1.fejezet

 

Nagy sürgés forgás zajlott az egész Soul Society területén. Kapitányoktól kezdve a legkisebb tisztig, mindenki a munkáját végezte, valamint készültek egy bizonyos kapitányi gyűlésre. Különös nap volt a mai, hisz a harmadik osztag új vezetőség alá fog kerülni. Leginkább az említett osztag volt izgatott, hisz nemrégiben hatalmas csorba esett büszkeségükön, amikor előző kapitányuk, Ichimaru Gin Aizenhez állva, hátat fordított a lelkek világának, elárulva azt. Mindezek után már Kira Izuru, a hadnagy sem tudta, eldönteni, bízhat-e az új kapitányban, akiről még ő maga sem tud semmit. Talán ez idegesítette a legjobban, hisz így a kapitány bármint mond, nem tudhatja mennyire igaz.

Egyenlőre neki, és az osztagnak is várnia kellett, mivel az újoncot először a többivel ismertetik meg a gyűlésen. A bizonyos összejövetel már kezdetét vette, s már mindenki feszültségtől remegve várta, hogy a főparancsnok befejezze a bekonferálást, s szemügyre vehessék a férfit, aki talán képes lesz gondját viselni a 3. osztagnak.

- Renden, jöjjön be! – fejezte be végül az öreg, majd kíváncsi tekintetek tömege bombázta a kitáruló, hatalmas kaput. A hirtelen beáramló fény miatt a sziluett lassan bontakozott ki, ám mikor szemük hozzászokott a világossághoz, mindannyian elképedve motyogták:

- Egy nő?

Az új kapitányjelölt ugyanis egy 16 évesnek tűnő lány volt. Miért is lenne ezzel baj? Hisz Soi Fon és Unohana is nagyszerű kapitány! Itt a bökkenő csak annyi, hogy szerencsétlen lány oly esetlennek tűnt, hogy szinte azt is csodálták, hogy eddig nem esett el.

Magas, közel 170 centiméter lehetett, vállig érő, tépett haja gesztenyebarna színben csillogott, aranysárga szeme pedig hasonló izgatottságot tükrözött. Jobb oldalán, a haroi alól kibújt kardja aranysárga markolata, így megállapíthatóvá vált az is, hogy valószínűleg bal kezes, ami önmagában szokatlan, viszont a kard mérete is feltünően más volt.

- „Akárcsak Kurosaki Zanpakutouja, az övé is ember nagyságú, viszont sokkal vékonyabb. Vékonyabb, mint bármelyikünk fegyvere!” – tűnődött Ukitake, ahogy szemügyre vette a fiatal lányt.

- Mégis ki lehetett a vizsgáztató kapitány? – motyogta.

- Úgy hallottam Soi Fong, de még Zaraki taichou próbára tette – magyarázta Hitsugaya.

- Z-Zaraki taichou?! Ha ez igaz, a gyermeteg külső erős harci szellemet rejthet. – motyogta tovább Ukitake, de ekkor a lány végigért a hosszú termen, majd a kapitányok felé fordulva bemutatkozott.

- Yamaneko Haru vagyok! Örvendek a találkozásnak! Ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy minél hamarabb beilleszkedjek a többi kapitány közé, és munkámat száz százalékosra emeljem! – mondta, majd illedelmesen meghajolt.

- Ch. Egy ilyen nebántsvirág lenne az új kapitány? Ahogy elnézem, épp hogy befejezte az akadémiát! – szólt méltatlankodva Kurotsuchi Mayuki, a 12. osztag kapitánya.

- Szeretném mellőzni a lehető legtöbb nézeteltérést! Mellesleg, tudtommal nem én vagyok az első, aki az akadémia elvégzésével rögtön kapitányi rangra tett szert! – vágott vissza Haru, színtelenné vált hanggal.

- Úgy gondolom, Yamaneko kapitány eleget bizonyított a vizsgán. Részemről elfogadva az ereje, s a kora is. – szólt közbe Soi Fong kapitány is, majd szokatlan mosoly húzódott szájára.

- Nekem mindegy, a 3. osztag becsületét már úgy sem lehet tisztára mosni! – erősködött továbbra is a kapitány.

- Azt majd meglátjuk! – folytatta Haru, elszánt tekintetet bombázva Mayuri felé. Hirtelen nyomasztó, kínos csönd telepedett a teremre, amit végül Yamamoto főparancsnok tört meg azzal, hogy berekesztette a gyűlést. A kapitányok egy része hamar el is hagyta a helyszínt, viszont Ukitake és Kyouraku barátságosan megvárta az újoncot.

- Ne törődj Kurotsuchi kapitánnyal! Előbb utóbb megbékél! – próbálta bíztatni a lányt Ukitake.

- Meg tudom érteni a bizalmatlanságát, így nem különösebben húzott fel. Viszont én komolyan gondolom a szándékaim! Gyűlölöm, ha valakit mások hibája miatt vetnek meg!

- Ez a beszéd, Yamaneko kapitány! H~, Kira hadnagy szerencsés lehet, hogy ilyen elszánt kapitánya lehet! – sóhajtott Kyouraku.

- Hm? Kira? Szóval így hívják a hadnagyom… Mellesleg, az elszántság itt kevés, a tettek számítanak! – mondta Haru, majd otthagyta a társaságot. Ukitake és Kyouraku is meglepődve tekintet a lányra, akiről kiderült, nem is olyan törékeny. Ekkor azonban az újonc hirtelen megtorpant, zavartan visszafordult, miközben elpirulva tarkóját vakargatta.

- Izé… Valaki elvezetne az osztagomhoz?

- Persze, új vagy még, sok minden helyét nem tudhatod. De mi segítünk.

- Köszönöm… öö…

- Ukitake Juushirou, 13. osztag.

- Kyouraku Shunsui, 8. osztag.

- Köszönöm, Ukitake kapitány, Kyouraku kapitány! – mondta vidáman Haru, s már indultak is. Út közben a két kapitány más helységeket is megmutattak az újoncnak, aki figyelemmel hallgatott végig minden magyarázatot. Végül megérkeztek a 3. osztag főszállásához, ahol elbúcsúztak egymástól. Haru mér épp nyitott volna be az osztag udvarára, amikor meghallotta a tisztek méltatlankodását.

- Nem értem miért erősködnek ennyire új kapitánnyal. Hogy bízhatnánk benne, ha semmit sem tudunk róla?

- Igen! Kira hadnagy tudja mit érzünk, ő lenne a legalkalmasabb kapitány!

Haru még hallotta a hadnagy erős tiltakozását, ám gondolata addigra már máshol járt. Valójában a szíve legmélyén attól félt a leginkább, hogy osztagának nem képes megfelelni.

- Még ha nem rögtön kapitányi rangot zúdítanak rám… de így… - sóhajtott egyet, majd próbált bíztató mosolyt húzni szájára, s benyitott. Azonnali csönd fogatta, valamint meglepődött tekintetek sokasága, ismét. Mégis, ez sokkal nyomasztóbb volt, mint a többi kapitánytól kapott, mintha családja tekintene rá szánkivetettként. Kezdett túlságosan elhúzódni a csönd, így gyorsan kapkodva szavait bemutatkozott.

- Yamaneko Haru vagyok, az új kapitány! Örvendek a találkozásnak! Tudom, ez nehéz időszak nektek, és nekem is, de együttműködéssel, és egy kis türelemmel nem csak jó barátok lehetünk, de az osztag becsületét is tisztára moshatjuk!

- Micsoda? Egy ilyen esetlen lány?

- „Barátok lehetünk”? Tudja egyáltalán mit lejent a kapitányi rang?

Haru nem tehetett mást ezek hallatán, minthogy mély, s fájdalmas sóhajt engedjen ki magából. Tétlen volt ez ügyben, nem tudta, hogyan nyerhetné el a bizalmukat, de sem erőltetni, sem sürgetni nem akarta. Zavartan tarkóját vakargatta, majd egy újabb, hangosabb sóhaj után megszólalt.

- Jut eszembe, melykőtök Kira, a hadnagy?

- É-Én lennék… - szólt egy magas, szőke hajú férfi, arcáról hasonló zavartságot,s tehetetlenséget lehetett leolvasni. Kapkodva meghajolt, majd elhadarta a teljes nevét. – Kira Izuru vagyok. Örvendek a találkozásnak!

- Részemről a szerencse! Megnyugtat, hogy nem csak én érzem magam feszültnek! – mosolyogta incselkedve a lány, amivel elért a társaságtól egy röpke kacajt. – Elnézést, de még nem igazán tudom, mi hol van. Elvezetnél az irodámba?

- P-Persze! – vágta rá a hadnagy, majd ketten el is indultak. Alig mentek pár lépést, alig kanyarodtak le egy-két sarkon, Haru azonnal leszögezte:

- Itt rohadt könnyen el lehet tévedni!

- Pedig nem olyan kacifántos épület… csak hozzá kel szokni.

- Hát épp ez az! Én lassan alkalmazkodom… Úgyhogy előfordulhat, hogy egy ideig még a segítségedet kérem, mint iránytű.

- Hadnagyi kötelességem ont segíteni, Yamaneko taichou!

- Hé, a feszültségnek is vannak határai. Lazíts egy kicsit!

- I-Igenis… megérkeztünk… - motyogta, majd egy ajtónál megtorpant. Haru előrébb lépett, majd benyitott a középméretű irodába, melynek ajtójával szemben az iratoktól roskadó asztal állt, az mögött pedig egy hatalmas ablak, mely az udvar felé nézett. A lány lassan elindult az asztal felé, amit kezével végigsimított.

- Sajnálom, taichou. Ezek a papírok még múlt hétről maradtak meg, mikor bejelentették, hogy új kapitányt kapunk. Megtiltották, hogy én oldjam meg őket. – magyarázta Kira félénken.

- Ezek szerint egész idáig egyedül vezetted az osztagot? – kérdezte elképedve Haru, majd szája mosolyra húzódott – Lehet, hogy valóban érdemesebb lennél a rangomra, mint jómagam.

- Ne mondja ezt, taichou! – ellenkezett Kira, de a lány látszólag már nem rá figyelt.

- Milyen furcsa, még érezni az elődöm szellemi energiáját. De miért olyan ismerős? Izuru, hogyan is hívták az előző kapitányod?

- I-Ichimaru Gin.

- Ichimaru Gin… ez is olyan… ismerős…

- Hm?

- Izuru, magamra hagynál? Elintézném a papírmunkát, addig te menj el a felkérésekért. Kyouraku kapitány szerint akár már ma kaphatunk feladatokat.

- Hai! – mondta a hadnagy, majd távozott. Furcsán érintette, hogy ismét keresztnevén szólították, főleg, hogy kapitánya volt az. Talán rossz ómennek kellene vennie, de ugyanakkor egész különösnek találta az újonc kapitányt, szinte élvezte a társaságát.

 

Egy aprócska lány zokogva kuporodott össze a folyóparton. Barna, szinte fiúsan rövid haját kócosan lebegtette a kíméletlen őszi szél. Térdeit átkarolva, fejét elbújtatva engedte ki könnyeit. Lány létére egy egyszerű férfi kimonót viselt, ami meglehetősen mocskos, s nagy volt rá. Karján, s arcán éktelenkedő kékes, zöldes foltok arról árulkodtak, hogy bizony nem könnyű az életmódja.

- Ejnye. Hát megint az egereket itatod, Neko-chan? – jenet meg egy fiú, alakja teljesen elmosódott, az egyetlen, amit tisztán ki lehetett venni, az a fiú széles mosolya volt.

A lány remegve feltekintett, majd hangos sírás közepette átölelte a fiút.

- Gyűlölöm! Gyűlölöm azt a férfit! El akarok menni innen! Itt… Itt senki sem hisz nekem!

- Nyugalom, Neko-chan! El akarod hagyni ezt a helyed? Akkor eddzed az erőd, míg elég erős nem leszel, hogy…

- Ugyan, az én szellemi energiám már most alacsonyabb a tiédnél, én soha nem fogok megerősödni! Különben is… ez a szer a maradék energiámat is elveszi, de beleőrülök, ha egy nap nem iszok egy keveset! Én… én ezt nem bírom!

- Ne mondj ilyeneket, Neko-chan. – mondta szelíd, gyengéd hangon a fiú, majd simogatni kezdte a feldúlt lány buksiját - Az Azaméről le lehet szokni, csak erősen akarni kell! Ne aggódj, segítek! Aztán majd együtt válunk shinigamivá!

Erre a mondatra a lány megdöbbenten pillantott fel barátjára, aki rögtön folytatta a mondatot.

- Akkor majd ettől a disznótól sem kell tartanod! Addig is ne aggódj, majd én megvédelek.

A lány szemei ezúttal örömtől könnyeztek, s halkan, alig hallhatóan a fiút szólította.

 

Haru fáradtan nyitotta fel pilláit, mikor kisebb hangzavar csapta meg a fülét az udvarról. Érdeklődve felült a székből és az ablakhoz lépett. Pár tiszt volt az, akik belekukkantottak a megbízásokba, amikor Kira megérkezett. A három tiszt hangosakat dörmögve fejezték ki elégedetlenségüket. Kira ekkor hirtelen Haru felé pillantott, aki továbbra is rezzenéstelen arccal meredt vissza rá, mintha tekintete teljesen elmerült volna Kiráéban. A hadnagy kezdte kellemetlenül érezni magát az értelmetlen szemezés miatt, így megrázta a fejét, és elindult az iroda felé.

Haru ez után is, mint egy szobor, meredt maga elé. Az álma járt fejében, s magában átkozta felébresztőit, hisz így nem tudta meg a fiú nevét.

- Csak tudnám miért nem emlékszem a nevére, az arcára. Hisz hatalmas köszönettel tartozom neki!

Motyogta lehangoltan, de ekkor kopogást követően, Kira lépett be a terembe.

- Meghoztam a felkéréseket, taichou! – mondta a férfi, majd az asztalra helyezte a papírokat. Meglepődve vette észre, hogy az alatt a fél óra alatt, míg ő távol volt, az újonc az összes papír munkával végzett.

- Köszönöm, Izuru! Azonnal át is futom őket! – fordult feléje Haru mosolyogva. Vidáman huppant a kényelmes karosszékbe, s máris a papírokhoz nyúlt, de Kira döbbent arca megállította.

- Valami baj van? – kérdezte.

- A… A volt kapitányom hívott így. Ennyi az egész… - válaszolt lehangoltan a hadnagy.

- Szólíthatlak Kirának is, ha úgy jobban tetszik.

- N-Nem, nem szükséges. Még… még meg kell szoknom a kapitányváltást. – mondta zavarban Kira.

- Igen, ez mindkettőnknek nehéz időszak, de remélem jól kijövünk majd egymással! – mosolyogta Haru, majd hozzá látott a felkérések elolvasásához. Nem telt el öt perc, s a lány magából teljesen kikelve felkiáltott.

- SZEMÉTBE!

- Taichou! Minden rendben? – kérdezte megszeppenve Kira.

- Már hogy lenne? „4. osztag kertjében rendet rakni”. Elvileg ők a takarítók, gyógyítók, ráadásul a saját szállásukról van szó! Csinálják maguk! „12. osztag új számítógépét bekötni”. Minek néz ez? Ezermesternek? A villanykörtét egész véletlenül ne én csavarjam be? „Éjszaka járőrözni a 6. osztagnál”. Kuchiki kapitány csak nem ölte meg szúrós tekintetével a tisztjeit, hogy ők nem képesek erre? Mi van itt kérem? Végeztessük el mással a piszkos munkát, vagy hogyan szívassuk  Yamaneko Harut? Ó értem, ez olyan, mintha gimiben gólya lennék? Elvárt a szívatás? Viszont az én hátam nem tollas, ne nézzenek madárnak! ELÉG! – kiáltotta Haru, majd fogta a papír köteget, labdává gyűrte, majd erőset belerúgott – Ez a véleményem a sznob társaságról!

- Taichou, kérem nyugodjon meg! – próbált szóhoz jutni Kira.

- Elnézést, Izuru. Csak ez eszembe jutatta, mennyire utálom, ha lenéznek, ezek pedig nem ismernek el! – sóhajtotta Haru, majd visszahuppant a székbe.

- Ez igaz… De nem kellene az elején ezeket az apróságokat elvégeznünk, míg teljesen vissza nem tér a belénk fektetett bizalmuk?

- Talán igen, de én nem óhajtok fejet hajtani ezeknek… Egyébként… Mikor kapitányi rangot kaptam, még nem tudtam melyik osztag lesz az enyém, végül kiderült, hogy én dönthetek. – mondta mosolyogva Haru, majd Kira felé fordult – Gyűlölöm, ha valakit megvetnek mások miatt, tehát egyértelmű választás volt.

- De hisz ilyen alapon a másik két osztagot is választhatta volna!

- De a másik két osztag hadnagya nem keveredett bele az árulásba! – mondta elvigyorodva Haru, s Kira egy pillanatra össze is zavarodott, nem-e régi kapitánya ül előtte, álruhában.

- Mindent tudok az akkor történtekről. Bár akkor én még csak tanuló voltam, nem is találkoztam a kapitányokkal.

- Mégis mikor fejezte be az akadémiát? – kérdezte gyanakvó hangon Kira, de amint ráébredt udvariatlanságára, szájához emelte kezét, Haru ezen csak elmosolyodott.

- Alig egy hete, tehát nem hazudtam az újonc kifejezéssel. Most viszont – kezdte, majd felállt – elvégezzük az első feladatunkat.

- Mégis elválal egyet?

- Eszem ágában sincs! Viszont a Rukongai poros utcáin már el kellene egy ellenőrzés. – mondta elszánt, komoyl tekintettel a lány, majd megkerülve az asztalt, s Kirát, elhagyta a szobát. Az említett hadnagy alig tudta beérni, s tartani vele a tempót.

- Mire készült, Taichou? – kérdezte zihálva Kira.

- Van egy kis dolgom egy bizonyos helyen. De szükségem lesz rád, és néhány emberre! – válaszolt, majd mikor kiértek az udvarra, ami még mindig tömve volt tisztekkel, elkiáltotta magát.

- Rendben, aki el akar jönni az első küldetésünkre, készüljön, mert indulok!

Eleinte néma csönd fogatta, majd halk sugdolózás, ami lassan felerősödött. Érezhető volt a feszültség, s a megmaradt bizalmatlanság.

- Megértem a hitetlenkedéseteket, de mindenképp szükségem van rátok, hogy egy bizonyos ügyet elintézhessek. E nélkül nem lennék képes vezetni az osztagot! – folytatta emelt hangszínnel, apró mosollyal. Végül is elérte célját, s vagy másféltucatnyian csatlakoztak hozzá.

- Rendben, ennyien meg is felelünk! Indulás! – kiáltotta el magát Haru, s elindultak.

Poros, lepukkant utcákon sétáltak, olyan helyeken, ahová épeszű ember, normális esetben be nem tenné a lábát. Most is az akadályozta meg a pornépet az osztag kirablásától, hogy felismerték a kapitányi haroit, valamint Haru mindenkit elriasztott szúrós tekintetével. Az említett kapitány úgy szelte az utcákat, mintha már régóta ismerné a környéket. Az a 18 tiszt és Kira alig tudták tartani az iramot, szinte rohanniuk kellett utána. A nap ekkorra már alig ontotta fényét, épp hogy némi fényt nyújtott.

Kira már épp kérdőre vonta volna Haru cselekedetét, ám ő hirtelen megtorpant.

- Ez lesz az. Soha nem tudnám elfeledni… - mondta magabiztosan. Az előtte álló ház meglehetősen rozzant volt, de valamennyire jobb állapotban, mint az összes többi. Az utcára egy kis terasz nézett, melyet telepakoltak vizes üvegekkel. A szellemeknek nincs szükségük ételre, vízre már annál inkább, így az árusnak jó dolga lehetett. Az említett, túlhízott férfi az ajtó mellett egy hintaszékben terpeszkedett, s nyájasan elvigyorodott, mikor Haru egy vizes üveget vett a kezébe.

- Szabad? – kérdezte, utalva a kóstolási szándékra. A boltos elvigyorodva bólintott, ám Haru ahelyett, hogy egy kortyot lehörpintett volna, előrántotta katanáját, s pár csepp vizet a pengére öntött. Azonnal sistergő hang, s gyenge füst szállott fel e kettő érintkezésekor.

- A… a víz marja a pengét? – kérdezte döbbenten Kira, társai hasonló döbbenettel kezdtek motyogni.

- Sejtettem, hogy nem hagytál fel az Azame árusítással… Elfogni! – kiáltotta színtelen hangon a lány, majd amíg a tisztek elkapták a menekülőre fogó férfit, még szemügyre vette a házat.

- Azame? Az meg milyen szer? – kérdezte Kira, kizökkentve Harut.

- Hasonlóan néz ki, mint a víz, azonban olyan anyagot tartalmaz, amely elvonja a szellemi energiát. A legrosszabb, hogy függőséget okoz, nagyon könnyen rá lehet szokni, s szinte képtelenség abbahagyni. Ez a mocsok pedig úgy árulta, mint víz, a lakosok nem is tudnak róla, hogy valójában Azame. Shinigamiknál nem jelent nagy gondot, ha elveszítenek egy kis szellemi energiát, de egy egyszerű szellem megsemmisül, ha tartósan Azamét fogyaszt. Te is tudod, hogy így az egyensóly is megbomolhat, az élők világa közt.

- Értem, ezek szerint valóban nagy pusztítást lehet ezzel véghez vinni… De… Honnan tudta ilyen biztosan, hogy itt Azamét árulnak? – kérdezte Kira, de választ nem kapott. A kapitány csak akkor szólalt meg, mikor a tisztek visszahozták a foglyot.

- Menjünk!

A csoport engedelmesen bólintott, majd követték új vezetőjüket, akibe ez után több tiszteletet, s bizalmat fektettek.

- „Végre kimondhatom: vége. Ez a disznó nem fog több sebet ejteni rajtam!” – gondolta egy sóhajt követve Haru.

Hirtelen rossz érzés tört rá, s már tudta is, miért.

- „Hm? Mit keresnek pont ezen a városrészen?”

- Taichou! – szólt aggódva Kira.

 Tudom, én is érzem! – válaszolt idegesen, majd arra a két tisztre pillantott, akik a boltos mellett álltak. – Vigyétek minél hamarabb a főparancsnok elé, mondjátok el a vádat, majd gyertek vissza! Erősítést ne kérjetek, ezt magunknak kell elintézni!

- Igenis, Yamaneko Taichou! – mondták kórusban, s már indultak is volna, de a rab ellenkezett.

- Yamaneko? Hát te vagy az, kicsi Haru? De megv—

Mielőtt nyájas beszédét befejezhette volna, Haru villámgyorsan előrántotta kardját, s a férfi nyakához szorította.

- Ne merészelj a nevemen szólítani, te mocsok! Különben én öllek meg, itt helyben! – sziszegte fogai közül, majd felgyülemlett dühét próbálta visszaszorítani, s csak annyit nyögött még ki – Vigyétek!

- „Ez egyre furcsább! Az a férfi úgy tett, mintha már régóta ismerné Yamaneko taichout! Mégis mi folyik itt?” – töprengett Kira, azonban nem sok idelye maradt erre, hisz alighogy az a férfi és a két tiszt eltűnt, nem hogy hollowok tömege, de rengeteg Menos Grande jelent meg.

- Istenem, ennyivel nem bírnk el egyedült! – kiáltott fel egy tiszt.

- Helyeselnem kell, Taichou! Szükségünk van erősítésre! – mondta aggódva Kira, de Haru ügyet sem vetett rá.

- Nem kell ide semmilyen erősítés! Kira, te és én a Menosokkal foglalkozunk, a többiek pedig a Hollowokkal! – válaszolt elvigyorodva Haru, ami meglehetősen meglepte Kirát.

- „Mind tévedtünk! Mikor az új kapitány belépett hozzánk, egy gyermeteg lánynak tűnt! Erre nem csak a bonyolult papírmunkával alig fél óra alatt végzett, de még ilyen helyzetben is bátran áll szembe az ellenséggel!”

- Valami gond van? – kérdezte Haru – Nagyon elgondolkodtál.

- Nem. Minden rendben! – vágta rá zavartan a hadnagy.

- Akkor meg mire várunk? Nem hagyhatjuk, hogy ezek mindent elpusztítsanak! – kiáltotta Haru, s máris a magasba ugrott, kardjával lecsapni készült. Rögtön utána Kira is elrugaszkodott, s igyekezett segíteni felettesének. Azonban be kellett látnia, kapitánya kitűnően boldogul egymaga is, anélkül, hogy a shikait használta volna. Míg Kira már rég előhívta Wabisukét, hogy a menosokkal leszámolhasson, Haru továbbra is, szimplán kardvívással ejtett végleges sebet az ellenségen. Gyorsasága megelőzte az összes kapitányt, csak a kard suhogását lehetett hallani.

- Elképesztő ereje van! Egyre kíváncsibbá tesz, mi lehet a Zanpakutou-ja képessége. – motyogta Kira, mikor pár pillanatra megállt fújni egyet. A többi tiszt is kitartóan küzdött, de a hollowok sehogy sem akartak elfogyni, mindig jött utánpótlás.

- Esélytelen, kell az erősítés…

- Ne add fel ilyen könnyen, Izuru! – kiáltotta Haru, ahogy hadnagya mellé ugrott. Kardja nem csak menostól, de hollowtól is egyaránt piszkos volt.

- Taichou! Nem azt mondta… - szólt aggódva Kira, hisz látta, mennyire kimerült Haru azzal, hogy mindkettőt írtja.

- A menosok nem bántják a lakosokat, azok csak elterelőnek vannak itt. Viszont a hollowok rengeteg pusztítást végeznek, látod? – zihálta Haru. Kira figyelmesen felkapta fejét, s valóban, a menosok csak akkor pusztítottak, mikor helyzetüket megváltoztatták, a hollok viszont tudatosan gyilkoltak, s felfalták a védtelen lelkeket.

- De… ezt nem értem… - motyogta Kira.

- Nem vagy egyedül. Valószínűleg ezeket valaki felderítésre küldte! Mást nem tudok elképzelni!

- Úgy érti, hogy Aizen keze van benne? – kérdezte elképedve a férfi.

- Meglehet… - válaszolt Haru, viszont ekkor nem messze tőle megpillantott egy kislányt. Alig lehetett hat éves, ruhái szakadtak, megviseltek voltak. Rettenetesen félt, s zokogott a romok közt, semmit sem tehetett az előtte vérengzően tornyosuló hollow ellen.

Mintha puskából lőtték volna ki, úgy rohant Haru a kislány megmentésére, egy szempillantás alatt ott termett, ölébe vette a gyermeket, s elszelelt, mielőtt a szörny végzett volna vele. Kira nem látta a kislányt, s azt sem, kapitánya kit véd oly odaadóan, így nem értette kapitánya hirtelen aggodalmát, s szerencsétlenkedését. A lány igyekezett minden támadást kivédeni, majd minél több hollowot levágni, de minél többet megrántotta kardját, annál több szörny gyűlt köréje. Hirtelen azonban ez a kör kitágult, amit eleinte nem is értett. Mikor azonban furcsa, vörös fényben látta árnyékát lebegni, rémült arccal fordult hátra, de késő volt, a menos cero támadása sebesen tartott feléje.

- TAICHOU! – kiáltott fel az összes tiszt, mikor ezt meglátták. A végzetes támadás viszont nem ért célba, Kira időben megfékezte, s kettéhasította kardjával, megvédve kapitányát.

- Izuru… Köszönöm… - motyogta meglepődve a lány. Valóban azt hitte, itt lesz számára a vég, talán még könnyek is szöktek szemébe.

Kira még mindig a fénysugár kivédésén dolgozott, de válla fölött hátrapillantott kapitányára. Ekkor pillantotta csak meg a reszkető gyermeket.

- „Egy gyerek? Értem… Hát miatta kockáztatta az életét.” – gondolta Kira, majd mélyes sóhajtott mikor véget ért a támadást, s anélkül, hogy mondták volna, engedelmesen végzett a menossal.

- Minden rendben, kicsi lány? – kérdezte barátságosan Haru, mikor letette a gyereket.

- Igen… - motyogta félénken.

- Menekülj innen, amilyen gyorsan csak lehet, nem biztonságos itt! – mondta Haru, majd a kislány egy bólintás után rohanásba is kezdett. Egy csöppet megnyugodott a kapitány, mikor látta, hogy sikeresen átjutott a hollowoktól hemzsegő utcán. Mélyet sóhajtva fordult a harc felé, ekkor azonban hatalmas robajjal felrobbant a mögötte álló ház, mely roskadásig volt Azaméval. A törött üvegekből azonnal kifolyt a folyadék, mely sistergős hangon szívta el a környezet szellemi energiáját.

- Franc…ba… - nyögte Haru. Légútjai hirtelen elzáródtak, tüdeje ritmustalan ütembe kezdett, szíve erősen zakatolni kezdett, vérnyomása szinte az egekig ért. Földre kuporogva szenvedett, levegőért kapkodott, de az sehogy sem akart lemenni torkán. Gyomra felkavarodott az azame szagától, s érezte, ahogy a keserű gyomorsav egyre jobban gyülekezik szájában. Képtelen volt mozogni, nem tudott parancsolni testének.

- Taichou! – kiáltotta aggódóan Kira, majd Haruhoz ugrott. – Taichou, minden rendben?

- Az… Azame… - nyögte csikorgó hangon, s kénytelenvolt hányni, hátha úgy több erőhöz juthat.

- Az Azame? Mi köze annak ehhez? – kérdezte gyanakvóan Kira, de megbánta, mikor kapitánya szenvedése erősebbé vált.

- Elárulom… - nyögte fájdalmasan, s közelebb húzta magát Kirához. Soha sem gondolta volna, hogy valaha elmondja ezt bárkinek is, de tudta, muszáj a múltjáról beszélnie, ha el akarja nyerni az osztag bizalmát. – Ez… Ez a roham azoknál lép fel, akik régebben, mégha csak egy cseppet is, de ittak az Azaméből, s miután sikerült leszokniuk, ismét érintkeznek vele… - válaszolt szakaszosan, s közben erősebben szorította Kira ruháját a fájdalom következtében.

- Ezek szerint… maga egykoron azame-függő volt? – kérdezte elképedve Kira, de válasz helyett még erősebb lett a szorítás, mintha Haru is igyekezett volna hazugságnak beállítani.

- Csak… kérlek… takard le… Takard le a kiömlött azamét… - kérlelte Haru. Kira végképp nem tudta eldönteni kapitánya személyiségét, hisz egyik percről a másikra gyermetegből harciassá, harciasból esetlenné vált, melyik a valódi oldala? Nem tudta ugyan eldönteni, de Haru kínlódását sem tudta tovább nézni, így engedelmesen felpattant, majd a felrobbant háztól nem messze talált lepedővel lefedte a mérget.

Haru állapota fokozatosan javult, ismét levegőhöz jutott, hányingere csillapodni kezdett, viszont teste még mindig nem engedelmeskedett az idegek parancsainak.

- Köszönöm Izuru. Majd később megmagyarázom… most viszont… - mondta elszántan, kezébe vette kardját, felállt, s elszántan a csatatér felé nézett, ahol az összes tiszt minden erejét beleadva küzdött, látszólag értelmetlenül.

- Taichou… az erősítés…

- Meg ne halljam még egyszer! – vágta rá rögtön, majd bizalomkeltően hátrapillantott a hadnagyra – Amíg én itt vagyok, minden rendben lesz!

A kapitány hirtelen a magasba ugrott, egészen a hold kövér, kerek tányérjáig, mely csodálatos megvilágosítást vetett rá. Úgy tűnt a megzabolázatlan fényben, mint egy rejtéses, megfejthetetlen szív sötét titka, amit készülnek felnyitni.

Haru kecsesen oldalra emelte bal kezét, melyben katanáját is szorította.

- Hasítsd ketté az eget, Inazuma! (Villám) – kiáltotta, s hatalmas fény kíséretében megidézte Zanpakutoujának első szintjét. Sokáig ez a fény gátolta meg a harmadik osztagot, hogy láthassák kapitányuk erejének egy részét, ám mikor már a világosság is eltűnt, akkor sem láttak mást, minthogy a hollowok sorban pusztulnak el.

- Hogy lehet ez? Hol van a kapitány? – hitetlenkedett az egyik tiszt, akkor azonban megpillantotta a keresett személyt, aki épp két menosszal végzett egy időben.

- Elképesztő! A gyorsasága… egyszerűen elképesztő! Olyan… mint a villám! – motyogta elképedve Kira. Mindössze pár másodpercre vehette szemügyre kapitányát, kinek Zanpaktouja olyan cikk-cakkos alakot vett fel, mint egy villám, pengéje talán még vékonyabbá vált, hosszúsága azonban ugyanúgy csökkent. A lány újabb támadásba lendült, s csak abból lehetett megállapítani, merre jár, hogy pengéjéről visszatükröződött a hold fénye.

- Szólította a kardját, de mégsem használja az erejét? Mire készül? – motyogta továbbra is Kira, de ekkor megpillantotta, hogy Haru tevékenysége közben, a mögötte álló menosok – melyek talán voltak öten is – együttes cero támadásra készülnek.

- TAICHOU!

Haru úgy perült meg, mintha semmi érdemleges nem történne mögötte. Arca hidegvérűséget tükrözött, még akkor is, mikor a hatalmas energianyaláb feléje közeledett. Lassan oldalra emelte bal kezét, majd végül hatalmas X alakot vágott a levegőbe, melynek nyoma aranysárga színben megmaradt, s sebesen közeledett a vörös fény felé, amit aztán egyszerűen kioltott. Megdöbbent kiáltások ezreit hallotta felerősödni, viszont ezzel még nem volt megelégedve. Sebesen a menosok felé tartott, kardjárt oldalra kinyújtotta, melynek pengéje aranysárgán kezdett világítani. Mikor aztán elérte az ellenséget, a fény meghosszabbodott, s akár egy villám, úgy csapott keresztül az összes menoson, kik azonnal felkiáltottak a fájdalomtól. Kínlódásuk nem tartott sokáig, Haru végighúzta rajtuk a villámló kardot, s ahogy az utolsót is kettészelte, megsemmisültek. Elégedetten ereszkedett le a földre Kiráékhoz, s mikor az összes többi hollow menekülve tűnt el, biztosra vette, hogy valami cél volt az értelmetlen öldöklés mögött.

- Taichou… ez… hihetetlen! Hihetetlen ereje van! – kiáltott fel boldogan az egyik tiszt.

- Egyedül elintézte az összes Menost! Elképesztő! – szólt egy másik.

- Ugyan, zavarba hoztok! – válaszolt elpirulva Haru, majd kínosan felnevetett. Nem volt szíve elmondani társainak, milyen rossz érzése is van valójában, mintha valaki lépteiket figyelné.

Nem is tévedett sokat. Fejük felett mindvégig figyelte őket valaki, akinek szellemi energiáját nem érezhették a karján lévő karperec miatt. Ez az idegen egy magas, sápadt férfi volt, olajzöld szemei nem mutattak semmiféle érzést, kifejezéstelenül meredtek az újonc kapitányra, aki mintha megérezte volna tekintetét, az ég felé nézett.

- Valami baj van, Yamaneko taichou? – kérdezte Kira.

- Nem, semmi. Menjünk! – válaszolta Haru, egy mosolyt színlelve, majd felzárkózott az osztagához.

- Yamaneko Haru? – ismételte a nevet ijesztő hangon, majd egyszerűen eltűnt.

A Hueco Mundo mélyén, a Las Noches nevű épület egyik termében jelent meg újra az Ulquiorra névre hallgató espada. Vele szemben, a hatalmas emelvényen Aizen, az áruló shinigamik, s az egész hollow világ uralkodója ült. A vezetőnek egy szavába se tellett, Ulquiorra azonnal használta képességét, s szemét kivéve megmutatta a jelenlévő három áruló shinigaminak azt, mit harc közben látott. Hosszú ideig egyikük sem szólt meg, majd végül Aizen megtörte a csendet.

- Szóval ez lenne az Azame, amiről már te is meséltél, Gin. – mondta, majd a rókaképű, ezüsthajú férfira pillantott, aki látszólag teljesen elveszett gondolataiban.

- Eleinte csak azért küldtelek, hogy a Soul Society mivoltával tisztába legyek, de most, hogy ilyen értékre leltem, nem hagyhatom kicsúszni a kezeim közül! – jelentette ki Aizen magabiztosan. – Ulquiorra! Szeretném, ha még egy ideig figyelnéd őt, amíg nem adok parancsot az elfogásra!

- Értettem! – vágta rá a férfi, majd elhagyta a szobát.

Gin továbbra saját világába merülve töprengett. Valójában a látottak miatt érezte szívét annyira másnak, valami más érzés költözött bele, amit már rég elfelejtett. Csak azt nem tudta eldönteni, szomorúság, vagy boldogság eredményezte ezt?

- „Jaj Neko-chan… Soha nem gondoltam volna, hogy ismét láthatlak. De miért? Miért kell neked is belekeveredned ebbe?”