Felkészültek a „játékra”. Ha Mirai még „fénykorában” öngyilkos akart volna lenni, biztos őt hívta volna ki Renji helyett. Igaz, hogy a „vadállatosztagosok”, a 11. osztagosok próbálták feltartóztatnia kapunál is, de azok bénák voltak. Zaraki az Zaraki, mégha Mirai nem is tudott arról, hogy Kurosaki nem túl régen ellátta a baját… Mindig tisztelte a legerősebbként számon tartott osztagot és a kapitányukat, de csak annyiban hasonlítottak, hogy végletekig elszántak voltak, mert Miraitól távolt állt az a stílus, amit képviseltek.
A Zarakihoz képest törpe Mirai a keskeny övébe csúsztatta az ostorát. Azt kivételesen pozitívumként fogta fel, hogy nem kellett a kardok magasabb szintjétől tartania.
- Setsu Mirai… akinek állítólag előbb volt kard a kezében, mint csörgő. Lássuk, mit is tud egy Kuchiki- menyasszony! Haha! Csodálom, hogy nem fagytál meg mellette!
- Hú, hajrá Ken- chan! - bújt elő a férfi feje mögül a rózsaszín hajú hadnagya két fekete pom- pommal a kezében.
- Uh, már csak a kölyökhadnagy hiányzott… meg az, hogy kikotyogjon valamit. - jegyezte meg Mirai a legrosszabbtól tartva, s nem is törődött Kenpachi élcelődésével.
- Felejtsd el, amit Kuchikiről és Mirairól mondtam, jó? - kérte Zaraki a kislánytól.
- Miért, mit mondtál? - értetlenkedett Yachiru.
- Semmit, tényleg felejtsd el… - vette máris célba Mirait a fűrészfogú kardjával - Mutasd, hogyan táncolod a harcot!
Yachiru kérés nélkül a háttérbe húzódott, hogy ne zavarja a felnőtteket, akiknek szerinte ez merő szórakozás. Napsugár hajú kapitánya függőlegesen maga elé tartotta a fegyverét, mintha (megint) nem venné elég komolyan az ellenfelét. Mirai csak a kockáztatásra gondolt, mert szorította az idő a Byakuya- féle „közjáték” óta. Szó mi szó, sok időt vett el az éjszakából. Támadásra készült és tiszta erőből csapta a kardját Zarakiéhoz, majd ugyanazzal a lendülettel elcsúszott, úgy felszántva a padlót, hogy nézni is fájdalmas volt. Mirai beszerezte a következő adagot a rá kiszabott horzsolásból és zúzódásból a már meglévők mellé. A két tiszt diadalittasan nézett össze, nyugtázva, hogy milyen könnyű dolguk volt.
- Ez szép volt, nemes kisasszony! Most pedig irány a főkapitány.
Kenpachi a vállára vette a kábán kapálózó lányt. Hogy lecsillapítsa, megpaskolta a fenekét. Mirai elvörösödött és még jobban feszengett, de nem merte magára felhívni a figyelmet holmi kiabálással. Yachiru helyet foglalt kapitánya szabad vállán és kissé bánatos szemekkel kérte:
- Ken- chan… azért ne vedd feleségül, jó?
- Dehogy veszem! Miért, hogy jutott ez eszedbe? - folyt le egy vízcsepp a férfi halántékán.
- Azért mert neki Kuchiki kapitányhoz kell mennie.
- Hogy mi van? - ejtette le Zaraki Mirait a földre.
Pislogni sem tudtak. A közös gond egy kis időre elfeledtette, hogy az imént még ki akarták csinálni egymást. Honnan tud a kis Kusajishi hadnagy ilyet? A már vidám Yachiru látva a döbbent arcokat, leugrott a kapitányáról és lelkesen folytatta:
- Szerintem Mirai hozzá jobban illik. De csitt! Titok. - tette a mutatóujját a szájára.
Nos, attól, hogy gyerek valaki, még nem feltétlen kell degeneráltként kezelni.
- Erről van szó. Élénk a fantáziája, semmi több. - zúdult le a hegy méretű kő Mirai szívéről.
Míg Zaraki és hadnagya a titoktartásról beszéltek, és pisszegtek, mivel Yachiru huszadjára is megígértette vele, hogy tartsa a száját, addig Mirai összeszedte a kezéből kiesett kardját. Szökéssel próbálkozott. Zaraki közben hátrafordult és meglátta, hogy az előbb még éledező halálisten jelentős egérutat nyert.
- Megállj! - kiáltott rá egyszerre a két tiszt.
Mirai mindenáron el akarta kerülni az újabb véres összecsapást, aminek megint ő látná a kárát. Az övéhez nyúlt és fél kézzel kihúzta az ostorát. Hátralendítette a kezét, amitől letekeredett az összehajtogatott bőrszíj, majd egyenest a kapitány feje fölé csettintett vele. Azért oda, mert jól tudta, hogy a testén nehéz megsebezni. Csak az ostor végének csattanását, a mini hangrobbanást, majd fél másodperccel később a kardok összeütközését lehetett hallani. Kenpachi a másodperc töredékén belül reagált a szokatlan megmozdulásra.
- Nem talált, Mirai! - örvendezett Yachiru.
Az örömbe azonban üröm vegyült, mert csak számukra hallható csilingeléssel Zaraki csengői egyenként kiszakadtak a helyükről és porba hullottak.
- Mi a… - kapott a hajához, amire ha több zselét kent volna, kettévágta volna az ostor.
- Ne égess már. Nem látod, hogy nem sírok? - ripakodott rá a kislányra szokottnál durvábban.
- Jól van, na…
Mirai inkább Yachirut sajnálta, de ezt az érzést is félre kellett tennie. Keresztülszökdelt a földön heverő ládákon és egyéb tárgyakon, s kiszaladt a raktárból. Zaraki utána vetette magát, hogy megtorolja az előbbit. Mirai rátekerte az ostorát az ajtóban rárontó 2. osztagos hústorony karjára és elrántotta az útjából, nekicsapva a legmagasabb rangú üldözőjének. Átlépett az éppen magához térő másik őrön és már ott sem volt. Kicselezte a túlerőt. Már érthető, miért volt fontos elzárni tőle az ostort.
- Sajnálom, Zaraki kapitány, hogy letaroltam a súlyommal. Setsu minket is hidegre tett. - szabadkozott.
- ENGEM NEM TETT HIDEGRE, ÉRTVE VAGYOK? - dörögte a férfi idegesen kapkodva a levegőt- Nem hiszem el, hogy valaki egyedül képes legyen ekkora felfordulást okozni. Kurosakiék legalább többen voltak…
Mirai mi tagadás, élvezte a harcot, leszámítva, hogy ő több sebet szerzett, mint az ellenfél. Hamar kijutott a lakott területről, és alig akart hinni a szemének: a keresése során a romok egy részét eltakarították. Abarai lélekenergiája már közepes távolságról is érezhető volt, ami azt bizonyította, hogy kezdett megszabadulni a Megbánás tornyának elszívó hatásától. Annyi szépséghibája volt az egésznek, hogy a magányos várakozás alatt az álommanók leütötték egy lapáttal. Mirai csodálkozó tekintettel nézte, leült mellé és megrázta a kevésbé sérült vállát.
- Renji, ébredj, visszajöttem.
Ő kinyitotta kissé karikás szemeit és megkönnyebbülten sóhajtott, hogy nem álmodik, tényleg Mirai az.
- Megsérültél? - kérdezte a vörös.
- Mindegy… már nem fáj.
- Ha te mondod… Jól látom, hogy nem látom a kardom?
Mirai vágott magában egy fintort. Hogy magyarázza meg a tulajdonképpeni zsarolást?
- Sajnos nem tudtam elhozni… úgy értem, nem találtam. - zavarodott bele - Olyan volt a Kuchiki- villa, mint egy kaptár.
Renji letörten vette tudomásul a hallottakat, de már kezdett örülni annak, hogy egyelőre nem kerültek a felderítők kezére.
- És az? Elloptad? - mutatott a lány övében pihenő ostor nyelére - Bejutottál a raktárba?
- Igen. Csak két őrrel és Zaraki kapitánnyal futottam össze. - ecsetelte Mirai, mintha tök természetes dolog lett volna, vagy minimum teázott volna velük.
Renjit már a sokadik szívroham kerülgette.
- Te Zaraki Kenpachival is feltörölted a padlót?
- Ne hangoskodj, mert még ránk találnak. - öltött faarcot Mirai.
- Nem vagy semmi. Lassan nagyobb kárt okozol, mint Kurosaki. - mondta a volt hadnagy enyhe iróniával.
Mirai talpra állította a vöröskét és kitámogatta a „bunkerből”. Hiába tudott már járni, Mirai jó óvónéni módjára nem hagyta, mert csak lassítaná mindkettőjüket. Felparancsolta a hátára és elindultak a kapu felé.
- Fáradtnak tűnsz, letehetsz. - kérte az utas egy kis idő után alig kivehető aggodalommal - Olyan megalázó, hogy egy lány cipel.
- Még percek kérdése és megvirrad. A segítség meg nem megalázó!
Ahogy sétált nagy szerelmével a hátán, minden igyekezetével próbálta mélyre űzni a Byakuyával töltött „kitérőt”.
- Miért nem megy? - tette fel a költői kérdést a saját lelkiismeretének.
Hátravetette a fejét, hogy összeérjen Renji homlokával. Aranyosak voltak a körülmények ellenére is.
- Mintha egyre nehezebb lennél. - tréfálkozott az exhadnaggyal.
A fizikai és a lelki teher együttesében kiszűrte, hogy követik őket. Véget ért a kedves gesztus.
- Társaságunk van. - jelezte Renji.
- Aha. Kapaszkodj erősebben.
Átkarolt Mirai egyik válla alatt és átlós irányban kulcsolta össze a két kezét. A lány kioldotta az ostor szíját összehajtott állapotában rögzítő kampót és hagyta kiomlani a két és fél méter hosszú, acélsodrony erősségű bőrt. Jobb kezével kihúzta a fából készült, bársonyborítású nyelet.
- Csak ketten vannak. Egy nő és egy férfi.
Renji nem tudta megállapítani a nemüket, de elhitte, amit Mirai mondott. Még nem sejtették, hogy akivel meggyűlhet a bajuk, az a nő lesz.
Mirai megállt. Égő lenne felhúzni a nyúlcipőt. A két lopakodó kilépett a romok mögül és cseppet sem szívbajos módon megrohamozták őket. Mirai feléjük fordult és jó magasra feldobta az ostorát a levegőbe, majd kardot rántott és hárította az első kettős támadást. Gyorsan felpillantott a sötét égre, kinyújtotta a bal karját és elkapta a zuhanó másik fegyverét. A férfi és a nő most egymás után készült feldarabolni Mirait és a „hozzánőtt” volt hadnagyot, mert nagy ámuldozásukra nem volt hajlandó őt letenni.
- Milyen önfeláldozó… - szólt be a rövid fekete hajú nő undokul.
Mirai a sértegetésre bepöccent. Csak a nővel akart küzdeni, ezért fél- íjnak használta az ostorát: megfogta a szárat, ujjával hátrafeszítette a nyelét és a férfi arcának lőtte, aki káromkodva és az orrát fogva térdelt le. Társa tombolva szúrt az „összenőtt” páros felé, de Mirai kitért a mozdulat elől, ami az eddig is terhelt lábainak nem hozott felüdülést. Az ellenfélnek mégis sikerült rúgásával végigsúrolni a lány vállát és Renji alkarját. A következőnél Mirai már résen volt, leguggolt és elkerülte, hogy sarutalp- mintás legyen a dekoltázsa. Sikerült olyan távolságra kerülnie, hogy ostorával meg tudja csípni a nő nyakát.
- Némber! - kapott a felszakadt bőréhez - Pusztulj már!
- Mirai, most végünk. Ez a nő a 11. osztaghoz tartozik. Ha levágod a fejét, szerintem akkor is elvonszol mindkettőnket az ítélőszék elé.
- Ez morbid volt, Renji. - jegyezte meg a lány, s minden maradék erejét összeszedve felugrott egy összeomlott őrházra.
A nő rögtön követte. Még a levegőben volt, mikor a kardjára csavarodó ostor lefegyverezte.
- Köszönöm! Renjinek úgyis szüksége volt egy kardra! - emelte fel magukhoz Mirai a zsákmányt, majd közvetlen a nő mellé csettintett, aki az éles hangtól átmenetileg félig meg is süketült.
Odakóválygott mellé a vérző orrú férfi.
- Te, szerintem ezt a veszedelmet mi sem tudjuk megállítani. Add fel!
A fekete hajú ellökte magától és büszkeségében megtiporva vonult le a csatatérről, mit sem törődve a társával.
- Várj már, Ayu! Setsu, egyszer még megjárod!
Mirai végre megtalálta az egyetlen közelükben lévő legális kijáratot. Azt, amin át napnyugtakor érkezett, s azt, amit most nyitva találtak. Már hívogatta őket a városon kívüli mindenség, amikor…
- Ez borzalmas csapda. - torpant meg a lány.
Amennyire a fáradtságuk engedte, vizslatták a környezetet. Renji arrébb söpörte a Mirai nyakát csiklandozó kiengedett haját.
- Alig bírsz talpon maradni. Tegyél le!
Mirainak nem jött be neki ez a pesszimizmus, pedig ő sem volt az a tipikus fellegekben járó optimista alkat. Letette a férfit, mert legalább két tucat halálisten ugrott elő innen- onnan, belülről, a kapun túlról és a fal tetejéről. Eddig hol a bánatban voltak? A legerősebbek villámléptekkel szorították őket sarokba, de arról elfeledkeztek, hogy becsukják a kaput. Ezt a bakit kivéve nem lehetett kétség, hogy a jelenlegi különleges alakulat érkezett egykori tagjuk elfogására. Mirai keserves arcot vágott, mikor felismerte őket, de még nem könyvelte el a bukást, a vereséget. Renji mögé lépett, mintha aljas módon pajzsként akarná használni. Fél szemmel felsandított az égboltra, s mindenki, de főleg az illetékes legnagyobb hüledezésére a vállára kapta Renjit. Figyelemelterelésként megtáncoltatta az ostorát a harcosok előtt és kihátrált vele a kapun. Megérintették őket a legelső napsugarak és végre megnyílt az átjáró az emberek világába, az átmeneti szabadságba. A tömeg hiába tódult ki egy emberként a kapun, hiába célozták be őket tőrökkel, ketten nyilakkal is, Mirai és Renji eltűnt az átjáróban.
A bosszankodó alakulatban helyet foglalt valaki, akit Mirai felismert, de szándékosan nem vett róla tudomást. Az apja volt az, idősebb Setsu Haru. Az öregedő, de kiváló és képességei teljében lévő őszülő férfi nem is ment oda a tűzfészekhez, mert nem akarta a rá húsz éve neheztelő lányát rabláncon látni. Mirai mégiscsak az egyetlen élő gyermeke, s ő most neki szurkolt. Nem a boldogságáért, hanem az épségéért.
AJÁNLOM AZ OLDALT
