3.fejezet

Igéret



Egy monumentális teremben régóta folyt egy tárgyalás, mely akár sorsdöntő is lehet az ott lévők számára. Ugyan csak három áruló shinigami volt jelen, valamint Ulquiorra, aki beszámolt Yamaneko Haru napról napra növekvő erejéről. A tárgyalás témája a lány használhatósága volt, melyről mindhármuknak különböző véleményük volt. Tousen szilárdan állította, Harunak semmi keresnivalója köztük, hisz bármikor hasonló erejű espadat képesek létrehozni a Hougyoukuval. Ichimaru azonban úgy gondolta, a lány semmilyen esetre sem csatlakozna hozzájuk, még fenyegetések árán sem. Érvlelései néha már annyira meggyőzőek voltak, mintha egészem közelről ismernél a szóban forgó lányt.

Aizen azonban egyik állítással sem értett egyet, s miután megvárta a két shinigami vitájának befejezését, ő is elmondta véleményét.

- Való igaz, bármikor használhatjuk a Hougyouku erejét, hogy erősebbnél erősebb espadakat hozzunk létre. Azonban ez a szer, az Azame ennél a lánynál különleges hatást ért el, napról napra megnöveli az erejét, anélkül, hogy ő tudna róla. Valamint a tegnapi harcból ítélve, a stratégiai oldala is igen hasznos lehet számunkra. Ilyen tehetséget nem tudunk olyan egyszerűen létrehozni. És ha valóban úgy gondolod, Gin, hogy nem lehetne meggyőzni… Elég ha erőszakkal hozzuk ide, a meggyőzés ráér… - magyarázta véleményét a vezető, majd kényelmesen rákönyökölt az asztalra, kezére rátámasztotta fejét.

- De Aizen-sama, Haru erős akaratú nő, semmivel sem lehet megtörni, ha valamit elhatározott! – próbálta menteni régi barátja bőrét, de ekkor már túl messzire ment, s a rosszalló pillantás arra ösztönözte, hogy elhallgasson.

- Szavaidból ítélve, elég jól ismered ezt a bizonyos Harut. – jegyezte meg Aizen gyanakvó, bizalmatlan hangon, majd nyájasan elmosolyodva felé fordult – Ne aggódj, amint közénk áll, ugyan olyan bánásmódban részesül, mint Kaname, vagy te. De ha gondolod, érte mehetsz, Ulquiorra helyett.

Gin erre nagyot nyelt, hisz ha jobban belegondolt, talán így sokkal jobb lesz Harunak, ugyanis ha Ulquiorrával kellene megküzdenie, akár halálos sérüléseket is szenvedhet. Ugyanakkor keserű íz töltötte meg száját, ha arra gondolt, pont neki kell majd megsebezni barátját.

 

Az élők világára eközben új nap köszöntött, s ezzel együtt új munkák vártak elintézésre. A tegnapi zord idővel ellentétben, mára már tündöklően sütött a nap, s igyekezett minden harmatcseppet felszívni. Egy-két gödörben még éktelenkedett pár tócsa, az utak egy része még nedves volt, ami érthető, tekintve, hogy a nap sugarai már gyengültek, már egyre hidegebb időjárás köszöntött be a japán területekre.

A gyerekek legnagyobb sajnálatára hétfő reggelre kellett ébredniük, így nagy sürgés forgás volt az utcákon, ahogy mindenki az iskolába sietett.

- Nem értem miért kell nekem is az emberek iskolájába mennem. Nem úgy volt, hogy csak egy Kurosaki Ichigo nevezetű helyettes shinigamit, vagy mit kell támogatnom? – szólt méltatlankodva Haru, ahogy ő és Kira iskolai egyenruhában tartottak az intézménybe.

- Elolvastam pontosan a felkérést, melyet Soi Fong taichou adott át magának, és abban az is állt, hogy mindenhová el kell kísérnünk a shinigami helyettest. – magyarázta Kira, aki ismét alig tudta tartani kapitánya tempóját.

- Csak érjek vissza a Soul Societybe! Eligazítom Soi Fong-sant, de úgy… és még szűkek is ezek a ruhák! Hogy lehet ilyenekben hadi gyakorlatokat végezni? – folytatta morogva a lány.

- Taicou… itt mást tanítanak, mint nálunk… - jegyezte meg félénken a hadnagy.

- Tényleg? Mégis mit?

- Taichou… maga tényleg nem tud semmit a Földről? – kérdezte enyhe dorgálással a hangjában.

- Sajnálom, csak a lényeges dolgokat ismerem, amiket megtanítottak az akadémián, de máskülönben teljesen sötét számomra az itteni szokás… Tényleg, nagyon sajnálom… amiért ilyen tudatlan vezetőt kellett kapnod… - mondta elszomorodottan Haru, s pár pillanatra meg is torpant. Ő valóban eltökélte, hogy visszaszerzi az osztag becsületét, de hogyan, ha egyszer ennyire tájékozatlan? Gyermekkora óta alig tudott valamit a világról, hisz vagy azon volt, hogy leszokjon az azaméról, vagy pedig azon, hogy erősödjön.

- U-Ugyan, taicou. Most van itt először, nem baj, ha nem tud egyes dolgokat az emberekről! Különben is, én már többször is voltam az élők világában… - próbálta felvidítani Kira. Valamilyen oknál fogva, a tegnap történtek után nem tudta elviselni, ha Haru arcáról lehűl a megszokott, gyermeki mosolya.

- Tényleg? Ezek szerint Ichigoval is találkoztál már, nem? Mégis milyen ez a shinigami helyettes? – kérdezte mosolyra fakadva a lány.

- Valójában én nem annyira ismerem, de első benyomás alapján kedves embernek tűnt.

- Valóban? Egyre kíváncsibb vagyok rá! – mondta érdeklődően Haru, majd izgalommal teli mosollyal tekintett fel az iskola épületére. Valami azonban aggasztotta a szíve mélyén; nem érezte azt az idegesítő lény jelenlétét, aki tegnap figyelte. Mit akarhatott? Miért követte egész nap? Mire akart rájönni? Ezek a kérdések cikáztak fejében, s valami rosszsugallat azt üzente, hamarosan fény derül ezekre a válasz.

Mikor beléptek az iskola épületébe, rengeteg kíváncsi szempár szegeződött az új jövevényekre, de látszólag sem a kapitány, sem a hadnagy nem törődött ezzel.

- Melyik teremben kell keresnünk ezt a Kurosaki fiút? – kérdezte Haru, aki most is gyors léptekkel Kira előtt járt.

- Hamarosan megérkezünk, megérzem a szellemi energiáját…

- Úgy érted ez a hatalmas reiatsu az övé? Miért nem rejti el? – kérdezte elképedve Haru.

- Ha képes is lenne rá… - sóhajtotta Kira, de ekkor megtorpant, kapitánya pedig  gyors fordulatot csinálva melléje került. – Ez lesz az az osztály, ide kell jönnünk.

A hadnagy illedelmesen előre engedte a lányt, aki kíváncsi szemekkel nézett körül az osztályban. Nem sokkal később Kira is belépett az osztályba, s az igazi roham, csak ekkor tört fel.

- Izuru!? Mit keresel te itt!? – pattant fel az egyik padból egy narancssárga, tüsi hajú, csokoládébarna szemű fiú, kisvártatva a mellette álló, fekete hajú, alacsony lány is értetlenkedő pillantásokat vetett a két újonnan érkezőnek.

- Kira hadnagy, hogy kerül ide?

A megszólított valamit kapitánya fülébe súgott, mire az érdeklődve elindult a narancshajú férfi felé.

- Örülök a találkozásnak, Kurosaki Ichigo. Hallottam már rólad egy s mást a Soul Societyben! – mondta mosolyogva.

- He? Mégis mi folyik itt? – kérdezte értetlenkedve Ichigo.

- Valóban, Kira hadnagy, miért jött az emberek világába?

- Azt a parancsot kaptuk, hogy segítsük önt, és Kurosaki-sant. Valamint szellemi energiát is kell gyűjtenünk arról a helyről, ahol először jelentek meg Espadak, tehát, ha megkérhetlek, Kurosaki-san, délután kísérj el minket oda! – mondta Kira, eközben Haru kíváncsiskodóan körbenézett az osztályban, melynek falain különféle képek voltak osztálykirándulásról, s egyéb emlékekről. Pár pillanatra ezek a megörökített emlékek eszébe juttatták az ő, elveszett emlékeit.

- Persze, persze. De lehetőleg ne okozzatok feltűnést az iskolában!

- Jut eszemben, Kira hadnagy… Ki ez a lány, aki veled jött? – kérdezte Rukia, mire Haru azonnal odakapta a fejét.

- Elnézést, be sem mutatkoztam! Yamaneko Haru vagyok, a harmadik osztag új kapitánya!

- A… A harmadik osztag kapitánya? Ö-örvendek a szerencsének, Kuchiki Rukia vagyok, a 13. osztagból! – vágta rá sürgősen Rukia.

- Hm~? Ukitake kapitány osztagából vagy? Akkor azt hiszem hamar ki fogunk jönni egymással! – mondta mosolyogva a lány.

- Egy kapitány? Toushirou után már ő is? Ennyire komoly lenne a helyzet? – értetlenkedett Ichigo.

- Dehogy, sokkal inkább bennem nem bízik meg még a Soul Society, ezért próbál valahogy tesztelni. – sóhajtotta Haru, majd leült egy padba, mely Ichigo mellett volt. – Ha tudnád milyen idétlen feladatokat akartak eleinte ránk sózni…

- Nem vagyok rá kíváncsi… Csak ne okozzatok feltűnés, oké? – mondta mogorván Ichigo.

- Nem azt mondtad, hogy kedves? – vetette oda Kirának Haru.

- Ne haragudjon rá, Yamaneko kapitány, a hétfő reggeleket mindig nehezen viseli! – próbált Ichigo helyett is udvariasan viselkedni Rukia Haruval szemben.

- Ez most úgy hangzott, mintha az anyja lennél, vagy, mi… - nevetett fel Haru, de hamarosan új problémája akadt.

- Ano… ez az én helyem… - szólalt meg egy hosszú, narancssárga hajú, félszeg lány.

- Oh, bocsánat! – vágta rá hadarva Haru, majd felállt.

- Semmi baj! Oh, most veszem csak észre… Kira-kun is itt van!

- Hai, én és a kapitányom azért jöttünk, hogy ismét segítséget nyújtsunk.

- Kapitány? Akkor…?

- Igen, én lennék az, Yamaneko Haru! – mutatkozott be ismét a lány.

- Örvendek, Haru-chan, én Orihime vagyok!

- Orihime? Rólad is hallottam már a Soul Societyben! Mindannyiótoknak nagy híre van! – mondta mosolyogva Haru – Jut eszembe! A Quincy és az a másik… Sado hol van?

- Most hogy mondod… ilyenkor már rég itt szoktak lenni. – kapta fel a fejét Ichigo, s mintha csak válasz akart volna lenni, egy hollow kiáltását hallották meg, majd nem sokkal később Ichigo helyettesítő jelvénye is villogni kezdett.

- Egy hollow? – motyogta idegesen.

- Nem… Ez nem csak egy. – mondta felkészülten Haru, s kisvártatva máris hallották, ahogy egymás után felkiáltanak a hollowok. – Nincs vesztegetni való időnk! Izuru!

- Igenis! – vágta rá a hadnagy, s máris rohant Haru után.

- Várjatok! – kiáltotta Ichigo, s ők is rohanásba kezdtek. Sokat kellett loholniuk, mire egy nagyobb térre értek, s megpillantották barátaikat, akik már teljes erőbedobással küzdöttek a rengeteg ellenséggel.

- Ishida, Chad! Minden rendben? – kérdezte Ichigo.

- Kurosaki! Mindenki! Egy pillanat, ki ez a lány? – kérdezett vissza a Quincy, miközben nyilaival próbálta irtani a Hollowokat.

- Yamaneko Haru, harmadik osztag kapitánya! Ha nem haragszol… - szólt idegesen Haru, majd sebesen bevett egy kapszulát, aminek következtében lelke eltávozott póttestéből, amibe egy módosított lélek költözött. – Bízzátok rám! Izuru!

- Igenis! – kiáltotta a hadnagy, majd ő is elhagyta póttestét, s felkészült a harcra.

- Hé! Ez nem csak a te ügyed! – kiáltotta Ichigo, abban reménykedve, hogy ő is juthat némi szerephez, azonban a kapitány rögtön támadásba lendült. Villámgyors mozgásának, s Kira fedezéseinek köszönhetően, rettentő gyorsan végeztek a hollowokkal.

- Elképesztő! Ez a kapitány gyorsabb tempóban mozog, mint az én nyilaim! – szólt elképedve Ishida.

- Valóban, még én sem láttam ennél gyorsabb shinigamit! Nem gondoltam volna, hogy a kapitányok közt is lehetnek ekkora eltérések! – mondta Sado.

- Engem nem érdekel, mennyire erős ez az új kaptány, de nem gondolja, hogy nagyobb tekintettel kellene lennie a másikra? Lehet, hogy piszok gyors, de Izuru alig tudja tartani a gyorsaságát! – morogta Ichigo, viszont mikor látta, hogy egy hollow épp támadni készül, mikor Kira egy másik támadását védi, nem állhatott tovább ott, mint a cövek. Shinigamivá változott, s segített a hadnagyon.

- Köszönöm, Kurosaki-san! – motyogta Kira, de máris rohant, hogy kapitányát fedezze.

- Mégis mi ütött ebbe a fickóba? – morogta Ichigo, s tovább kaszabolta a hollowokat.

- Izuru! – kiáltotta Haru, mire a szólított melléje ugrott – Te inkább Ichigonak segíts!

- Hm? – kapta fel értetlenül a fejét a hadnagy.

- Láthatóan nehéz megtartanod a tempómat. Így nehéz védened, és támadnod is egyszerre. Az viszont nem lenne jó, ha megsérülnél, rendben? – magyarázta barátságos mosollyal.

- Értettem! – mondta határozottan Kira, majd visszaszökkent Ichigohoz, aki félszemmel a kapitányt vizsgálta.

- Talán félreismertem… - motyogta a shinigami helyettes. Nem sokkal később arra eszmélt föl, hogy Haru is velük harcol.

- He? Hogy kerülsz ide? – értetlenkedett Ichigo.

- Az én részemmel már végeztem, gondoltam besegítek! – mondta mosolyogva, s pár pillanat alatt azzal a hollow sereggel is leszámolt, shikai használata nélkül.

- Ez… Eszméletlen! Még csak nem is hívta elő a Zankaptouja shikai formáját! – motyogta Rukia.

- Minden rendben, Izuru? – kérdezte kedvesen Haru, ahogy a ziháló hadnagyára tekintett.

- P-Persze.

- Kérdezhetnék valamit? – szólt Ichigo, gyanakvó pillantást vetve a lány felé – Ha ennyire aggódsz a társadért, az elején miért rohantál úgy fejvesztve a csatába?

- Mert megijedtem… - válaszolt lehajtott fejjel.

- Hogy mi? – kérdezték kórusban.

- Ezek a hollowok… ugyanolyan szellemi energiát árasztottak, mint amilyet az irodámban éreztem…

- Úgy érti…

- Igen, Izuru. Ezeket a hollowokat minden valószínűséggel Ichimaru Gin küldte. És ami igazán aggaszt, az az… hogy a közelben… Azamét érzek… - motyogta el a végét, kezét mellkasára helyezve Haru.

- Azamét? Hogy kerülhet az ide? – kérdezte idegesen, aggódva Kira.

- Ezt szeretném én is tudni!

- Egy pillanat! Mi az az Azame? – kérdezte értetlenül Ichigo.

- Kurosaki! Annyiszor voltál már a Soul Societyben, mégsem tudod? – hurrogta le rögtön Ishida.

- Jól van na! Nem tudhatok mindent!

- Az Azame egy különleges szer a szellemek világában. Olyan, mint a víz, de rettentő pusztítást képes véghezvinni. Aki csak egy cseppet iszik belőle, örökre függő lehet, de ez csak a legkisebb gond. Az Azame amint szellemi részecskével érintkezik, különleges hatást fejt ki, van, hogy rögtön elszívja a lélek összes szellemi energiáját! – magyarázta Rukia.

- Ez szörnyű. Hogy létezhet ilyen szer? – motyogta Orihime.

- De… mégis hogy kerülhet ide Azame? – kérdezte láthatóan idegesen Haru, majd kisebb köhögésroham tört rá.

- Taichou! Nyugodjon meg, vegyen mély lélegzetet! – próbálta enyhíteni a rohamot Kira, sikertelenül.

- Yamaneko taichou… csak nem? Maga régebben Azamét ivott? – kérdezte Rukia, ahogy a rohamból, s a zihálásból kikövetkeztette.

- Sajnos igen… Yoruichi-samának köszönhetően sikerült leszoknom, de ha csak a szagát megérzem, azonnal rosszul leszek… - magyarázta Haru, mikor végre kiköhögte magát.

- Ez… borzalmas… - motyogta Orihime.

- Ugyan, már semmiségnek tűnik. Inkább az aggaszt, hogy miért, és ki hozta ide?

- És hogy hová? Ha valóban ilyen veszélyes, minél hamarabb meg kell találnunk! – mondta elszántan Ichigo.

- Valóban. Ha szellemi energiával érintkezik, ki tudja, milyen pusztítást visz végbe!

- Haru, képes lennél megérezni, merre van az Azame? – kérdezte Ichigo.

- Persze, bármikor, bárhonnan rájövök, merről érzem. Viszont előtte nekem még feltétlenül meg kell vizsgálnom azt a helyet, ahol először találkoztatok Espadakkal! – mondta eltökélten Haru.

- Rendben, iskola után ez lesz az első dolgunk! – mondta Rukia, s egy bólintást követve visszaindultak az iskolába. Haru egész nap köhécselt, s nehezen kapott levegőt az Azame közelsége miatt, ugyanakkor az is idegesítette, hogy Ichimaru szellemi energiáját érezte a hollowokon. Mindemellett az volt a leginkább aggasztóbb, hogy ez a reiatsu oly ismerős volt számára.

 

Délután végül eljutottak a parkba, aminek közepén egy hatalmas kráterszerű üreg tátongott.

- Ez lenne az… itt harcoltam először Espadával - mondta kissé elkomorodottan Ichigo, ahogy a lehetetlenné vált harc újra felelevenült szemében.

- Ketten voltak? – kérdezte Haru, majd a kráter szélénél leguggolt, s el is kezdte vizsgálatát.

- Igen. Egy nagydarab, és egy magas, vékony tag. – magyarázta Ichigo.

- Magas, vékony? Baloldalon volt a maszkja? – kérdezte izgatottan Haru, mire Ichigo értetlenül bólintott.

- Valami baj van, taichou? – kérdezte Kira.

- Még én magam sem tudom biztosan, de… Tegnap egész végig éreztem, hogy valaki figyel és követ, egy pillanatra, mintha láttam is volna valakit. Ráadásul… az a személy pont ilyen magas, vékony alak volt, ugyanilyen szellemi energiával…

- Micsoda? De mégis miért figyelhetett meg? – értetlenkedett Ichigo.

- Azt én is szeretném tudni! – vágta rá idegesen Haru, majd nagyot sóhajtva lenyugtatta magát – Elnézést… Annyi kérdés merült fel, amire választ akarok kapni, de egyszerűen nem megy.

- Ne aggódj, mi majd segítünk! – mondta mosolyogva Orihime.

- Köszönöm… - mondta Haru felállva, de hamar össze is kuporodott, amikor újabb roham tört rá, s egyszerűen nem jutott levegőhöz.

- Haru-chan!

- Mihamarabb meg kell találnunk az Azamét! Ez így nem mehet tovább! – javasolta Ishida.

- Nem erről van szó! Az azame… közeledik… - magyarázta nyögdécselve Haru, de hamarosan más is hatalmába kerítette.

- Ez a szellemi energia… - szólt Rukia.

- Ichimaru… taichou… - tette hozzá Kira is. Hirtelen rossz érzés tört rá, valamint az eddig sikeresen elfelejtett félelem, s szorongás. – „Mit akarhat ő Harutól?”

Hamarosan a jellegzetes sziluett kirajzolódott az égen, ahogy szokásos vigyorával az alatta lévő értetlen, dühös pillantásokra tekintett le. Mindenkit teljesen megbabonázott az áruló shinigami jelenléte, tudták, hogy harcra kerül a sor, de hogy valóban felkészültek-e? Azt már nem tudták eldönteni.

- Rég láttalak, Neko-chan! – mondta nyájasan Ichimaru, mire a lány összerezzenve meredt vissza rá.

- Taichou, minden rendben? Taichou? – faggatta aggódva Kira.

- A… régi barátom… hívott így… - motyogta remegve Haru. Kezdett összeállni számára a kép, mintha emlékei tisztulni látszódtak volna, de egyenlőre, ezt próbálta hazugságnak állítani.

- Biztos benne? Nem lehet…

- Elfelejthetem a nevét, az arcát, de ez soha! – mordult azonnal Rukiára a kapitány, majd tekintetét ismét Ichimaru felé fordította, fogait erősen összeszorította, s közben továbbra is próbálta tagadni. Ismét bekapott egy kapszulát, s mikor eltávozott póttestéből, kezét azonnal katanájára helyezte, s már rohant volna előre.

- Taichou! Ne legyen forrófejű! – állította meg Kira, de a lány kitört a szorításból.

- Eressz! A hadnagyom vagy, ne parancsolgass nekem! – kiáltotta Haru, de amikor meglátta a férfi aggódó tekintetét, hirtelen összezavarodott.

 

„- Ne aggódjon, Taichou. Én mindig itt leszek maga mellett, s fedezem, mindenféle csapástól!”

 

Emlékezett vissza a tegnapi napra, amikor ugyanis megesküdtek, hogy megvédik egymást. Akkor mindketten barátságra leltek, s Haru is pár pillanatra elfelejthette rég elvesztett barátja által tátongó mély sebét. De most, hogy egy ilyen harc áll előtte, képtelen volt eldönteni, mi lenne a helyes. Meg kell küzdenie az ellenféllel, nem csak mert nem tehet mást, de az osztag becsületét is vissza kell szereznie, megígérte.

- Sajnálom, Izuru. Maradj hátul, én küzdök meg vele. – mondta színtelenné vált hangon, majd hátat fordított a hadnagynak.

- Taichou, egyedül nem harcolhat…

- Miért? Miért veszed a saját válladra az összes felelősséget? – kérdezte követelőzően Ichigo. Haru kis szünetet tartott, kardját előrántva feltekintett ellenfelére, s csak eztán válaszolt.

- Én kerestem több éven át… Most megtaláltam… Az én felelősségem tehát, hogy végezzek vele… - mondta elszántan.

- Oh? Hát eldöntöttétek végre? Rendben, a többieknek úgy sem lesz ideje ránk, Neko-chan! – mondta széles mosollyal Ichimaru, majd egy kecses mozdulatot tett kezével a levegőben, mire a dimenzió ismét megnyílt, s mindenki számára egy, azaz hat arrancar jelent meg. – Támadás!

- Igenis! – mondták kórusban, s máris támadásba lendültek, ezzel egy időben Haru is elrugaszkodott a földtől, s támadni készült.

- „Nem, ő nem lehet az a fiú… Ő… Ő sosem vigyorgott ilyen ijesztően!” – próbálta magát továbbra is győzködni Haru, de hamar észbe kellett kapnia, mikor kivédték csapását. – Ki tudta védeni…?

- Ó~? Úgy látom elég sokat fejlődtél, Neko-chan!

- Ne merészelj így hívni! Áruló fattyú! – kiáltotta eltorzult arccal Haru, s kénytelen volt gyorsaságával felülmúlni a shinigamit. Össze-visszacikázott a levegőben, minden oldalról támadta, de ellenfele csak nyugodtan állt egy helyben, s mindent kivédett.

- „Fenébe, hogyan sebezhetném meg?” – gondolkodott Haru, de ekkor fülét Kira fájdalmas kiáltása ütötte meg. Reflexszerűen fordult felé, s sietett volna segítséget nyújtani neki.

- Izuru! – kiáltotta, azonban Gin azonnal mellette termett, s kardjával össze-visszadöfködött, olyan gyorsasággal, hogy Haru is alig bírta kivédeni mindet. Egy-két szúrás húsába talált, de ilyenkor is csak felszisszenni volt ideje. Ideges volt, de nem csak az előtte vigyorgóan támadó shinigami miatt, sokkal inkább Kirát féltette, akinek most semmilyen esetre sem segíthet.

- „Mi ez az érzés? Ezek a mozdulatok… mintha régóta ismerném. De az nem lehet. NEM lehet!”

Haru nem tudta tovább visszatartani a csapásokat, kénytelen volt a távolba ugorni.

- Talán… ha használom a shikait, s mindvégig ilyen távol maradok tőle… - motyogta.

- Túl naiv vagy, mint mindig. Ikorose, Shinsou! – mondta Ichimaru, szemét résnyire kinyitotta, mélyvörös szemeit a fölötte ácsorgó lányra emelte, kardját feléje tartotta, ami hihetetlen gyorsasággal megnőtt.

- Ez a szempár… - motyogta Haru megbabonázva, mintha emlékeiben barátja arca egyre kitisztult volna. Azonban hamar fel kellett eszmélnie, hisz a penge rohamosan közeledett mellkasa felé. Épp időben húzta el testét az útból, azonban vállán így is mély sérülés esett. Fájdalmasan kiáltott fel, mikor egyensúlya is elhagyta, s a földre esett. Nem csak a válla volt már sérült, lábaiból is rendületlenül tört elő a vörös folyadék, a döfködős támadásnak köszönhetően.

- Ez nem jó… A fegyvertávolsága bármekkora lehet, míg az enyém korlátozott! Bárhogyan ügyeskedem, mindig benntarthat a saját támadózónájában, nem tudok ez ellen mit tenni! – szitkozódott Haru, s közben próbált felállni, de lábai valamely oknál fogva nem engedelmeskedtek. – „Francba… lefogadom, hogy Azame van nála, azt éreztem már egész nap…”

- Nocsak, nocsak. Látom azért a leckét jól megtanultad a fegyvertávolságról. Azonban… most velem jössz! – mondta elszántan, lehunyt szemmel, s mosolyogva Ichimaru, majd villámtánccal rohanni kezdett Haru felé. A lány már emelte kezét feje fölé, hogy valamelyest védekezzen, szemét lehunyva felkészült az esetleges fájdalomra.

- Taichou! – kiáltotta Kira, s otthagyva az arrancar ellenfelet, gyorsan kapitánya segítségére sietett, s megállította Ichimaru végzetes csapását.

- Izuru…

- Megmondtam... Taichou… Én mindig ott leszek maga mellett, hogy fedezzem! – mondta Kira elszántan, továbbra is visszatartva Shinsou pengéjét. Haru még mindig nem fogta fel, mi folyik körülötte, s csak fejéből bambult ki, értetlenül. Ekkor azonban megpillantotta, hogy védelmezője sincs túl jól, hisz ruhája több helyen elszakadt, lábai remegtek a fájdalomtól, ahogy keze is erősen rázkódott.

- Izuru… látom felbátorodtál az idő alatt, míg távol voltam… - mondta gúnyosan Ichimaru, mire Kira csak halkan, dühösen felszisszent.

- Köszönöm a segítséget, Izuru. – mondta határozottan Haru, majd felállt. – Innentől megy egyedül is, menj vissza Ichigoékat segíteni.

- De Taicou!

- Izuru… - emelte fel hangját a kapitány, majd elmosolyodva folytatta – Ne aggódj, nem hagyom, hogy még egyszer megsebezzen!

- Értettem… - mondta kisvártatva a hadnagy, majd aggódva elugrott.

- Sajnálom, de amennyiben nem tartasz velem, nem hiszem, hogy be tudod tartani ezt az ígéretet. – mondta Ichimaru, támadásra készülve.

- Veled tartani? Mégis minek? – vetette oda Haru, védekező állást felvéve.

- Csatlakozni hozzánk!

- Hogy mi? – kérdezett vissza elképedve, de mire feleszmélhetett volna, Shinso pengéje ismét sebesen közeledni kezdett feléje. Gyorsan a magasba ugrott, majd bal kezét maga mellé emelte.

- „Melléjük állni? Minek? Miért akarják, hogy én is áruló legyek!?”- faggatta magát, majd elsöpörve fejéből az egyre jobban felhalmozódott kérdéseket, elkiáltotta magát. - Hasítsd ketté az eget, Inazuma!

Kardja rögtön felvette jellegzetes villámalakját, szellemi energiája aranysárga fényben hullámzott körülötte, majd szorosan a karhoz simult.

- Meglátjuk, ehhez mit szólsz! – kiáltotta el magát Haru, s máris villámgyors mozgásba kezdett, amit már végképp nem lehetett szemmel követni. Kardjával folyamatosan villámcsapásokat szórt ellenfelére, aki ezennel nehezen tudta tartani a sebességet.

- Úgy tűnik túlságosan is lebecsültelek. A kiscicából vérbeli vadmacska lett! – mondta felnevetve Ichimaru. Ez a kacagás hirtelen olyan ismerős, olyan jellegzetes lett Haru fejében, hogy akaratlanul is megtorpant.

- De sajnos… erőszakkal kell magammal vinnem téged, Neko-chan. – mondta a férfi, s egy pillanat alatt Haru mögé ugrott. A lány továbbra is mozdulatlan maradt, teljesen megbabonázta az igazság.

- „Ezek a mozdulatok… ez a nevetés, a vigyor, a szempár… ez az illat… Ez mind olyan, mint amit az emlékemben őrzök. De…” – gondolta összezavarodottan Haru, azonban ebben a pillanatban Ichimaru máris kardot rántott ellene, amit kénytelen volt kivédeni. Ekkor tudott csak igazán elmélyülni az ismeretlen ismerős tekintetében, mely olyan szomorúságot tükrözött, mint amit csak egyszer látott életében eddig.

 

***Flashback***

Egy ezüsthajú fiú kuporgott a folyóparton, s már órák óta csak várt, várt. Gyomra néha-néha megkordult az éhségtől, melyet ereje növekedése végett érzett. Néha átkozta az isteneket, amiért nem egyszerű lélek, s képes érezni ilyen borzasztó dolgot, mint az éhség.

- Gin-chan~! – hangzott egy női hang, de a szólított rá se hederített, tovább bámulta a folyó lassú csordogálását. Lassan a mögötte tornyosuló domb tetején felbukkant egy gesztenyebarna hajú, fiús kislány, ahogy loholva igyekezett leérni a parthoz. Mikor aztán a kisfiúhoz ért, erősen zihálva próbált elnézést kérni.

- S-Sajnálom, Gin-chan… Késtem, de tudod…

- Késtél? Egész nap rád vártam! Úgy volt délben jössz, erre már sötétedik! – vágott közbe a kisfiú, ahogy hirtelen hátra fordult. Szemei ugyan lehunyva pihentek, mégis előbújt belőlük pár könnycsepp.

- Sajnálom, de…

- De!? Tudod mennyire aggódtam érted? – szólt ismét remegő hangon a fiú, mire a lány megszeppenve elejtette a kezében tartott obentos dobozt. – Felkutattam érted az egész környéket! A boltban sem láttalak, mégis merre jártál?

- Én… én csak… - motyogta hadarva a kicsi Haru, majd leguggolt, hogy a kiborult obentoból összeszedje a rizsgombóc maradványokat. Ekkor vált láthatóvá kezén az újonnal szerzett véres foltok.

- Neko-chan…

- Én csak… Úgy gondoltam, unod már, hogy folyton halat eszünk, így… elvettem egy kevéske pénz a boltos kasszájából és… elmentem a város másik részére, hogy rizsgombócot vegyek… Én… Sajnálom, hogy késtem, és aggódtál értem!

- Neko-chan… - motyogta Gin. Biztosra vette, a lány ezért a tettért ismét nagy verést kapott otthon, ő pedig ahelyett, hogy végighallgatta volna, csak még nagyobb fájdalmat okozott neki.

- Nem, Neko-chan… én sajnálom. Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte szokatlanul fájdalmas hangon, amire Haru azonnal felkapta a fejét. Még sohasem látott ilyen sajnálkozó, szomorú arckifejést. Semmi esetre sem tudta ezt figyelmen kívül hagyni.

- Persze! – vágta rá mosolyogva a lány.

***Flashback end***

 

- „Értem… lehetetlen, hogy ezek után becsapjam magam. Ez ő… Túl jellegzetes a viselkedése…” – nevetett fel magában, de egy valami nem hagyta nyugodni, s ez a dolog olyan fájdalmas volt, hogy könnyeket csalt aranysárga szemeibe. – Nem értem… akárhogy próbálom felfogni, nem tudom…

- Hm? Miről beszélsz?

- Hogy tehetted? – szólt a zokogás szélén Haru, úgy érezte, nem sokáig képes visszatartani a támadást – Hogy lehettél áruló? Miért? Miért szegted meg az ígéretünket!? – kiáltotta el magát, s ekkor végleg elfogyott a lelki ereje, hogy tovább harcoljon barátjával. Ám ahelyett, hogy a hideg vas gyomrába fúródott volna, Ichimaru visszahelyezte kardját a hüvelyébe.

- Sajnálom, hogy így kellett alakulnia, Neko-chan – motyogta elszomorodva, majd a hakama alól egy kis üvegcsét vett elő, melyben átlátszó folyadék volt.

- A-Azame! – vágta rá elképedve a kapitány. Ichimaru szótlanul szétszórta a levegőben a szert, amitől Haru azonnal levegőért kapkodott, s próbálta valahogy összeszedni magát, sikertelenül. Még fel sem fogta a történteket, tarkójánál máris éles fájdalmat érzett, s ezzel egy időben ereje is végleg elhagyta.

- M-Miért…? – motyogta utoljára Haru, majd eszméletét vesztve Gin karjaiba hullott.

- Taichou! – kiáltotta Kira, mikor megpillantotta a történteket.

- Haru! – kiáltották a többiek is aggódva.

- Sajnálom, mára ennyi volt a játszadozásból! Ideje mennünk! – jelentette ki a szokásos vigyorával Gin, majd egy mozdulattal megnyitotta a dimenziót, s a hat arrancar azonnal melléje ugrott.

- Bye bye! – vetette oda dallamosan, válla fölött hátrapillantva, majd Haruval együtt eltűnt.

- Taicho… TAICHOU! – üvöltötte elkeseredetten Kira, mikor kénytelen volt belátni, túl gyenge volt ígéretét betartani, s megvédeni kapitányát, s egyben a barátját.