Mirai csendes szipogása felébresztette a mellette fekvő, őt ölelő Byakuyát. Szűk volt kettejüknek az egyszemélyes ágy, de talán pont ettől volt jó érzés volt összebújni. Helyhiányból kifolyólag csak hosszú mocorgás után tudtak egymás felé fordulni. Mirai nem rejthette el könnyeit, főleg, hogy sikerült összevizeznie a férfi egyik karját. Annyira nem fájt a háta, hogy ne tudjon rajta feküdni, és nem tehette meg, hogy nem néz Byakuya szemébe. A szemekbe, melyek talán még sosem tekintettek így rá. Azokba a szemekbe, kiknek tulajdonosa miatt visszajött Soul Societybe.

- Elaludtunk…

- El. Közben pedig sírtál. - igazította el Byakuya Mirai ezer irányba álló frufruját - Miért?

- Ne beszéljünk róla.

Nem volt benne biztos, hogy helyes dolog elárasztani a férfit a felgyülemlett szeretetével, holott konkrétan még arra sem válaszolt, hogy elfogadja-e a külön lánykérést. Az ölelés azért mindkettejük részéről jelentett valamit. Mirai tiszta szívéből vágyott rá, de ugyanakkor tartott attól, hogy Byakuya sosem vetkőzi le a távolságtartását.

- Szóval, nem mondod ki többet? - kóstolgatta a kapitány Mirai érzelmeit - Majd teszek róla, hogy…

Készült, hogy halántékon csókolja a lányt, ám mielőtt ajkai hozzáértek volna a bőréhez, kopogás zavarta meg. Visszaöltötte a már jól megszokott kemény, fapofa külsőt és engedélyt adott az ajtón kívül állónak, hogy bejöhet. Renji volt az, aki szemlesütve lépett be, nehogy megint valami „nem neki valót” lásson. Az előbbi ölelés is rosszul esett neki, hiába bizonygatta, hogy nem haragszik.

Byakuya felült, maga mellé segítette Mirait, miközben végighúzta kezét a lány sérült hátán. Mintha egyenesen Renjinek szánta volna…

- Tessék. - adta meg a szót a földet tanulmányozó hadnagyának.

- Először is: Unohana kapitány mindjárt itt lesz, hogy kezelje önöket. Másodszor… - futott széles vigyor az arcára - Másodszor, Zaraki kapitány azt üzenni, idézem: „ha Kuchiki most akarja megdugni Mirait, én kiherélem”, idézet vége.

Renji nagyot nyelt, mert nem akart tiszteletlenül földön gurulni a nevetéstől. Mirai az első döbbenet után halkan káromkodott egyet, kezét a szájára tapasztotta, majd kérdőn Byakuyára nézett. Elpirulós zavartságban szemeztek össze, mialatt Renji kiszaladt a szobából, hogy ne előttük nyerítse el magát. Ha már kettejük közül Byakuya nyert, kis kipécézés még nem árthat. Féltékeny volt és kész, de jól esett neki zavarba hozni őket.

- Hú, ezt a fejet, amit a kapitány vágott! - kacarászott jóízűen - Még jó, hogy nem mondtam, szerintem Zarakinak tetszik Mirai… eh!

Egy perc múlva erőltetett kifejezéstelenséggel ment vissza hozzájuk. Byakuya még mindig leforrázva, szokásos nemes tartásával meredt maga elé, mialatt Mirai kislányos szemérmességgel pislogott rá.

- Értem. - szólalt meg kimérten a kapitány - Üzenem Zaraki kapitánynak, hogy legyen türelemmel. Mirai az én osztagom tagja, nem mellesleg a menyasszonyom. Szó sem lehet róla, hogy olyan barbároknál aludjon. Különben kórházban vagyunk, biztos nem itt fogok… na, jó. Ne hozz ki a sodromból, Renji.

Inkább nem fejezte be, mert ami legelőször eszébe jutott, az nem illett volna hozzá. Kuchiki Byakuya nem „poénkodik” szexszel, nulla humorérzékkel meg pláne nem. Bár ma felettébb jó kedvében lehet, olyanokat mondott Mirainak is…

- Igenis. Mondjam esetleg azt, hogy majd mindig délelőtt megy Mirai… azaz Mirai- san?

- Mondhatod. És még valami: küld haza az őröket.

- Már megtettem. - vallotta be Renji - És behoztam a kulcsot az asztalra.

Érezhető volt némi feszültség a párbeszéd során, de Byakuyának fontosabb dolga is volt, minthogy a kishíján kivégzett hadnagyával rendezze a viszonyát.

- Szóval… - kezdte Mirai, miután megint kettesben maradtak - Visszakapom a régi szobám?

- Nem egészen…

Azonban ismételten nem bírt pontot tenni a mondandója a végére, mert a folyosó felől felcsendült Unohana kapitány kedves hangja.

- Hogy vannak? - lépett be hozzájuk, s elmosolyodott az egymás mellett békében ülő Byakuya és Mirai láttán - Úgy látom, már sokkal jobban.

- Igen. - erősítette meg Mirai, akinek arcán különös, boldogságra cseppet sem emlékeztető derű ült.

Valóban nem érzett felhőtlen boldogságot. Byakuya megbocsátott neki, de nagyon úgy tűnt, hogy maximum úgy folytatódik a viszonyuk, ahogy a jegyességük közepén a száműzetés miatt abbamaradt. Azt Mirai is tudta, hogy meg kell nyugodniuk, nem volt még olyan régen az a hevesre sikeredett vallomás. Sokkoló lehet olyat szeretni, aki ellen évtizedekig kézzel- lábbal tiltakozott, aki érdektelenséget mutatott iránta és aki megbocsátott neki a hallgatni is szörnyű kitöréséért.

- Nem tudom, mennyire zavarok… Csak hoztam magammal egy hegek eltüntetésére való krémet. Kenjék be szépen egymást este. - mutatta a gyógyító sejtelmes mosollyal az arcán - De csak kíméletesen!

Mirai ismételten csak pislogott Unohana kapitány együttalvásról szóló rejtett utalásán és Byakuya azonnali válaszán. A „kíméletesen” szón egyenesen szívinfarktust kapott. Ekkora kéjenc lenne, vagy valamit félreértett?

Ebben a másodpercben gyermeki visítás és férfiak kiabálása verte fel a kórházat. Yachiru hadnagy mindenkit arcon lépett, aki meg akarta állítani.

- Mirai! Mirai! - kiáltozta már messziről - Ken- chan már ideges, hoool vagy?

Ha minden igaz, csak a kislány érkezik, aki a kapitánya nélkül is kész katasztrófa hírében állt. Csoda, hogy idetalált egyedül.

- Hát itt vagy Mirai! És Byakushi is! Unohana néni! - örvendezett.

- Byakushi? - fogott padlót Byakuya a beceneve hallatán - Ezt a szégyent…

- Ken- chan már nagyon vár, Mirai!                                

- El tudom képzelni… - motyogta Byakuya elfordított fejjel - Mond meg a kapitányodnak, hogy nem engedem nálatok aludni.

Yachiru lefelé görbített szájjal szomorkodott:

- Gonosz vagy, Byakushi! - mutatott rá.

- Ne búsulj! - vette át a szót Mirai - Sokat leszek nálatok és felőlem ugrókötelezhetsz az ostorommal… miután visszakaptam a főkapitánytól.

- Jól van, gyerünk, Yachiru. - terelte ki Unohana - Hagyjuk őket pihenni!

A kapitány még visszanézett rájuk az ajtóból, majd elsétált a kis hadnaggyal. Mirai felkelt az ágyról, és tenyerével a szemetesvödörbe söpörte az elégetett szerződés hamvait. Mióta nagykorú, egész életét ez az immár semmivé lett irat határozta meg. Változást remélt, amihez kész volt bizonyos lépéseket tenni.

- Mindjárt leszáll az este. - kelt fel Byakuya is - Induljunk haza…

Haza… e sokértelmű szó azt jelentette Mirainak, hogy visszatér abba a házba, ahol kényszerűségből lakott, és ahol múlt héten közel került a ráeszméléshez, hogy minden megváltozott.

Byakuya fésű híján az ujjaival fésülgette ki a haját. Csatjai összetörtek az Ichigo elleni harcban, de darabig meglesz nélkülük. még délelőtt kéretett magának egy új egyenruhát, ezt készült most felvenni. A szekrényhez menet megérintette Mirai kezét és a fülébe súgta: haza. A lány lábai beleremegtek mind a szóba, mind a közelségbe. Már majdnem elhatározta, hogy őt bizony nem érdekli, mit szól hozzá és megcsókolja a férfit, mikor az elszakadt tőle. Csalódása leírhatatlan volt.

- Felöltözöm.

Ez idáig rendben, de Mirai kénytelen lesz börtönszerkóban végigvonulni a városon…

Kint az utcán, ahogy Mirai előre várta, ugyanúgy lépkedtek egymás mellett, akár korábban, mintha nem is ismerték volna egymást. Osztaguk kapuját elhagyva az első szembejövő, majd előttük meghajló ismerős láttán Byakuya mégis megfogta a kicsit mögötte haladó lány kezét. Mirai gyengéden elmosolyodott, de hirtelen megtorpant, mert a kapitány nem arra vezette, amerre előzetesen letudták. Sőt, arra, amerre legkevésbé sem szeretett volna menni: Hisana szentélye felé.

- Sejtettem, hogy hátsó szándékkal fogtad meg a kezem. - cövekelt le makacsul, s még sápadtabbá vált, mint amilyen a többnapos fényhiánytól alapból volt - Én oda be nem teszem a lábam!

- Tisztáznom kell valamit. - nézett rá Byakuya - Csak most az egyszer tarts velem… téged is érint.

Mirai így sem volt kíváncsi rá. Akkor inkább Zaraki kapitány!

- Megsértődsz, vagy sem, de rá sem tudnék nézni a fotójára! - mondott ellen Byakuya higgadt szavainak.

- Akkor csukd be a szemed. Hallanod kell, amit mondani szándékozok. - ragadta meg a lány övénél alig vékonyabb csuklóját - Kis féltékeny…

Mirai elég feszült lett, de képes volt annyira elnyomni a dühét, hogy különösképpen ne bosszantsa fel Byakuyát. Erősen hezitált rajta, hogy világgá szalad. Igen, féltékeny volt, és nem akarta, hogy ezt a fegyvert orvul felhasználják ellene.

- Ez is beletartozik a nekem adott bocsánatodba?

- Nem igazán… Ezzel magamnak tartozom. Gyere, Mirai, nincs mitől félned.

Persze nem nyugodott meg, s már izgatottságát sem fojtotta el. Kicsi az esély, hogy úgy viselkedjen, mint a Soukyoku hegyén, de abszolút nem akarta Byakuya áradozását hallani a volt feleségéről. Ahogy mind jobban megközelítették a helyet, egyre hevesebben vert a szíve. Byakuyán semmi érzelem nem látszott, teljesen kifürkészhetetlen maradt. Amint elhúzta az ajtót, szorosabban fogta Mirai kezét, nehogy kitépje magát és elfusson. A fullasztó helyiségbe lépve azonnal nyomasztó súly telepedett rá. Eddig sem volt jól, nem hiányzott ez is…

Byakuya kinyitotta a fényképet rejtő szekrényajtót és seiza ülésbe helyezkedett. Szinte erőszakkal húzta maga után Mirait is, aki nyöszörögve fejezte ki nemtetszését. Egy másodpercre ránézett a képre, s mi vágódott be a tudatába? Ez az a nő, akit Byakuya szeretett. Akit tudott szeretni. Fájt neki az elképzelés is, hogy Byakuya megoszthatta vele mástól rejtett mosolyát.

- Légy szíves, hallgass végig és ne szólj közbe. - kérte Miraitól parancshoz képest egészen lágyan.

- Nem igaz… gyáva módon mindjárt elsírom magam! - kiáltott fel magában - Jó.

- Hisana… - szólította meg a kapitány az őt körüllengő emlékeket - Rég nem voltam itt, bocsáss meg. Biztosan megérted, hogy nehéz időszakon vagyok most túl.

E tapintatos hangnem szögesdrótként szúródott Mirai szívébe. Byakuya hangja most olyan… más volt. Még sosem hallotta ilyen őszinte érzelemmel beszélni. Már- már kicsordult a könnye, igyekezett szilárdan tartani magát, s várta, hogy a férfi elmondhassa, amit akart.

- Rukia jól van… sajnos keménynek kellett vele lennem. Rábízom, hogy megbékéljen… De nem miatta vagyok, vagyunk itt. Bemutatok neked valakit… - pillantott Miraira, aki ezt nem láthatta, mivel a padlón tartotta megviselt tekintetét - Talán ismered is… ő a Jövőm.

Mirainak muszáj volt felkapnia a fejét az utolsó mondatra. Hiába akart mondani valamit, Byakuya a szájára tette az ujját.

- Shh… ha szót kérsz, mindjárt megkapod.

Aprót bólintott, hogy érti. Byakuya elvette a kezét a szájáról, és folytatta:

- Nem csak a Jövőm, hanem egyike a három büszkeségemnek. Te, Rukia és Mirai… Ti vagytok a büszkeségeim.

Mirai megint megtelt váratlanul jött érzelemmel. Féltékenysége mellé befészkelődött a szeretni akarás, aminek hála az előbbi egyre gyengébbé foszlott.

- Hisana, nem kérdezem, hogy eleget szerettelek-e… Szerettelek, szeretlek, de neki is helyet adok. Mondtam, ő… ő a Jövőm.

A lány eddig bírta cérnával, hogy ne eressze szabadjára belülről mardosó könnyeit. Nem hitte volna, hogy Byakuya ilyen szépeket fog mondani, amit részben neki is szánt. Már nem sajnálta, hogy sírva fakadt, mert ez a könnyhullatás jobban esett neki, mint az elmúlt héten bármelyik. 

- Miraival több időt töltöttem, mint veled, mégsem bántam úgy vele, ahogy megérdemelte volna. Ezért csakis tőle kell bocsánatot kérnem.

Byakuya közelebb ült hozzá, átkarolta, de nem nézett rá, nehogy ne bírja befejezni az érzelmekkel túlcsordult monológot.

- Bocsáss meg, Mirai. Itt, Hisana előtt ígérem meg, hogy kárpótollak a sérelmekért. Rád hagyom, hogy gyűlöld a Múltam. Tégy szíved belátása szerint. De ha már nem szeretsz, többé nem nézem el a gyűlöleted meg a Renjivel való nem is tudom, milyen mélységű afférodat. El ne meséld a részleteket… - nyomatékosította - Még valami… nem válaszoltál a délutáni kérdésemre, hogy hozzám jössz- e.

Mirai megtörölte sírástól vörös szemeit, s végre mindenféle szalonképtelen gondolat nélkül nézett fel a fényképre. A ki tudja hányadik lánykérésre eljött az idő kicsit megenyhülni… Kezeit a padlóra helyezte, s Byakuya legnagyobb megrökönyödésére meghajolt az oltár előtt.

- Hisana… Veled egy időben halt meg az anyám, így a közelmúltig nem érdekeltél. Nem zavartál sok vizet a szememben a jegyesség húsz alatt sem. Most viszont irigy és féltékeny vagyok! Egyre csak az a kérdés gyötör, hogy mitől voltál több mint én? Te vagy a bizonyíték, hogy Byakuya- sama nem olyan, mint ahogy én megismertem. Engedd meg, hogy előttem is az legyen, akit te szerettél!

- Megengedi. - válaszolt a férfi, miközben körkörösen simogatta a leborult Mirai hátát - Szeretne engem ismét mosolyogni látni…

Ugyan nem mosolygott, de fura állapotba került Múltja és Jövője örvényében, amitől picit ő is elérzékenyült.

- Nem vagy se több, se kevesebb, mint ő. Annyi a titok, hogy összehasonlíthatatlanul különböztök. Már tudtomra adtad, hogy te is tudsz szeretni. Várom, hogy tiszta szívből, korlátok nélkül kimutasd.

Mirai ülőhelyzetbe egyenesedett. Ránézett a mellette ülő, félig-meddig már őt ölelő férfira, de alig látta a könnyeitől és a közben lenyugvó Nap keltette sötéttől. Egy megható önvallomás szem- és fültanúja lehetett, ami végérvényesen eldöntötte, hogy Kuchiki Byakuyában ezentúl más embert fog látni.

- Ennyit akartam mondani, egyetlen szót sem bántam meg. - állt fel a kapitány, s odalépett a szekrényhez, hogy becsukja - Köszönöm a Múltat… Köszöntöm a Jövőm.

Lágy fuvallat szaladt végig a helyiségben, amint elzárta a képet. Az égiek tehát áldásukat adták rájuk…

A földön kuporgó Mirai abbahagyta a pityergést, mert már nagyon elege volt, hogy mást se csinál, minthogy az egereket itatja. Végig nehezére esett csendes némaságba burkolózva hallgatnia. Byakuya úgy viselkedett, ahogy őelőtte még soha, és ez egyáltalán nem volt riasztó a számára…

- Most már kvittek vagyunk, Mirai. A hegyen te mondtad el, mi bánt, ma én. - segítette fel - Köszönöm, hogy maradtál… Hazamehetünk.

Nagyot nőtt ezzel a lány szemében. Kiderült, hogy igenis van szíve, ami közel fogja engedni őt magához.

- Még nem.

- Nem? - kérdezett vissza Byakuya, de még ezt is alig tudta kinyögni, mert Mirai szorosan hozzásimult és magához ölelte.

- Válaszom a sokszor feltett kérdésedre: igen.

- Örülök… - ölelte vissza - Mit szólnál hozzá, ha csak rólunk szólna az este?

Mirai szerette volna úgy értelmezni, hogy e hűvös férfi - mint ahogyan már előfordult - megolvad egy szenvedélyesebb együttlét erejéig. Azt már ismerte, de roppant mód érdekelte, milyen lehet, amikor nem csupán egy órácskán át szereti. Byakuya kicsit prűd, de hát nemesektől mit vár az ember… Ez járt a fejében, ahogyan végig kézen fogva, sietősen szedték lábaikat a nagybetűs otthon felé.

A kapitány szobája megannyi emléket idézett fel bennük, köztük Mirai múlt heti látogatását, mikor egy kis pusztakezes harc után Byakuya provokálására az ágyban kötöttek ki. Vagy a legelső alkalom, ami már nem volt ilyen kellemes. Eltekintve az ezernyi rossz emléktől, Mirai csakugyan úgy érezte, hazatért.

- Szépen elkészítettek mindent… - jegyzete meg a férfi leginkább csak magában.

Ő nem adott ki parancsot, hogy takarítsák ki a szobáját, ezért azt gyanította, hogy Unohana kapitány intézkedett a nevében. Természetesen nem haragudott rá, legalább nem kosz és rendetlenség fogadta a végleg hazatérő Mirait. Miden csillogott- villogott, és nagyobbra cserélték a futont. 

- Milyen jól tették… - mondta Byakuya még mindig csak magának.

Nem járt későre az idő, nem is beszéltek össze, de mindketten a fürdő felé tekintettek.

- Meg akarok szabadulni ettől a rémségtől magamon… - illette Mirai burkolt szidalmakkal a börtönben hordott ruhát.

- És ezt is elintézzük. - szedte elő Byakuya az Unohanától kapott krémet.

Azzal az egyértelmű szándékkal hagyta rájuk, hogy egymás kezelése majd segít nekik ellazulni a békülés megkoronázásához, azonban bent a fürdőben, csodák csodájára vetkőzés közben sem szabadultak el a vágyak. Tudatosan türtőztették magukat, még csak meg sem csókolták egymást. Azt már igazán megtehették volna, ha már egész délután nem történt meg.

- Már alig látszik… - húzta végig Mirai a kezét Byakuya oldalán, ahová a legsúlyosabb sebet kapta.

A férfi izmai megremegtek a futó érintés nyomán és mind többet követeltek. Eszével próbálta legyűrni vágyódását, de Mirai meztelen közelsége miatt ez nagyon nehezen ment. Először hagyta, hogy menyasszonya fürödjön, ám nem volt neki elég, hogy nézi. Leült a kád mellé és megmosta Mirai halványodó sebtől szokásosnál érzékenyebb hátát. Eloszlatta rajta a kellemes illatú krémet, majd ujjbegyeivel leheletfinoman belemasszírozta azt. A művelet után lemosta róla a fel nem szívódó réteget és belecsókolt Mirai tarkójába. Szakadatlanul vékonyodott a határ, ami visszafogta őket. Az eddig karót nyelt pózban ülő lány megfordult és a kerek kád átellenes pontjába húzódott, hogy helyet adjon a másiknak, ha esetleg csatlakozni szeretne hozzá. Nem kellettek szavak, elegendőnek bizonyult egy szívélyes mosoly, ami becsalogatta Byakuyát a vízbe. Mirai is éppen hogy kibírta, hogy ne éhes oroszlánként vesse rá magát. Helyette doromboló cicaként simult hozzá, lábaival átfogta a csípőjét, s karjaival belekapaszkodott a nyakába.

- Felelőtlen cselekedet… - suttogta Byakuya a végre nem sírástól, hanem testi kívánalomtól fátyolos szemű lánynak, s mély sóhaj kíséretében vállára hajtotta a fejét.

Ajkaival cirógatta a bőrét, mert jól tudta, hogy Mirai szereti, ha nyakát kényezteti. Legszívesebben itt a vízben falta volna fel, amit mind felhevültebb, kutakodóbb simogatásokkal bizonyított. Mirai viszonozta a tapogatást, miközben majd’ megveszett a csókjáért. Szuszogva, vakon kereste meg Byakuya sebét, s mintegy pofonvágva saját vágyait, elszakadt a férfitól, s úgy mosolygott rá, mint aki egészen máshol jár. Máshol is járt. Piruló arccal nyúlt ki a gyógyító krémért. Byakuya is érezte, hogy a legjobbkor hagyták abba az előjátékkal felérő simogatást.

- Szerintem ne szítsunk felesleges vágyakat vele… - vette el tőle a tégelyt.

- De, de! - szerezte vissza Mirai - Úgy csinálom, hogy ne fájjon.

- Nem fáj.

- Attól, hogy csiklandós vagy az oldalon, nem rázol le… - ült Mirai a combjaira, de vigyázott, hogy vérbőséggel küzdő ölük ne érjen össze.

Byakuya lehunyt szemmel és különösebb izomrándulás nélkül viselte, hogy Mirai lekenje az oldalát. Mikor a lány kezecskéi letévedtek a kezelendő tájról, már elfelejtették azon kapni magukat, hogy megint összegabalyodtak.

- Hiszen te felizgultál…

- Csodálkozol? - lihegte Byakuya Mirai fülébe.

Nem távolodott el az arcától. Még sosem néztek egymásra ilyen bódító kínnal. Mindkettejükben felvillant, hogy ideje megkapni testük a megérdemelt jutalmát… és e testi kielégüléssel lelkük is összeforrhat. Mirai megérintette a férfi ajkait, majd sorra elpattanó idegszálaikon táncolva megcsókolta. Egy- két kóstolást és Byakuya kapcsolását követően elmélyültek az élményben, és egymáshoz még közelebb húzódva csókolták egymást.

- Szeretnéd?

- Csak ha te is… - tért rá Mirai Byakuya nyakára.

- Az előbb már kiderült, hogy én is…

Párbeszédük inkább volt zilálás, mint értelmes beszéd, de ugyanarra áhítoztak: hogy máshol folytassák a tulajdonképpen már megkezdett együttlétet. Hogy ne áztassanak el mindent, egy- egy törülközőt tekertek magukra, s abban tették meg ezt a felszított állapotban végtelennek tetsző utat az ágyig, ahol azonnal megszabadultak az őket feleslegesen takaró holmiktól. Mirai szívesen maradt volna a kezdeményező fél, de készségesen átadta az irányítást. Még nem feküdtek el, hanem farkasszemet nézve simogatták egymás hátát. Byakuya komor külső páncélja valahol a kórházban maradt, Mirai túlcsorduló szeretethiánnyal vívódott. Bajának enyhítője gyógyírt keresve dörgölőzött hozzá, és csók közben lassanként fektette hanyatt. A lány szájáról átvándorolt a nyakára, le szegycsontjára, onnan a melleire, amitől Mirai nyögdécselése nem maradt el. Nem érdekelte, hogy nyoma lesz a szívogatásoknak és finomkodó harapásoknak, ami azt jelenti majd, hogy jól érezték maguk.

Mirai lentebb helyezkedett, és alsó ajkával, mintha csak nyalogatta volna, végigcirógatta a férfi mellkasát.

- Annyira szeretlek… - hajtotta fejét Byakuya izgalomtól vadul dobogó szívére.

Ő mély morgással válaszolt az élvezetre és a vallomásra. Végre nyugodt körülmények között is hallhatta ezt a lavinát elindító szót, mégsem bírt rá felelni. A bizonyításra viszont elég erőt érzett magában. Egyik kezével megtámaszkodott Mirai feje mellett, a másikat a lány egész testén végighúzva a combjainál állította meg. Ő értette a célzást. Olyan széleste tárta lábait, hogy Byakuya beférhessen közéjük. Ránehezedett a belekapaszkodó Miraira, hosszan megcsókolta és lassan, mintha először készült volna megtenni, egyesült vele. Még nem mozdult meg, hagyta, hogy előbb Mirai kényelmesen elhelyezkedjen alatta.

- Kérlek…

Byakuya a reszkető könyörgésre véget vetett a mozdulatlan, gyönyörért szomjazó várakozásnak. Semmi kapkodó mozdulat vagy túlzó lassúság, csak testük egyenletes közeledése és távolodása keveredett élvezetük hangjaival. Mirai felhúzta a lábait és körülfonta velük a szeretett Byakuya csípőjét. Lehunyt szemüket felnyitva pár másodpercig csodálták egymás gyönyörűségtől kisimult arcát, aztán homlokukat összeérintetve járták tovább testük ősi táncát. A szavak csak megtörték volna az őket beborító varázsfelhőt.

Mirai az együtt töltött évek alatt, ha kivételesen élvezte is az aktust, csak ritkán elégült ki, főleg hogy Byakuya a saját gyönyöre után már nem törődött vele. Egyik kivétel pont a múlt heti szenvedélyesnek mondható alkalom volt, de még az sem ért nyomába mindannak, ami ma este eddig történt. Ez most olyan, amilyennek két összetartozó fél között lennie kell: odaadó és mindkét fél számára élvezetes. Mirai szerette volna jobban elhúzni, de már akkor tudta, hogy ő fog hamarabb elélvezni, mikor élete párja végigsimított az ölén. Sosem kívánta ennyire őrjítően a szeretkezést. Felforrósodott testében pókhálószerűen áradt szét a kéj, ahogy egy halk sikkantással csúcsra ért. Amíg levegőért kapkodott, Byakuya pihenésképp letörölte gyöngyöző homlokukat és megtámaszkodott Mirai vállainak magasságában. A lány ismét széttárta előbb kinyújtott lábait, hogy jelezze Byakuyának, az ő élvezete jön, aki az iméntinél kicsit mohóbban vette birtokba Mirai testét, hogy mihamarabb csatlakozhasson hozzá a megkönnyebbülést hozó kielégülésben. Neki most az volt a fontos, hogy a lányt boldoggá tegye. Erőteljesebb mozdulatainál még levegőt sem vett, ezért néhányszor légszomjasan zilált oxigén után. Mirait kifejezetten izgatta, hogy ennyire beleélte magát, ennyire hangosak még sosem voltak, csoda, ha a ház többi részén nem hallották mások is. Byakuya hosszan préselte ki tüdejéből a levegőt gyönyörűsége csúcsán, majd átszellemült tekintettel szóra nyitotta ajkait. Jóleső kimerültsége először nem hagyta, hogy gondolatát szavakká formálhassa. Megcsókolta a hozzá hasonlóan verítéktől nedves bőrű lányt, hátha visszanyeri a hangját.

- Szeretlek…

Hogy orgazmus lepte elmével, vagy tiszta fejjel ejtette-e ki e szót, lényegtelen. Mirai újabb delíriumba zuhant a férfi szívből jövő, meghitt mosolyától. Mosoly, ami mától az övé is…

- Byakuya- sama, te… - hatódott meg - Komolyan…

A férfi leszállt róla, és könyökére nehezedve fordult a lány felé.

- Én ne lennék komoly? - kérdezte szándéka szerint incselkedve, ami az éterbe kikerülve nem igazán hatott annak. 

Visszakérdezése után felült, magára tekerte a percekkel korábban ledobott törülközőt és komótosan elsétált a fürdőbe. Mirai kuncogva sietett utána, s az ajtó előtt anyaszült meztelen a hátára ugrott.

- Kuchiki Byakuya, én mindenhogy szeretlek… - fogta át a mellkasát - Ha soha többet nem mosolyogsz rám, akkor az előbbit örökre eszembe vésem.

A kapitány lefejtette magáról a lány kezeit és szembefordult vele. Hihetetlen békével nézett rá, Mirai azt hitte, ilyen nem is létezik.

- Ha nem mosolyognék többet, azzal megszegném az ígéretem… - csókolta homlokon - Gyönyörű vagy…

Byakuya hűvös szépség elnevezéséből - legalábbis Mirai előtt - már csak a szépség maradt. Ma húsz év keserűsége halt ki mindkettejük szívéből, nagyon megérdemlik a szenvedélyes éjszakákat, az egymás mellett megélt reggeleket és - attól függ, erről Byakuya hogyan vélekedik - a mindenki előtt kimutatott összetartozásukat. A nemesek nem szükségszerűen boldogtalanok… egy rosszul kiválasztott pár nagyban elronthatja az egyéni sorsukat. A Kuchiki és a Setsu család mégiscsak jól tette, hogy megállapodtak. Ugyan az egyik szerződés odalett, azért nem veszett kárba, hanem saját hamvaiból főnixmadárként támadt fel. Ha átlagos életet hoz a két érintettnek, vagyis Mirai teljesíti a családja akaratát, hozzámegy egy főnemeshez, és ha utódja is születik, megmenti klánját a kihalástól, ő és Byakuya már megkapták a legértékesebb, szerződésben nem szereplő tételt: olyan társat, akivel most tíz év magányt kell bepótolni.

- …Jövőm.