2.fejezet

 

Egy új nap virradt a 13 osztagra, a hajnali napfény aranysárga festékként terült el az égbolton, s lassan érintette a háztetőket. Talán még az egész Soul Society álmát aludta, s csak egy shinigami sürgött-forgott hajnalok hajnalán, az is egy barátjához sietve. Mikor aztán elért a 13. osztaghoz, két tisztnek kellett bemutatkoznia, akik rögtön kapitányukhoz siettek, s bejelentették a jövevényt.

- Yamaneko kapitány? Rendben, jöjjön csak be! – mondta Ukitake, aki betegségének, és a korai időnek köszönhetően ágyban kuporogva feküdt.

Az invitálásra a lány hallgatott is, s kezében egy gyógyszeres dobozzal lépett be.

- Jó reggelt, Ukitake kapitány! Ha jól emlékszem, a tegnapi felkérések közt volt a gyógyszerszállítás is. – köszönt mosolyogva az újonc kapitány.

- Oh, sajnálom, hogy nekem is ilyen apróságokkal kell pazarolnom az idődet! – szabadkozott Ukitake, ám ekkor egy újabb köhögésroham tört rá. A két tiszt azonnal sietett, s próbált valahogy enyhíteni kapitányuk fájdalmán.

- Ugyan, baráti kötelességem egy ilyen feladatot végrehajtani. – mondta Haru, majd előszedte a dobozból a gyógyszert, öntött egy keveset az általa hozott termoszban lévő teába, majd a férfi felé nyújtotta.

- Tessék, idd meg ezt! Saját recept, ettől biztos jobban leszel.

- Köszönöm! – nyögte köhögés közben, majd elvette az italt, s egyszerre lehúzta. Nem telt el pár másodperc, s rosszulléte máris fokozatosan javulni kezdett.

- Különleges gyógytea, vegyítve a gyógyszerrel. Itt hagyom, ha újra rosszul lennél! – mondta Haru, majd az asztalra tette a termoszt, s a gyógyszeres dobozt.

- Igazán köszönöm. Főleg, hogy egy olyan harc után is ilyen korán eljöttél, biztos kimerültél! – mondta Ukitake, majd felült az ágyban.

- Érdekes, mindenki így gondolja, de valójában ez semmiség volt számomra, hiszen csak shikait használtam. – válaszolt Haru, majd a két tiszt invitálására leült.

- Az a hatalmas szellemi energia csak a shikai volt? – kérdezte elképedve a férfi.

- Szégyenben is maradnék, ha bankait kellene használnom pár menos ellen. – mondta zavartan Haru, tarkóját vakargatva.

- De hisz azok voltak vagy húszan, ha nem többen! – kiáltott fel az egyik tiszt.

- Valóban, elég sokan voltak, de én tényleg csak végső esetben folyamodom a bankaihoz. – mondta Haru, továbbra is zavarban.

- Reméljük, hosszú ideig nem is lesz rá szükség! – mondta elmosolyodva Ukitake.

- Igen, én is így szeretném… viszont a december vészesen közeleg, hamarosan elkezdődik a háború! Még rengeteget kell edzenem nekem is, hogy felkészültnek érezzem magam erre!

- De legalább a tegnapi csata után az osztag valamennyire jobban megismert, és bízik benned, nem? – kérdezte Ukitake.

- Azt azért nem mondanám… rengeteg új kérdést vetettem fel, amiről nem szívesen mesélnék nekik… - mondta lehangoltan Haru, erősen hakamájába markolva.

- Hogy érted? – kérdezte a férfi, de miután kapcsolt a „nem szívesen” kifejezésre, két tisztjét kiküldte a helyiségből.

- Hosszú történet, és nem vagyok rá büszke. – kezdte, mikor már kettesben maradtak – Gyerekkoromat, már ha lehet ennek nevezni, azon a poros környéken éltem, ahol tegnap harcoltam… Ez még nem is lenne gond, viszont… akkoriban hajthatatlan Azame függő voltam. – folytatta a történetet, majd végül minden elmesélt barátjának, mindent, amit osztagának félt, és szégyellt bevallani.

- Az a lényeg, hogy le tudtál szokni róla, nemde? Mindenki szokott hibázni életében, nem hinném, hogy ez miatt nem bízna meg benned az osztagod. – bíztatta Ukitake, miután Haru végzett a meséléssel.

- Én nem lennék ebben olyan biztos… Ha valakit így átvernek, elárulnak, mindenkiben a rosszat látja. Szinte érzem Izuru bizalmatlanságát, mikor vele vagyok, és ez idegesít! Én valóban az osztag javát akarom!

- Biztos vagyok benne, hogy ezzel Kira is tisztában van… Csupán neki is nehezére esik megszokni, hogy más a vezetőség. Tudod, az előző kapitánya csúnyán kihasználta, ráadásul nem is az a magabiztos fajta, valószínűleg még nem heverte ki az árulást.

- Igazad lehet. Ó, bár jobban tájékozott lennék efelől az ügy felöl. Ha tudnám, ki is az a három áruló! – mondta szitkozódva Haru.

- Hogy lehet semmit sem tudtál az akkor történtekről?

- Tudod… Én mindenáron tehetséges shinigamivá akartam válni, eleinte csak azért, hogy a gyerekkori társamat megtaláljam, aztán Yoruichi-sama is közrejátszott, hogy minél erősebb legyek. Igyekeztem mindent kizárni a gondolataimból akkoriban, így az árulásra se fordítottam különösebb figyelmet. Azt is csak utólag tudtam meg, hogy Yoruichi-sama ekkor tért vissza.

- Értem… Nagyon fontos barát lehetett neked, ha ennyire elhatároztad magad!

- Valóban, talán több is volt barátságnál… De… Hiába váltam shinigamivá, hiába kötöttünk ígéretet, őt nem találom. – válaszolt lehangoltan Haru, szinte könnyei is majdnem előjöttek, ám a pillanatot Kira törte meg, ahogy a helyiségbe lépett.

- Elnézést a zavarásért, de…

- Izuru! Mit keresel itt? – kérdezte Haru, s próbált olyan képet vágni, mintha szívében minden a legnagyobb rendben lenne.

- Új megbízást kaptunk, a második osztag kapitánya, Soi Fong taichou szeretné önt látni, Yamaneko taichou.

- Értem, akkor ne is várassuk meg! – mondta mosolyogva a lány, majd felállt. – Örülök, hogy beszélhettem magával, mielőbbi jobbulást, Ukitake taichou! – elköszönt, majd illedelmesen meghajolt.

- Én köszönöm, hogy elhoztad az orvosságot! De nyugodtan jöhetsz bármikor is! – mondta kedvesen Ukitake, s ő is elköszönt.

- Szabad megkérdeznem, miért jött a 13. osztaghoz? – kérdezte Kira, miután kiértek az osztag szállásáról.

- Csak elhoztam Ukitakének a gyógyszereit, utána meg beszélgettünk egy keveset, ennyi az egész. – válaszolt Haru. Ekkor újra elfogta egy különleges, baljós érzés, ami nem csak Kira bizalmatlanságából állt, egészen más alkotta. Mintha valaki figyelné, egészen közelről. Ez az érzés egyre erősödött, s végül oly félelmetessé vált, hogy szinte a rettegés késztette arra, hogy hirtelen háta mögé pillantson. Sokáig meredt egy irányba, mozdulatlanul, a semmibe bámulva. Ő maga sem értette, miért néz már hosszú idők óta egy fatörzset, miért érzi úgy, mintha tegnap óta követnék.

- Valami gond van, Taichou? – törte meg a csendet Kira.

- Nem, nincs semmi… Úgy tűnik mégis csak elfáradtam a tegnapi harcban, ha már képzelődök is – sóhajtotta, majd folytatta útját.

- Különös… biztosra venném, hogy ténylegesen a szemembe nézett. – motyogta Ulquiorra, aki egy fa előtt figyelte az újonc shinigamit. – De mégis hogy érezheti a szellemi energiámnak akár egy részét is, ha ez a karperec mindent blokkol? Kezdem érteni, mit lát benne Aizen-sama… - motyogta tovább, majd követte Harut, s Kirát.

 

Az említett kettő hamar villámtáncba kezdett, majd rövid időn belül meg is érkeztek a második osztaghoz, aminek szállásának bejáratánál Soi Fong már várta őket.

- Soi Fong-san, miért hívattál? – kérdezte mosolyogva Haru, bár tisztában volt, hogy még mindig követik.

- Soi Fong kapitány! Megtanulhattad volna, Haru, ha már te is kapitány lettél! – incselkedett a kapitány.

- Ha, ha! Akkor te is igazán szólíthatnál Yamaneko kapitánynak! – vágott vissza Haru. Kira azt se tudta hova kapja hirtelen a fejét, amint látta a két lányt ilyen jóízűen beszélgetni.

- T-taicho… - motyogta zavartan.

- Oh, persze, te nem tudhatod. Soi Fong kapitánnyal mi gyerekkori jó barátok vagyunk, együtt nőttünk föl! – magyarázta Haru.

- De… akkor nem kellene neked is a Titkos Mozgó Alakulathoz tartoznod? – kérdezte a hadnagy.

- Nem, engem csak befogadtak… jobban mondva Yoruichi-sama fogadott be, s miután ő elment, Soi Fong kiharcolta, hogy hagy maradjak.

- Igen, és ráérsz megköszönni. – vágta rá összefont karokkal az említett.

- Jól van na. Köszi! Most jobb? – incselkedett Haru, majd komolyabbra vette magát – Szóval, miért hívtál?

- Oh, tényleg. A főparancsnok engem küldene a földre, járőrözni, de én téged kérnélek meg. Ha jól emlékszem, úgyis mindig erről álmodoztál. – válaszolt Soi Fong, de ebben a pillanatban Haru rögtön rá is ugrott örömében.

- Köszönöm, Soi Fong taichou! Így talán Yoruichi-samával is találkozhatok! – örvendezett Haru.

- Tényleg, te nem is találkoztál vele, mikor a Soul Societyben volt!

- Hát nem, mert nekem feltétlen az iskolapadban kellett rohadnom…- motyogta Haru, mikor már lekászálódott Soi Fong nyakáról.

- Mindenesetre, nem csak nyaralni mész az élők világába! Segítened kell Kurosaki Ichigot, valamint a 12. osztag szeretné, ha gyűjtenél egy kevés szellemi energiát arról a helyről, ahol az espadak először megjelentek.

- He~? Nem csak azért passzolod át a feladatot, mert ez egyáltalán nem ínyedre való munka? – incselkedett Haru, erre Soi Fong hátatfordítva válaszolt.

- Jobb, ha sietsz. A Senkai kaput épp most nyitják.

- Rendben! – mondta elmosolyodva Haru, s elindult, de rögtön meg is torpant, amikor látta, hogy Kira nem tart vele.

- Te is jössz, Izuru! – mondta tájékoztatásképp.

- I-Igenis! – vágta rá a hadnagy, majd követte kapitányát. Valamennyire megnyugodott, annak tudatában, hogy Haru egy olyan ember tanítványa s barátja volt, mint Yoruichi és Soi Fong, de valami még mindig nem hagyta teljesen békében. Mégpedig az a fájdalmas csillogás kapitánya szemében.

A senkai kapu valóban már nyitva állt, mikor Haru és Kira megérkeztek, útjukat Yamada Hanataro, a 4. osztag 7. tisztje állt készen végigkísérni.

- Jó napot kívánok, a nevem Hanataro! Én fogom elkísérni önt, és Kira hadnagyot! – mutatkozott be a fiatal fiú.

- Örvendek a szerencsének! Örülök, hogy velünk tartasz, ugyanis a tájékozó képességem egy szinten van Zaraki taichou-éval. – nevetett fel Haru, ami Hanataro és Kira arcára is mosolyt csalt.

- Na? Akkor mire várunk még? Kíváncsi vagyok, milyen is az emberek világa!
- Igenis! – bólogatott a két shinigami, majd beléptek a kapun.

 

Mikor aztán megérkeztek, leverten vették észre, hogy bizony úgy szakad az eső, mintha csak dézsából öntenék azt. Hanataro gyorsan bal oldalán fityegő táska felé nyúlt, s hevesen turkálni kezdett benne, mire elővett egy esernyőt, amit rögtön Harunak adott.

- Sajnos csak ezt az egyet hoztam, így…

- Ugyan, úgy hiszem hárman is elférünk alatta! – jelentette ki Haru, majd kinyitotta az ernyőt. – Csak jó szorosan össze kell kuporognunk.

- I-Igenis… - mondta zavartan Kira, majd tekintetét elrejtette Haru elöl, nehogy az meglássa a halvány pírt arcán.

- Jaj, Izuru! Nem gondolod, hogy megárt ez a feszült viselkedés! Nem eszlek meg, ne aggódj! – mosolyogta Haru, majd Hanataro felé fordult – Szóval, merre is kell mennünk?

- Eto… Ano… azt hiszem arra! – mutatott egy útelágazás felé.

- Rendben, akkor menjünk! – mondta dallamosan Haru. Azáltal, hogy egy esernyő alatt nyomorogtak hárman, nemhogy majdnem jobban megáztak, de szinte az összes térdig érő tócsába belegázoltak.

- Taichou, nyugodtan menjen egyedül ezzel az ernyővel, így csak még jobban vizes lesz! – javasolta Kira.

- Nem baj, élvezem! – vágta rá nevetve a lány, majd játékosan belerúgott egy újabb pocsolyába. Kira hirtelen nem tudta eldönteni, valóban kapitányával tart valahova, vagy inkább egy gyerekre kell vigyáznia.

- Taichou, így meg fog ázni! – próbált finoman rászólni, de ehelyett a lány a kezébe nyomta az ernyőt, kiszaladt az esőre, s akár egy gyermek, nagyokat ugrált a tócsákba, majd előreszaladt, kitárta kezeit, s arcát az ég felé emelve hagyta, hogy az esőcseppek ne kíméljék testét.

- Nincs itt sem… Különben érezném a szellemi energiáját… De… ha nincs se itt, se a Soul Societyben, akkor hol? Megesküdtünk… hogy mindketten shinigamivá válunk… Nem, Nem szeghette meg az ígéretét! – motyogta Haru, majd könnyei elvegyültek arcán az eső patakjával. Arca gondterhelt, megviselt lett, talán a keserűség súlya volt az, mely fejét lehajtásra késztette. – Belefáradtam… ebbe a céltalan keresésbe. Már a nevére, és az arcára sem emlékszem… Talán már soha többé nem láthatom őt, ki annyi mindenen átsegített…

Vállai megrázkódtak a zokogás fájdalmától, szíve szinte megszakadt ettől az érzéstől, de továbbra is játszania kellett a gyermeteg, boldog viselkedést.

- Taichou, minden rendben? – kérdezte Kira, mikor beérték őt.

- Persze! Minden a legnagyobb rendben! – vágta rá mosolyogva Haru. Arcáról lefolyó víz összekeveredett könnyeivel, így nem tűnt fel senkinek sem, mennyire színészkedik a lány.

- Ano… megérkeztünk… - mondta félénken Hanataro, majd a mellettük lévő udvarra mutatott, ahol egy kis boltocska állt.

- Szóval ez lenne az Urahara bolt, ahol Yoruichi-sama mostanában él. – motyogta Haru, majd elindult a ház felé. Épp hogy odaért és kopogni akart volna, az ajtó hirtelen kicsapódott, s egy bajszos, szemüveges férfi gátolta meg abban, hogy belépjen.

- Elnézést a zavarásért…

- A tulajdonos most nem ér rá, kérem távozzon! – vágta rá rögtön a férfi.

- Nem beszélhet így egy kapitánnyal! – mondta felháborodottan Kira.

- Ano… Tessai-san, kérem engedjen be minket, a Gotei 13 küldött, és…

- Ejnye, mi ez a lárma? – hangzott egy férfi ásítása, majd halk csoszogást követően megjelent az ajtóban a bolt tulajdonosa, egy magas, vajszínhajú, kalapos férfi. Álmos szemeit tágra nyitotta, mikor megpillantotta Harut, majd lágy mosoly terült el arcán, s hátra fordulva elkiáltotta magát.

- Yoruichi-san, azt hiszem téged keresnek!

A szólított nem sokkal később előlépett az egyik szobából, s csípőre tett kézzel a férfi mellé állt.

- Haru-chan? Mit keresel itt? – kérdezte döbbenten, de ugyanakkor boldogan.

- Y-Yoruichi-sama! – kiáltotta el magát Haru, s máris a nő nyakába ugrott.

- Öh, én is örülök neked Haru-chan, de miért jöttél?

- Beszéljük meg inkább odabent, ahogy látom, a kapitány igencsak megázott. – mondta a kalapos férfi.

- Kapitány? Miről maradtam le, Haru-chan? – kérdezte Yoruichi, s végül sikerült lehámoznia magáról a lányt.

Egy kis szobába mentek, s körbeülték a hosszú, ovális asztalt, majd Haru máris belekezdett a történtekbe. Elmondta, hogy is vált kapitánnyá – amit Kira is figyelmesen hallgatott – majd azt is elárulta, miért jöttek.

- Értem, nem is csodálom, hogy kapitány lettél, az én tanítványom voltál! – mondta büszkén Yoruichi.

- És veled mi újság? Mesélj! – erősködött Haru, szinte teljesen elfelejtve az előbb szóban forgó célt.

- Hé! Ne térjetek ki a témából! Ha te és a hadnagyod itt maradtok, nektek is kell házimunkát vállalnotok! – kiáltott fel egy vörös hajú kisfiú.

- Nem beszélhetsz így egy kapitánnyal! – szólt közbe rögtön Kira, illően kiállva kapitánya mellett. Ekkor azonban belépett valaki az ajtón, s mindannyiuk elé letett egy csésze teát.

- Vigyázzon, elég meleg! – mondta, mikor Haru elé tette le. A lány illedelmesen meg akarta köszönni, de mikor a férfi felé nézett, felkiáltása következtében magára öntötta a teáját.

- Abarai hadnagy! Wáh, ez forró! Forró, forró, forró! – kiáltozott, s közben azon volt, hogy az égető folyadéktól megszabaduljon. A jelenet mindenki arcára mosolyt csalt, kivéve Kiráéra, aki inkább kínosnak érezte, mintsem viccesnek.

- Abarai hadnagy! Mit keresel te itt? – kérdezte a lány, miután valamennyire jobban lett.

- Hasonló okokból, mint ön, Ichigoékat segítem. Viszont szükségem volt egy szállásra, így…

- Így ingyenélő lett nálunk. – fejezte be Jinta – Ha te is itt akarsz maradni, el kell vállalnod a házimunka egy részét!

- Kölyök, vigyázz a szádra!

- Hagyd csak, Izuru! – mondta elmosolyodva a kapitány – A fiúnak igaza van, nem lenne szép tőlem, ha csak úgy befészkelném magam ide, s meg se köszönném. Ezért a főzést elvállalom! Megfelel?

- Nekem nyolc. Tessai-nál mindenki jobban főz… - morogta a fiú.

- Mit mondtál? – pattant fel az említett férfi.

- Jól hallottad!

- Kapitány, biztos benne, hogy… - szólt félszegen Kira, miközben az a kettő már egymást ölte.

- Ne aggódj, nem főzök rosszul!

- Nem egészen erre gondoltam…

- Hm? Akkor meg? – nézett rá értetlenül a lány, akár egy tíz éves gyerek.

- Úgy gondolom, hogy te… ön, túl… túl… fe—

- Remek, most hogy így megtárgyaltuk, Yamaneko-san hozzá is láthatna az ebéd elkészítéséhez! – kiáltott fel dallamosan Urahara, félbeszakítva így Kira zavart, kapkodott szavait.

- Hai~! Mit szeretnétek? – kérdezte boldogan Haru, ahogy felállt.

- Legyen meglepetés! Ahhoz viszont, hogy megvehesd az összetevőket, szükséged lesz egy póttestre. Egy pillanat! – mondta kedvesen Urahara, s elindult.

- Én meg adok kölcsön valami ruhát! – mondta Yoruichi, s ő is elhagyta a helyszint.

- Köszönöm szépen! – mondta mosolyogva Haru, mintha csak egy gyerek kapna valami új játékot szüleitől. Sajnálatos módon, Kira is így érezte, s egyre inkább kínossá vált, hogy kapitánya gyermekként viselkedik… vagy talán csak szokatlan?

- Mit is akartál mondani? Urahara közbeszólt, nem tudtad befejezni… - kérdezte Haru.

- Semmit, nem fontos… - vágta rá Kira, majd mélyet sóhajtott, miután Urahara hívására elhagyta a szobát. Már maga sem tudta eldönteni, miként is tekint kapitányára… ennyire hozzászokott volna Ichimaru sejtelmes tetteire? Vagy valami más okozza heves szívverését, mikor Haruval van? Ismét mély sóhajt hallatott, ahogy ezen elgondolkodott. Jóformán még semmit sem tud Haruról, mindenki szemében még csak egy esetlen gyereknek tűnik, miért érzi mégis, hogy ez nem igaz?

- Kira-san, magának is szüksége lesz egy póttestre, kérem, jöjjön velem! – jelent meg Urahara, majd a hadnagy szót fogadva követte.

 

Eközben Haru már Yoruichitől kapott ruhákat húzta fel, s közben ő is hasonló dolgokon elmélkedett, mint Kira.

- Olyan fura… amikor csak vele vagyok… mintha meg is feledkeznék, miért lettem valójában Shinigami… Vele képes vagyok elfelejteni a régi szörnyűségeket… - motyogta, de mikor eszébe jutott a fiú, akivel megesküdtek, együtt lesznek halálistenek, könnyei ismét előtörtek.

- Yamaneko taicho, Urahara-san üzeni, hogy-- - nyitott be hirtelen Kira, de mikor meglátta, hogy kapitánya fehér neműn kívül nem igen húzott fel még mást, azonnal elvörösödve becsapta az ajtót. – Ké-Kérem bocsásson meg!

- Semmi baj! Egy pillanat, és máris kész vagyok! – válaszolt Haru felnevetve, majd gyorsabbra vette az öltözködést.

- R-rendben… - vágta rá feszülten, még mindig rákvörösen Kira. Szíve ismét heves lüktetésbe kezdett, még mély lélegzetei sem tudták lenyugtatni.

A lány ígéretéhez híven pár percen belül ki is lépett a szobából. Fekete, feszes farmernadrág, s egy sötétbarna pulcsi volt rajta, mely valamelyest hasonlított Yoruichi felsőjére.

- Bocs, hogy várnod kellett…  Vagy én híztam el, vagy Yoruichi-sama húz túl szűk ruhákat!

- Pedig jól áll… - mondta Kira, de a pír hamar el is terítette arcát, így gyorsan elfordult.

- Hm? – nézett értetlenül a lány, aki csak ekkor vette észre, hogy hadnagya is már átöltözött, s már egy farmert, egy zöld pólót, s egy barna felsőt viselt.

- Jut eszembe, mit üzen Urahara-san? – kérdezte.

- Oh, tényleg. Itt a pénz a bevásárlásra, Hanataro pedig elkísér a legközelebbi bolthoz! – mondta Kira, majd Haru kezébe nyomott egy pénztárcát. Hirtelen megint az az érzés tört rá, mintha nem is kapitányával beszélne.

- Köszönöm! Azt hiszem akkor el is indulok, nem akarok késlekedni az ebéddel! Viszlát! – mondta mosolygósan Haru, s egy esernyőt fogva kilépett az ajtón, melynek túloldalán Hanataro már várta.

Kira ismét mélyet sóhajtott, szinte belezengett az egész ház.

- Csak nincs valami baj, Kira-san? – kérdezte Urahara.

- Nem… nincs semmi baj…

- Tudod, mindig meglep, hogy képes mosolyogni… - jelent meg Yoruichi is, majd besétált a szobába.

- Ezt hogy érti? – kérdezte Kira.

-  Haru csöppet sem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Kezdjük ott, hogy van annyi idős, mint én, vagy az előző kapitányod, Ichimaru Gin – magyarázta Yoruichi, majd leült az asztalnál, s megkóstolta a nemrég behozott teát.

- De hogy? Kérlek, magyarázd meg! – követelőzött Kira.

- Nem lenne szép tőlem, ha kibeszélném a háta mögött, a kis Harut… - sóhajtotta Yoruichi.

- Ugyan, Yoruichi-san! A fiú csak kíváncsi az új kapitányára, nem bűn, ha elárulsz róla, egy-két dolgot, nem? – mondta Urahara, majd barátja mellé ült.

- Igazad lehet… Akkor viszont, jobb, ha leülsz Kira. – javasolta Yoruichi, mire a hadnagy hallgatott is rá. – Valójában olyan sok mindent én sem tudok róla mondani, de egy biztos: az azame okozta egyik nagy csapását életében.

- Hogy érted? – érdeklődött Kira.

- Ez a szer nagyon különleges, és veszélyes. Valamiért számára csak annyit árultak el, hogy elnyeli a szellemi részecskéket, ez viszont nem teljesen igaz. Mindenkinél más-más mellékhatások jelenhetnek meg, az azame mindenkinél máshogyan reagál a szellemi energiával. Haru esetében az ereje átmenetileg visszaszorult, kinézete meglehetősen fiús, és gyerekes volt, mikor először találkoztam vele.

- Átmenetileg visszaszorult? Úgy érted… - szólt közbe Urahara, akit szintén nagyon érdekelt az azame ügye.

- Igen, csak egy ideig csökkentette erejét az azame, később azonban egyre erősebbé tette. Ezt persze nem vette észre… Viszont… Az azeméról leszokni talán a világon az egyik legnehezebb dolog. Haru rengeteget szenvedett, mikor magamhoz fogattam, s kérésére elkezdtem leszoktatni az azaméról. Az még hagyján, hogy leszokott, de ha csak a szagát érzi meg újra ennek a szernek, szervezete azonnal reagál rá, és összeesik, rettenetesen sebezhetővé válik. Az pedig, hogy most is olyan, mint egy gyerek, szintén az azame hatása, valamit nem lehet megváltoztatni, akár mennyire akarjuk. Haru talán azért viselkedik kinézetének híven gyerekként, hogy ezáltal eltűntesse mások elől fájdalmait, de valójában rettentő komoly, s céltudatos leány. – magyarázta tovább Yoruichi, majd ismét kortyolt egyet a teából.

- Értem… De… azt mondtad, ez csak az egyik csapás volt számára, mi volt a másik? – kérdezte Kira.

- Pontosan én sem tudom, de Haru azt hajtogatta, mielőtt velem találkozott volna, egy kisfiú segítette át az azame betegségén, és minden máson, ami azon a környéken előfordulhat. Emlékszem, nagyon hálás volt annak a fiúnak.

- És hol van ő most?

- Épp ez az… Haru úgy mesélte, hogy egyszer nagy verekedésbe keveredtek ketten, hirtelen szabadon engedte energiáját, és a következő, amire emlékszik, hogy a vízparton fekszik, egyedül. Nem emlékezett sem a fiú nevére, sem az arcára, de eltökélte, hogy megtalálja, és van egy olyan sejtésem, még most is őt kutatja.

Néhány perces csönd ülepedett a szobára, mikor Yoruichi végzett Haru bemutatásával. Így jobban belegondolva már minden világossá vált Kira számára, hogy miért lett a csata közepén hirtelen rosszul a kapitány, miért ismerte olyan jól a környéket… De egy valami mégsem hagyta nyugodni…

- De, mégis kitől, vagy mitől szokott rá Haru az azaméra? Nyilvánvalóan volt rá oka!

- Ezt már én sem tudom, de egyet értek veled. Haru nem olyan, hogy csak úgy ilyen borzalmas dolgokba kezdjen. Valószínűleg rákényszeríttették…

- Értem már! – kiáltott fel hirtelen a hadnagy, mire mindkét vendéglátó értetlenül meredt rá. Hevesen leplezni próbálta, mire jött rá, hisz úgy gondolta, jobb, ha ezt négyszemközt beszéli meg az emlegetett lánnyal.

 

- Megjöttem! – hangzott a csilingelő hang, mikor fél óra után Haru és Hanataro megérkeztek.

- Nocsak, ilyen hamar? – csodálkozott Urahara.

- Nem értem az embereket, mit lehet annyit időzni egy bevásárló központban, azoknak a dolgoknak fele hasznavehetetlen volt! – sóhajtott Haru, ahogy levetette cipőjét. – Mindegy, máris elkezdem a főzést. Egy órára készen is leszek!

- Csak nyugodtan, nem kell kapkodni! – mosolyogta Urahara a legyezője mögül, majd visszatért szobájába. Haru kedvesen megköszönte Hanataro segítségét, majd hozzá látott a kijelölt munkájához. Szokatlanul jól kiismerte magát a konyhában, a főzés szinte gyerekjátéknak tűnt neki, de ha valamit el is rontott, akkor is csak felnevetve folytatta tovább.

- Milyen ostoba voltam… Hogy gondolhattam, hogy valaha is meglelem őt? Ha… legalább a nevére emlékeznék… - bújt ki ismét ajkai közül a szomorú mondtat, mely egész nap nem hagyta nyugodni. A habverő is kiesett kezéből, s mocskosan ért földet lábai előtt. Két karjával erősen összeszorította magát, s próbálta valahogy elzárni a fájó gondolatokat.

- Miért nem tudom elfelejteni? Amióta abba az irodába léptem, valami nem hagy nyugodni. Ráadásul ez az érzés… - motyogta továbbra is, de valamiért úgy érezte, ismét nincs egyedül, valaki egészen közelről figyeli. Így volt ez már egész nap, s ez már olyannyira idegesítette, hogy mérgében megfogta az előtte lévő habos tálat, majd elhajította az ajtó felé, ahonnan a szúrós szempárt érezte. Természetesen a tál az ajtónak csapódott, de hirtelen, mintha látni vélt volna egy magas, fehér ruhás férfit.

- He? Ez meg mi volt? – kérdezte értetlenül.

- „Kezd egyre növekedni az ereje, ha képes volt akár egy pillanatra is meglátni. Ezt jelentenem kell Aizen-samának.” – gondolta Ulquiorra. Apró pillantást vetett hátra, mikor kopogást hallott az ajtón, majd nem törődve vele, elteleportált.

- Gyere be… - sóhajtotta fáradtan Haru. Kira volt az, aki értetlenül tekintett le a sorsára hagyott tálra, majd a könnyes szemű kapitányra.

- Kapitány, minden rendben?

- Persze! Csak a hagymaszeletelés miatt könnyezek! – hazudta Haru, s sebesen le is törölte az észrevétlenül előtörő könnyeket.

- Taichou, nem látok hagymát az asztalon. – utalt Kira arra, hogy ne hazudjon a szemébe.

- Igaz… ez… csak…

- Taicou… Yoruichi mindent elmondott, az azaméról, és arról a bizonyos fiúról… Taichou, miért nem mondta hamarabb, talán segíthettem v—

- Ugyan, őt már nem találhatom meg, hisz semmire sem emlékszem… - válaszolt lehangoltan Haru – Az meg hogy nézett volna ki, ha rögtön első nap azzal kezdem, hogy Azame függő voltam? Az egész osztag rögtön megvetett volna, így is örülhetek annak, ha te képes leszel megbízni bennem!

- Ne mondjon ilyet, taichou! – erősködött Kira, ami nem volt jellemző rá, így még saját magát is meglepte. – Maga nem olyan, aki csak úgy rászokna ilyen borzalmakra! Valaki rászoktatta? Az a férfi volt, akit tegnap elvittünk, igaz?

- Nocsak nocsak, a félénk Izuru végül felülkerekedett rajtam… - motyogta a zokogás szélén Haru. Azzal hogy ezt így kikövetkeztette a férfi, Haruban ismét fellobbantak a régi emlékek. – Tudod… akkoriban annak a férfinak dolgoztam, kénytelen voltam segíteni az azame árusításában, és ahhoz, hogy ne szökjek meg, rákényszeríttet, hogy én is igyak abból a löttyből. Egyszer próbáltam megszökni, alig pár óráig bírtam ki azame nélkül, tehát valóban odabilincselt ez a szer. Az a férfi… néha olyan borzalmas dolgokat művelt velem, amiket máig nem tudok elfelejteni… viszont… egy fiú mégis képes volt mosoly csalni a számra, még ilyen helyzetben is. De… egyik nap csak úgy eltűnt… fogalmam sincs hol lehet… Szükségem van rá… De… - dadogta Haru, zokogása azonban végül áttörte az akadályokat, s könyörtelenül előtört a lány szívéből. Szégyellte magát, amiért kapitány létére nem képes erős személyiséggé válni, s hogy ilyen állapotban kell hadnagyának látnia. Kira azonban nem hagyta magára a lányt, lassú léptekkel odament hozzá, majd lágyan átölelte, hátha az megnyugtatja.

- Ne aggódjon, Taichou. Én mindig itt leszek maga mellett, s fedezem, mindenféle csapástól!

- I-Izuru… Köszönöm! Ígérem, én sem hagylak cserben, mint kapitányod, számíthatsz rám! – mondta, s arcára ezúttal valódi mosoly húzódott. Szíve megnyugodott, olyan volt, mintha gyerekkori játszótársa újra visszatért volna, s ő nyugtatná le ismét. Viszont ez hiába tűnt hasonlónak, teljesen más volt, hisz őt már soha nem lelheti meg…