Végtelenül hosszú volt az éjszaka. Mirait meglátogatta az apja, aki bejelentette, hogy tárgyalást kezdeményez Byakuyával. Unohana kapitány ugyan sokat időzött a vörös szemei, a háta és a kezei gyógyításával, mégsem bírt elaludni. Forgolódott, sírdogált. Soha nem érezte magát ilyen nyomorultul. Még Rukiával is goromba volt, aki nem tehetett arról, hogy Hisana testvére. Csoda, ha Rukia nem utálta meg örökre. Egyszerűen elvesztette az irányítást a gondolatai és a tettei felett, még saját magának is képes volt ártani. Leleplezte a szerződést és nem utolsó sorban a saját, nem akármilyen heves érzelmeit. Itt máris elszorult a szíve. Maga számára észrevétlenül szeretett bele Byakuyába, miközben Renjivel hitegette magát. Renji… mostanában olyan kegyetlen volt vele az élet, erre ő is belerúgott. Tőle is bocsánatot kell kérnie. Byakuyával jobb, ha nem találkozik, mert a férfi biztos leüti… ha már fenn a hegyen nem tudott megmozdulni. Jogosan lehet dühös a lányra, de előbb épüljön föl, aztán dühöngjön. Mirai elhatározta, hogy tőle maximum a szerződés kikotyogásáért kér elnézést. Nem könnyű sok év távlatából elfogadnia, hogy a kezdeti gyűlöletfolyam pozitív érzésbe torkollott.

Sosem felejti el azt a napot, mikor az apja bejelentette, hogy hozzáadja…

Mirai egész nap a 2. osztag újoncait kalauzolta és büszke volt, hogy Soi Fong kapitány rábízta őket. Sötétedés után zenével kombinált harci táncot gyakorolt néhány korabeli társával. Akkoriban teli volt tervekkel: megtanulni a villámlépést, fontos tisztséget elérni.

- Miről lenne szó, apám? - kérdezte edzés után, mert hallotta, hogy napokon belül sokadszor összeült a Setsu- család.

Egyetlen felnőtt családtag sem hiányzott, nyilván nem esti mesét akartak neki olvasni. Mirai bátyja, Haru és az apja délután összeveszett. Azt hitte, erről lesz szó, hogy közvetíteni kell köztük vagy ilyesmi.

- Mint tudod, három nappal ezelőtt Kuchiki Byakuya kapitány volt a vendégünk. Elmondtuk neki, hogy te vagy egyedüli fiatal lány a klánból, akit még nem házasítottunk ki.

A szinte mindig izgatottan és határozottan beszélő Mirai most alig bírt bármit is kinyögni:

- Mit akar ez jelenteni?

- Hogy felajánlottuk neki a kezed. Ha bekerülsz a családjába, megmented a nemesi címünket.

Mirainak le kellett ülnie. Elmondták neki, hogy házassági szerződést kötöttek az özvegy Kuchiki Byakuyával, amire már az egész kapitányi kollektíva a beleegyezését adta.

- A kapitány úr ma délután visszajött hozzánk és kis módosítással elfogadta az ajánlatunk. Előkészítteti a helyed és néhány nap múlva magával visz. De ne félj, csak húsz év múlva kell hozzámenned.

A fehérré sápadt lány egyetlen szót ismételgetett magában: nem! Se most, se húsz év múlva!

- Páran közülünk osztagot fognak váltani. - mondta közönnyel a családfő - Kuchiki kapitány közülünk való elit harcosokat kért hozományként.

- Mi a bánatot csinálok ott húsz évig? - kérte számon Mirai - Ez abszurd… hogy tehettétek?

Tudta nélkül dobták mélyvízbe. Nem is ismerte azt a férfit! Előfordultak már érdekházasságok Setsuéknál, de azoknak nem kerítettek ekkora feneket. Ezt viszont Byakuya kérésére titokban kellett tartani.

Másnap este küldetésre indult a Titkos Hadtest. Mirai apja „kisfőnökként” megkapta az irányítást, amíg be nem esett a 3. osztag kapitánya, Ichimaru Gin, így legmagasabb rangú tisztként neki kellett adni az irányító szerepét. A két Haru, apja és fia nem látta szívesen a rókaképű férfit. Mirai csak húsz év múlva tudta meg, hogy miért: már elküldték Byakuyának a levelet, mikor másnap kiderült, hogy Mirai cseppet sem hatalommániás testvére bekavart Ichimaruval.  

Azon az este azonban szörnyű csapás érte a családot, amikor Ichimaru holtan talált Mirai bátyjára. Állítólag egy lidérc végzett vele, ami azért volt meglepő, mert a lidércek, amik ellen kivezényelték őket, nagyon gyengék voltak. Az igazság itt is húsz évet váratott magára.

Mirai költözését a temetés miatt elhalasztották. Teljesen magába burkolózott, nem értette, hogy halhatott meg a bátyja, de a család vezetőire is haragudott. A háttérben úgy intézték, kívülállóknak sima osztagváltásnak tűnjön, hogy a lány holmijait már átvitték a Kuchiki-villába. Mindenki arra várt, hogy Byakuya személyesen érte jöjjön.

- Erre tessék! - hallatszott a folyosóról Mirai apjának udvarias hangja - Lányom már elkészült, a szobájában van.

Elhúzódott az ajtó, s egyedül a tiszteletet parancsoló és nemes tartású Byakuya lépett be rajta. Ez a kép élt Miraiban is. Mindig köszönt a kapitánynak, ha elment mellette a városban, de olyan „semmilyen” véleménnyel volt róla. Ekkor sem hagyott benne mély nyomot ez a titokzatos vadidegen.

- Üdvözlöm önt, Kuchiki- san. - hajolt meg Mirai, bár legszívesebben kizavarta volna - Setsu Mirai vagyok.

- Hm. - biccentett válaszként - Nem a legalkalmasabb az idő, de velem kell jönnöd. Fogadd részvétem a bátyád miatt.

Formaságok és formaságok, hiszen a lány apja ajtón kívül felügyelte őket. Mirai, aki szíve szerint ordított volna, csak nehezen szedett össze annyi erőt, hogy megmozduljon. Éppen lépett volna, mikor Byakuya megragadta az egyik csuklóját.

- Gyere, Mirai.

A lány szemébe kövér könnyek szöktek. Tűrnie kellett, hogy Byakuya maga után vezesse a házon. Az utcán két lépés távolságról követte őt, s egész úton a férfi lábát szemlélte, mert nem akart mások szemébe nézni. Túl sokan látták őket együtt, ő pedig szégyellte.

Sosem járt azelőtt a nagy nemesi házaknál. Saját szolgálólányokat és külön lakosztályt kapott. Néhány perc magányos ismerkedés után megérkezett egy nő, hogy átkísérje Byakuya szobájába. Mirai máris a lányságát siratta, de „csak” arról volt szó, hogy az úr szeretne végre senki által nem zavartatva váltani vele pár szót. Mirai úgy állt ott szoba közepén, mint egy vásári állat. Hiába múlt el a „veszély”, vagyis rajta maradhatott a ruhája, halálosan meg volt rettenve. Nem úgy tűnt, hogy Byakuyának lenne humorérzéke:

- Azt beszélik, te vagy Soi Fong és a volt osztagod büszkesége. Úgy látom, egyáltalán nem hasonlítasz a rólad alkotott képre. Biztosan a félelmed teszi. Vagy csak a férfiaktól félsz? Mit hittél rólam? Hogy azonnal leteperlek és megerőszakollak?

Az ijedt Mirai álla alá nyúlt, hogy szemkontaktust teremtsen vele:

- Nem vagyok vadállat… Hallottam, hogy harsány is tudsz lenni. Ne fogd vissza magad, de azért elvárom, hogy tisztelettudó legyél.

- Értettem. - mondta Mirai alig artikulálva, mert a férfi még nem engedte el az állkapcsát.

Byakuya nem talált a külsejében kivetnivalót, de elhatározta, hogy ha valami nem tetszik a viselkedésében, azt kineveli belőle.

- Ettől a naptól fogva felfüggesztetem a titkos hadtestbeli tagságod. Nem vehetsz részt bevetéseken.

- No de…

- Semmi de! - emelte meg kicsit a hangját - Jegyességünk alatt biztosan nem kockáztathatod az életed. Édesapád is egyet értett velem, hogy vonulj vissza. Találok neked más elfoglaltságot közvetlenül az én irányításom alatt.

- Ez katasztrófa! Nemcsak az ágyasa, hanem rabszolgája is leszek…

- Nem tudom, mire gondolsz, de felejtsd el. - fordított hátat Byakuya - Garantálom, hogy jó sorod lesz itt. Ami kettőnket illeti, ha érted, mire gondolok… szeretném, ha később jobban megismerkednénk.

Úgy tűnik, nem türelmetlen, de Mirainak akkor sem jött be ez a jégkocka stílus.

- Még valami… ha mindenáron egyenruhát akarsz hordani, légy szíves mellőzd ezt a hivalkodó Soi Fong típust. A félszobányi szekrényedben találsz valami igényesebb darabot.

Mirai sóhajtott egy nagyot és megpróbálta engedelmességre kényszeríteni magát.

Byakuya nem aprózta el: enyhe fenyegetéssel arra kérte újdonsült jövendőbelijét, hogy szakítsa meg a mindennapi kapcsolatot a régi barátaival és osztagtársaival, nehogy olyat pletykáljon ki, ami nem tartozik másokra. Mirainak összességében nem volt szimpatikus az új osztag. Nagyon visszafogta magát, nem akart Byakuya közelében lenni vagy éppen a kérdéseire válaszolni. Néhány nap után lépni kellett. A kapitány felajánlotta Mirainak, hogy hagyja a hivatalos hangnemet, és nyugodtan (mármint bunkózás nélkül) tegezze, hátha elmúlik Mirai részéről az ellenségeskedés. Mirai innentől felbátorodott. Pironkodva megkérdezte Byakuyát, hogy engedélyezi- e, hogy a hadnagyával, Abarai Renjivel eddzen.

- Nem bánom, legyen. - egyezett bele kissé fogcsikorgatva.

- Nagyon köszönöm, Byakuya- san.

- Még ne hálálkodj. Holnaptól befoglak irodai munkára.

Ez kellemetlen… Mirai menekülni akart, de keresztülhúzták a számítását. Az irodai szöszmötölés nem neki való.

Mirai a börtönben is az emlékeiről álmodott. Nem találta meg a választ arra a kérdésre, hogy jutott el idáig. Kora délelőtt két ápolónő és Unohana kapitány ébresztette a minden tagjában sajgó lányt. Kötözés közben elmesélték, hogy a főkapitány beleegyezett, hogy miután meggyógyult, kiválthassa az egész büntetését egy majdnem három hónapos közmunkával a 11. osztagnál.

- Odakinn mindenki az árulásról beszél. - mondta az egyik fiatal ápoló - Ne féljen, Mirai- san, nem fognak a magánéletében vájkálni!

Ez nem nyugtatta meg. Unohana látta rajta, ezért elküldte a két segédjét.

- Ha érdekel, Abarai Renji már jól van és Kuchiki kapitány is túl fogja élni. Zaraki kapitányon pedig meglátszanak a fogaid lenyomatai. Ahogy elnézem, nálad inkább a lelki sebekkel lesz gond.

Mirai szótlanul viselte a kötözés utolsó simításait.

- Mirai… ugye tudod, hogy beszélnetek kell?

- Byakuyával? - kérdezte, mikor egyértelmű volt a válasz - Kihagynám, ha egy mód van rá.

- Igen, vele. Mielőtt ide jöttem volna, nála jártam. Kicsit feszült, de tudja, hogy tisztáznotok kell valamit.

- Jó… de előtte inkább Renji és Rukia nyírjon ki. Szeretnék üzenni nekik, kérem, adja át, hogy várom őket.

Estig semmi, akkor is csak a két ápoló jött lekenni a hátát. Alighogy távoztak, megjelent Rukia. Azt se tudták, mit mondjanak a másiknak. Rukia haragosnak és zavartnak tűnt. Mirai felhúzott térdekkel ült, mintha azért tette volna, hogy minél kisebb részét találják el a szidalmak nyilai.

- Rukia, én…

- Mirai… - szólaltak meg teljesen egyszerre - Borzalmas dolgokat mondtál!

Mirai felkészült, hogy visszakapja a tegnapit, de akkor sem fog változtatni az álláspontján, ha Rukia ellopja a cella kulcsait és nekiesik.

- Csak azért kérek bocsánatot, amiét leüvöltöttem a hajad. Hisanáért nem és hallani sem akarok róla. - makacsolta meg magát Mirai, és Rukia helyett a szürke falat nézte.

Nehezebb lesz békét kötni, mint gondolták, mert két teljesen ellentétes véleményt hordoztak.

- Ismerted egyáltalán? - fakadt sírva a fekete hajú.

- Egy héttel előtte halt meg az anyám… nem érdekelt holmi csavargóból lett királylány, akit gyámolítani kellett.

- Ne beszélj így róla! Megbánta, hogy elhagyott engem!

- Otthagyott a nyomorban! Nem vagyok kíváncsi egy ilyen… - lépett vissza az ágyhoz a méregtől szorongatott Mirai, mielőtt tényleg valami durvát mondott volna - Senkit nem gyűlöltem még így!

- Szerintem Byakuya- sama sem rajtad kívül… hiába mosolygott fenn a szirten. - mondta Rukia olyan gúnyosan, mint talán senkivel ezelőtt.

- Jobban gyűlöli a városon kívülieket. - replikázott Mirai.

- Mit akarsz ezzel mondani? - halkult el Rukia.

- Hogy Byakuya is megveti a peremvidékieket.

- Ki még? Talán te? - kérte ki magának.

- Sosem volt bajom a peremvidékiekkel. - hunyta le a szemét Mirai - Főleg nem veled vagy Renjivel.

- Nem lehet mindenki olyan elit nemes harcos, mint te! - vágta hozzá Rukia a saját nevében is - Mióta vagy ilyen lenéző?

- Nem titeket nézlek le…

- Nem is fontos. Kértem Byakuya- samától, hogy gondolja meg a házasságot. Csak fájdalmat okoznátok egymásnak, semmi értelme!

Igaz, tegnap feldúltságában Mirai is azt mondta, hogy fel akarja bontani a jegyességet, mégsem volt szép dolog Rukiának beavatkozni.

- Nézd, te féltékeny fúria! - dőlt Rukia a rácsoknak - Szeretném, ha nem utálnál engem, de tudom, hogy valahányszor rám néznél, legszívesebben kikaparnád a szemem… és te is tudod, hogy vége a jó viszonyunknak.

Mirai felkelt a cella ágyáról és odament a rácsokhoz. Egymásnak háttal álltak.

- Még mielőtt bármit is mondanál! - folytatta Rukia - Emlékszem, mennyire sajnáltalak a kényszerházasság miatt. Tudod mit? Teljesítsétek a szerződést és gyötrődj azért, amiért Byakuya- sama szívéből nem űzheted ki a nővérem csodás emlékeit! Sosem érsz fel hozzá! - kiáltotta a könnyeit törölgetve és kirohant a börtönből.

Mirai is sírva fakadt. Alávalónak tartotta ezt a hasonlítgatást, meg azt, hogy Rukia beleszólt a két család dolgába. Érezte, hogy az ingerült vita nem tett jót a hátának. Lehasalt az ágyra és a párnába temette az arcát, hogy visszafogja a szakadatlan ömlő könnyeit. Többet nem sírhat. Ugyan régen viselkedett már önzőn, mégis annak kell lennie. Miután bocsánatot kér Renjitől, amiért játszott vele, az lesz a legjobb, ha önkéntes száműzetése vonul.