljon valami.

Rendbe kapták magukat az illatos sótól párás fürdőben, de nem jutottak előrébb abban, hogy hova tovább. Talán a gőz nem hagyta, hogy ezen agyaljanak. Mirai kerülte a kontaktust, szabadulni akart a közelségéből. Túl sok idő telt el, mióta Renjit magára hagyta. Az is lehet, hogy rátaláltak, s ez nagyon nyugtalanította.

- Jelentősen megnövekedett a lélekenergiád. Ezért nem ismert fel senki. Mi dolgod nálam eredetileg? - kérdezte a kapitány fésűt nyújtva Mirainak, kiemelve az „eredetileg” szót.

- Renji kardjáért jöttem. - kapta el a tárgyat, ügyelve, nehogy hozzáérjen, akitől kapja.

- Ez nevetséges. - konstatálta Byakuya rá jellemző faggyal vagy Mirai válaszát, vagy az előbbi tartózkodó mozdulatot.

- Ezért akartam úgy elvinni, hogy ne fussak össze veled. - tette le a fésűt Mirai Byakuya csatjai mellé egy komódra.

- Naiv vagy. Jó, legyen, egyezzünk meg. Kicsempészheted Abarait, de Zabimaru nélkül.

Mirai rendesen padlót fogott, hogy Byakuya ilyen könnyen hajlandó kompromisszumot kötni. Ekkor sem vetekedhetett a férfi fölényével, hiszen mindig ő diktálta a feltételeket.

- Arra célzol, hogy jöjjek vissza? Megszegtem egy csomó szabályt: megjelentem idő előtt, bántalmaztam Ichimaru Gint, feltörtem a Megbánás tornyát egy halálraítéltért, bemásztam ide, ezekért minimum száz évre lecsuknak! - hebegte a lány enyhe felháborodással.

- Amiért nálam voltál, biztos nem. - hunyta le Byakuya a szemét egy hosszú pislogásra.

Mirai elvesztette a hitét. Nagy önuralmat kellett gyakorolnia, nehogy Renjinek nézze és megüsse. A szabályokat vasmarokkal betartató Byakuyát nem érdekelte, hogy kezet (lábat) emelt egy másik kapitányra? No meg a többi bűn…

- Év végén hozzám kell jönnöd, függetlenül attól, hogy erővel kell- e iderángatni vagy sem.

- Köszönöm a figyelmeztetést. - vágott közbe Mirai morogva és távolabb lépett tőle, a tűztől.

Byakuya követte és elállta a szobájába visszavezető ajtót, nehogy megszökjön.

- Nem adtam szót. - vonta össze azt a finom ívű szemöldökét - Abarai kivégzése semmi pénzért nem marad el. Ha ennyire kedves az élete, vidd hát! Kezeskedni fogok, hogy senki ne eredjen utánatok. Cserébe önként megszakítod a száműzetésed és kegyelemért esedezel a kapitányi tanács előtt. Szerintem pár hét elzárással megúszod.

- Ez zsarolás. - sziszegte Mirai a szája szélébe harapva, megelőzve, hogy valami csúnyát mondjon - Megalázó!

- Örülj, hogy egyáltalán felajánlottam a segítségem.

A lánynak kedve lett volna úgy visszaszólni neki, hogy arról kódul! A külön töltött évek alatt elszokott ettől a felsőbbrendűségtől.

- Hogy döntöttél, Mirai? - kérdezte a kapitány diplomatikusan.

Tulajdonképpen gyorsan meghozta a döntést, éppen kibökni esett nehezére.

- Elfogadom.

- Helyes. - nyitotta ki Byakuya az ajtót - Mihamarabb gyere vissza.

- Legutóbb is ezt mondtad… hogy visszavársz. - idézte fel a lány élete egyik legfájóbb momentumát.

- Menj, és ne feledd, mit ígértél.

Inkább rá se nézett, mikor elhaladt mellette az őt méregető Mirai. Felvette a kardját és már majdnem elhúzta a tolóajtót. Csak majdnem, mert Byakuya rászólt:

- Arra menj, kérlek. - mutatott az ablak felé.

Mirai egy félmosollyal köszönte meg a tanácsot. Kinyitotta az ablakot és angolosan… ööö, japánosan távozott.

Milyen jó, hogy Byakuya szobája egy csendes udvarra nézett! Folyamatosan a zsaroló ultimátumon járt az esze. Jó döntést hozott, mikor elfogadta az „ajánlatot”, hiszen nem gondolhatott csak magára. Átmászott az útjába kerülő tömör falon és erőltetett magabiztossággal folytatta az útját Renjihez, akiért felelősséget vállalt. Kicsit bizonytalan volt, de tudta, hogy ez az, ami nem látszódhat meg rajta. Változott a felállás, már nem ő irányít, nem az ő érdekei vannak előtérben.

Egy merész ötlettől vezérelve kitérőt tett az 1. osztag körlete felé. Volt nyüzsgés, de rejtőzködésével kikerülte a tömeget. Egy valami vonzotta: az ostora. Mirai tudta, hogy egy alig használt raktárban őrizték az ostort, de pechére kettős őrség posztolt az épület előtt.

A raktárnak nem voltak ablakai, sem hátsó bejárata, vagyis nem volt más választás, minthogy kiiktassa a két őrt. Viszont a raktár jó környéken feküdt, az őrségre két szomszéd építménytől gyakorlatilag nem lehetett rálátni. Mirai több lépést hátrált, hogy nekifuthasson és átugorhasson a szemközti raktárra. Viszonylag kicsi csörtetéssel érkezett meg a másik tetőre.

- Te is hallottad? Van valaki a tetőn. - tekintgetett felfelé az egyik férfi.

- Nézzük meg!

Mirainak se kellett több. Jól ismerte valamennyi 2. osztagos harcmodort, bár az más kérdés, hogy némelyiket maximum kivédeni tudta. Az egyik alak akkora volt, mint egy hegy és valami alacsony rangú tisztséget viselt már vagy harminc éve. Ha nem jutott feljebb a ranglétrán, egyszerű lesz hűvösre tenni. A másik, a fiatalabb, a bátyja egyik gyakorlótársa volt, és emlékei szerint bottal és karddal is remekül vívott.

- Ez csak Setsu! - legyintett az idősebb, majd észbe kapott - Mi? Setsu?

- Mi az, hogy „csak”? - kérte ki magának a lány a lenéző kijelentést és ahelyett, hogy elkerülte volna, provokálta a harcot.

Leugrott a tetőről és ujjával csalogatta a két őrt, hogy támadjanak. Szemernyit sem haboztak, maguknak akarták a dicsőséget, ami Mirai elfogásával járna. A lány oldalra billentette a fejét, félhanyagul felemelte a kardját, ami akkora kontrolálatlan energiát lövellt ki magából, hogy elsodorta a támadókat.

- Azta… - nézegette a fegyverét Mirai teljesen elvarázsolva - Mi lett volna, ha szándékosan is csinálok vele valamit?

A két halálisten eszméletlenül feküdt a földön az energiától felszakított földkupac mögött. Mirai nevenincs kardja csak tud valamit! Legalábbis akkor, amikor vészhelyzet van.

- Köszönöm. - simított végig a pengén Mirai.

Sajnos nem talált kulcsot az őröknél. Megpróbálta az előbbi mozdulattal előhívni a kardja erejét, de nem járt sikerrel. Nem tudja a nevét így nem képes uralni sem. Inkább a fém uralta őt. Akkor marad a klasszikus módszer: nem lehet nagy kunszt egy korhadó faajtót tönkre tenni. Nagy baki, hogy egy ilyen fontos helyet így elhanyagolnak.

Pár rúgással bejutott, s a megérzésére hagyatkozva keresni kezdte az ostorát. A raktár teli volt mennyezetig érő, roskadozó polcokkal és ládákkal. Ha nem jön villámgyorsan az isteni szikra, megnézheti magát… bármikor felébredhet a két őr, és ha erősítést is hoznak, kutyaszorítóba kerül. Túlerővel meg egy irányíthatatlan lélekölővel nem fog sokra menni. Egy pontnál velőt rázó borzongás futott a végig gerince mentén.

- Itt lesz!

Vadul nyitogatta a polcra már nem férő tárolókat. Vére zabolázatlan folyóként áramlott a testében, amikor megpillantotta a pókhálóval belepett, művészien faragott kedvencét. Szinte remegő kézzel emelte ki a dobozából. Széthajtotta a nyélre feltekert ujjnyi vastag bőrszíjat és megforgatta a feje felett, lerázva róla a port és pókok mesterművét.  Alig várta, hogy élesben is használhassa.

- Nahát, megtaláltad a szerelmed? - nyilallt a levegőbe némi csilingelés és egy gúnyosan karcos hang - Szépen megnövekedett az erőd… tetszik nekem. Gyere, játszunk!

Mirait majd ledöntötte a lábáról a felé áradó energia, de nem rémült meg. Remélte, hogy ez a nem éppen az ízlésének megfelelő férfiú nem szerepelt a családja neki szánt férjjelöltjei listáján. Mondjuk biztos nem, hiszen ő volt talán a legalacsonyabb származású halálisten.

- Zaraki kapitány! Önhöz méltóan fogom üdvözölni!