Mirai és Byakuya az árulók távozása óta nem találkozott személyesen, de az elmúlt pár napban Byakuya a lány szinte minden gondolatáról tudott. Meghozta a saját döntését és magához kérette őt. Az ajtót kívülről rájuk zárták, hogy senki se zavarjon közben. Mirai felesleges „óvintézkedésnek” tartotta, hiszen alig volt olyan, aki ne tudott volna a leleplezett érdekházasságról.

Talán attól féltek, hogy valaki hallgatózik, vagy éppen nem találják a megfelelő szavakat, de a lényeg, hogy nem akaródzott megszólalniuk. Byakuya méltóságteljesen, a nem csak a fényhiánytól sápadt Mirai kicsit hanyagabbul ült, és gézzel áttekert, ökölbe szorított kezeit tördelte. Mikor végre egymásra néztek, egy újabb örökkévalóság volt, míg képesek lettek kinyögni valami értelmeset.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Mirai körülbelül olyan félszegen, mint korábban Renjitől.

- Ahogy te. Elég szánalmasak vagyunk így bekötözve. - jött a már- már barátságtalan válasz.

Nem egy élettel teli kezdés, a feszültség nemhogy csitult volna, még növekedett is.

- Félelmetes voltál, Mirai… még magadban is kárt tettél. Azt hittem, ha kitálalok Rukiának, megkönnyebbülhetek. Erre te megnehezítetted a dolgom, mert összezavartál.

Mirai lehajtotta a fejét. Úgy van, ahogy várta, Byakuya neheztel rá és őt hibáztatja. Ezt az összezavarós megjegyzést viszont nem vágta.

- Mindent tudok.

- Akkor miért hívattál ide? - kérdezte Mirai hangosabban és merészebben, mint az előbb.

- Mert tisztáznunk kell valamit.

- Tudom. - mondta a lány egy elfojtott könnycseppel vívva - Gyanúsan jól értesült vagy. Miért nem engedsz át Zaraki osztagába?

- Inkább belegyömöszöllek az irodai fiókok egyikébe, minthogy ahhoz a lepukkant csőcselékhez csatlakozz. Nem élném túl azt a szégyent.

A szavak mögé rejtett, birtoklásra való utalás Mirainak is feltűnt.

- Én meg azt, ha melletted kellene maradnom. Ezerszer elmondtam, hogy nulla alatt van a kedvem a házassághoz. - fordította el Mirai tüntetőleg a fejét - Ezért tartogatom a száműzetést másik alternatívának.

- Felejtsd el, hogy örökre távozol. - vágott közbe Byakuya.

A fekete hajú megunta, hogy Mirai gyakorlatilag nem hajlandó ránézni, ő inkább az ablakon bámult kifelé. Neki így is jó, de addig ki nem mehet, míg nem jutnak dűlőre.

- Csak másnap fogtam fel, milyen súlya is volt a szavaidnak. Sokáig gondolkodtam, hogy megbocsássak- e neked. Azt hiszem, igen. - folytatta a kapitány.

Mirai felkapta a fejét, de amikor látta, hogy Byakuya nem őt nézi, maga elé meredt.

- Nem mindegy, hogy igen, vagy csak azt hiszed. - kötözködött.

- Mérlegeltem és több variációt is felvázoltam. Rukia haragtartóbb lesz, de ne érdekeljen. Amíg nem nyugszik meg, nem találkozhat egyikünkkel sem, mert semmi köze hozzá, hogy megbékélek- e veled. Eljutott hozzám, hogy mit kívánt neked… túl messzire ment.

- Azt kívánta, hogy szenvedjek, mert úgysem érek fel a sosem látott nővéréhez… Byakuya- san… Miért bocsátasz meg, mikor a legszemélyesebb érzelmedbe gázoltam bele?

- Attól, hogy nincs többé, az emléke bennem él… te pedig a magad módján figyelmeztettél rá és felnyitottad a szemem. És tudd, hogy sem nyíltan, sem magamban nem hasonlítgatlak senkihez. Te olyan vagy, aki jobb szeret a saját lábán állni, ezért vallottam kudarcot a megtöréseddel. De lásd be, hogy te is elbotlottál… ha ezt botlásnak lehet nevezni.

- Most sem képzelem azt, hogy rajta kívül bárkit is szeretnél! - emelte meg Mirai a hangját - Senki iránt nem mutattál érzelmet!

Ez betalált. Byakuya összevonta a szemöldökét és szigorúan köhintett:

- Hazudsz… Mindig attól féltem, hogy ha megkedvelek valakit, őt elfeledem.

- Megkedveled? Ide egy másik szó illene. - javította ki Mirai - Vagy nálad már jót jelent, hogy nem harapod ketté a másikat?

Byakuyán újabb arcizmok rándultak meg. Megfogadta, hogy akárhogy szemtelenkedjen vele a lány, akkor is végigmondja, amit eltervezett. Végtére is saját magukról volt szó.

- Azt mondtad, nem akarsz pótlék lenni. - fonta keresztbe a karjait.

- Nem ám! - helyeselt Mirai, mintha csak a jó választ adta volna az iskolában - Úgysem léphetek a helyébe, nem igaz?

A másik inkább nem mondott semmit. Mirai mindig is makacs volt. Ha a két nő valamilyen csodánál fogva találkozna, Hisana rövid időn belül a sarokban bömbölne.

- Többször is tárgyaltunk apáddal. Kérlek, nézz az asztalra, ott az eredmény. - mutatott rá Byakuya - Ha jobban megnézed, talán ki bírsz olvasni belőle valamit.

Mirai rögtön kiszúrta, hogy a Byakuya tisztaságmániájához egyáltalán nem passzoló hamukupac ottléte nem véletlen. Közelebb ment. Mikor talált benne néhány el nem égett papírfecnit, megkönnyebbülten felvidult az arca és elérzékenyült.

- A szerződés… - suttogta szája elé tett kézzel - Köszönöm.

Byakuya kíváncsian fürkészte Mirai reakcióját. Pontosan erre számított.

- Igen, a szerződés. Ahogy kérted: széttépve, elégetve, éppen csak nem ettem meg, de ha akarod, hozatok két pár evőpálcikát.

Mirai nem értette, hogy a jellemében és nevében is fagyos Byakuyára miért jött rá a viccelhetnék. Mindenestre elmondhatatlanul boldog volt, hogy életének fő megkeserítője atomjaira bomolva várta, hogy a takarítók eltüntessék.

- Látom, örülsz. - hunyta le a szemét a férfi, nehogy idő előtt eláruljon valamit.

- Nagyon! - járt szinte örömkönnyes örömtáncot Mirai, míg visszaült a székre.

- Akkor elkeserítelek, mert édesapád példánya még megvan. - rángatták le a fellegekből Byakuya szavai és cinikus tekintete - Mindkettőt nem lehet megsemmisíteni.

A férfi élvezte, hogy szadizhatott Miraival. A lány csalódottan temette a tenyerébe az arcát és kedve lett volna üvölteni, de visszafogta magát. Ilyen nincs! Egyszerre csillant fel és veszett el a remény.

- Mire volt jó ez az egész? - kérdezte összetörten.

- Azért, hogy megleckéztesselek a szidalmaidért. És vedd úgy, hogy részemről semmisnek tekintem a formalitást. - váltott Byakuya kicsit közvetlenebb hanghordozásra.

Mirai érezte, hogy Byakuya és az apja a bolondját járatja vele, mert a fél pár szerződés is ugyanolyan érvényes. Ha csak ezt az infantilis döntést hozták, akkor semmi haszna nem volt a tárgyalásoknak.

- Apám biztos gyáva volt elégetni az ő példányát…

- Dehogy. Én javasoltam, hogy csak az enyémet gyújtsuk meg. Apád látva, hogy mennyire megviseltek téged a körülmények, képes lett volna lefújni mindent.

Mirai tágra nyílt szemekkel hallgatta, hogy az ő rangmániás apja volt az, aki a jegyesség utolsó évében fel akarta bontani a megállapodást! Mindezt a lánya kedvéért.

- Kitaláltam valamit.

- Kivele, nekem már mindegy… - vett a lány egy mély lélegzetet, mintha csak a kés döfését várta volna a szíve közepébe.

- Szeretsz még? - pillantott rá fél szemmel Byakuya.

Persze, hogy szerette, de nem erre a kérdésre számított. Sőt, mindenre, csak erre nem. Leemelte a szeméről a tenyerét és a másik felé fordult.

- Hogy jön ez ide? - kérdezte Mirai szemlesütve, mert nem akarta még egyszer kiejteni azt a bizonyos szót.

Byakuya kitakarta magát és készült, hogy lábra álljon.

- Maradj ott! - szólt rá Mirai ingerülten és a bezárt ajtóhoz sietett - Kérem a kulcsot!

- Shh. Kívülről zárták be, és csak az én hangomra nyithatják ki. Ülj vissza, még nem végeztem.

Mirai szabadság után vágyakozva húzta végig a kezét az ajtón és visszaballagott a helyére. Némán rimánkodott, hogy minél előbb vége legyen ennek a tortúrának.

- Beszélni akarok apámmal…

- Amint kimentél innen, azonnal. Ellenben a következő tizenegy hétben hozhatsz egy döntést.

- Mégis dönthetek valamiben? Remek! - gúnyolódott Mirai, mert már nagyon felhúzta magát.

Egy pillanatra Byakuya még gúnyosabb és kárörvendőbb grimaszt vágott, aztán…

- Setsu Mirai… azt akarom, hogy ragyogj. - nézett rá békésebb szemekkel - Gyere hozzám. És ne a fél szerződés miatt, ne apád kedvéért, hanem mert én kértelek.

A lány reszketve sóhajtott, s elakadt a lélegzete. A térdeire támaszkodott és összeszorított fogakkal győzködte saját magát, hogy rosszul hallott. Vagy mégsem… hogy volt képes ezek után ilyet kérdezni tőle?

- Ez ugye csak színjáték?

Byakuya jelezte, hogy nem.

- Ha nem színjáték, miért? - kérdezte remegő hanggal feltekintve a haja alól - Megijesztesz… olyan, mintha valóban megbocsátottál volna.

- Pedig megbocsátottam… és ezzel megijesztelek? Ha félnél, szerintem hozzám vágnál valamit. - mondta a fura arcot vágó férfi - Arra számítottam, hogy jobban örülsz majd.

- Ne haragudj… de most azt hiszem, nem tudok megszólalni.

Mirai arcán legördült egy- két könnycsepp, ahogy visszaemlékezett az elmúlt bő tíz napra. Hosszú távollét után visszatért a karakurai az Urahara Kereskedésbe, ahol találkozott Rukiával és annak helyettesével, Kurosaki Ichigóval. Nem pihenhetett, mert megtudta, hogy Renji nagy bajban van, akit ha nem ment meg, kivégzik. Miután Urahara egy drasztikus módszerrel megnövelte a lélekenergiáját és lélekölőt csinált a katanáiból, egyes egyedül ment át a Lelkek világába. Kiszabadította Renjit, visszalopta az ostorát, s közben tett egy kitérőt Byakuyánál. Apropó, kitérő. Örülhetnek, ha nem történt semmi „baleset”, mert Mirai a száműzetése alatt nem szedte az Unohanától kapott pirulákat (-.-). Ekkor dőlhetett el végérvényesen, hogy az annyira imádott Renjivel egy szintnél tovább képtelen lesz menni. Mirai lelkiismerete nem véletlenül avatkozott közbe. Mikor Ichigo visszatért, hogy leszámoljon Byakuyával, amiért az nem volt hajlandó megmenteni Rukiát, Mirait Urahara altató teája sem tarthatta többé az emberek világában. A fájdalmas beismeréssel pedig végérvényesen felgördült Mirai életének újabb fejezete.

Kuchiki Byakuya - talán a megkövült dogmáival együtt - félredobta a szerződést és megkérte a kezét… azok után, hogy tíz együtt töltött év alatt sem sikerült megbékélniük egymással. Mirai a dühkitörése után kemény büntetésre és a szerződés felbontására számított, és nem arra, hogy Rukiát kivéve mindenki elnéző lesz vele. Elnézőek, miközben nem hagyják, hogy a saját útját járja. Igazából hálával kell tartoznia azért, hogy a betörésért, fogolyszabadításért, kapitányverésért és fegyverlopásért alig- alig kapott komoly büntetést.

A Byakuya szobáját figyelő őrök azon tanakodtak, hogy két óra után már ideje lenne megkérdezni a bent lévőktől, hogy minden rendben van- e. Az osztagok között ténfergő Renji sem látta vagy hallotta, hogy elvitték volna Mirait. Gondolt egyet és visszatért, hogy megnézze, ott van- e még, mert megüzenték vele, hogy tűkön ülve várják a 11. osztagnál.

- Jó, hogy jön, Abarai hadnagy! - fogadta az egyik őr - Kuchiki kapitány a lelkünkre kötötte, hogy veszekedésre se nyissuk ki az ajtót, de…

- Miért, mit hallottatok? - kérdezte Renji a fejét fogva.

- Csak Mirai emelte meg néha a hangját… de már régen síri csendben vannak. Megölték volna egymást?

- Bénák. Ugyan… Kérem a kulcsot! - nyújtotta a hadnagy a kezét - Mirait türelmetlenül várja a 11. osztag. Vagy azt akarjátok, hogy Zaraki Kenpachi megint itt balhézzon?

- Nem! - rázták a fejüket mindketten.

Tudni kellett a megfelelő időben bedobni az odavaló okot, hogy hozzájusson a kulcshoz. Renji fejében is megfordult, hogy nem szép dolog megszegni a kapitány utasítását, de mégis csak késő délutánra járt… Kis zörgés után kinyitotta az ajtót és szinte rögtön „mint aki szellemet látott” külsővel kifordult a szobából. Az egyszemélyes ágyon Mirai és Byakuya egymáshoz vészesen közel, édesdeden aludt. Ezért voltak hát csendben…

- Mi az, hadnagy?

- S… semmi baj, maradjatok csak ott. - próbálta leplezni a zavartságát - Bemegyek és leteszem a kulcsot. Ti szerintem leléphettek. Majd én tartom a hátam és vigyázok rájuk.

Renji lábujjhegyen belopózott és minimális csörgéssel letette a kulcsot az asztalra a szerződés maradványai mellé. Aztán az ágyra pillantott. Mirai Byakuyának háttal, az ölébe kuporodva feküdt, ráfonva kezeit az őt ölelő karokra.

- Ez hihetetlen… Ha nem tévedek, az ott a szerződés volt. Mirai, ezek után meg ne próbálj kisétálni az életéből. - jegyezte meg Renji, s kiment a szobából.

Észrevette, hogy fellobbant benne a féltékenység szikrája, mégis apró csodálattal tekintett rájuk. Résnyire hagyta az ajtót, kerített egy széket és addig őrizte az álmukat, amíg lehetett.

Mirai nem akart felébredni, de Renji éppen hogy hallható csörtetése kiűzte a szeméből az álmot. Meg akart mozdulni, ám az őt övező karoktól nem tudott. Rövid időre még azt is elfelejtette, hogy miért fekszenek: a nagy szótlanságban, ami hirtelen rá és Byakuyára szállt, elaludtak. Mirai csak arra emlékezett, hogy miután Byakuya ismét feltette azt a kérdést, amire ő korábban nem felelt - vigyázva a sebeikre -, melléült az ágyra és megölelte. Filmszakadás, de annyi bizonyos volt, hogy a rémes köntös rajtuk maradt.

- A szívem azt súgja, veled kell maradnom. Igen… érdemes. Még akkor is, hogy irányítani fogsz és akkor is, ha valószínűleg sosem mondod ki, hogy szeretsz. Az is elég, ha néha úgy teszel. Jól esik azt hinni, hogy fontos lehetek… Szeretlek.

Megszorította Byakuya karjait és lehorgasztotta a fejét, hogy forró könnyei ne őket, hanem a takarót áztassák el. A szerződés hamujából feltámadó főnixmadár elsuhant Mirai képzelete előtt és minden erejéből azon volt, hogy kárpótolja a nehéz évekért.