4.fejezet

Beléd mar a múlt

Nap sugarai valósággal égetőek voltak, még így, nyár vége felé is. A Rukongai ezen poros, lerobbant részén a lelkek szinte semmit sem tudtak csinálni, dolguk nem igen akadt, tekintve a nyomort, s a szegénységet. Errefelé minden lélek gyenge volt, ételre nem volt szükségük, vízre annál inkább. Míg a többiek egész nap lustálkodtak, olykor-olykor valami munkavégzéshez hasonlót tettek, egy házsártos, zsugori férfi vízkereskedéssel foglalkozott. Maga a nép sem értette, miért épp tőle veszik a vizet, mikor nem messze tőlük csobog egy aprócska folyó, de ha csak egy nap nem ittak az árusított vízből, mindannyian rosszul lettek. Így tehát az árus jól megszeghette magát pénzzel, talán ő volt a leggazdagabb az egész vidéken. Azonban ahelyett, hogy valamit kezdett volna a pénzzel, azt mindig rögtön a kocsmában herdálta el. Viszont nem egyedül élt, volt vele egy aprócska lány, rettentő fiús kinézettel – rövid, kócos barna haja meglehetősen piszkos, s csomós volt, arca, s aranysárga szemei adtak némi lágy vonásokat kinézetének, de a mocskos, bő férfi kimonó szinte teljesen elnyomta ezt. A lányt az utcán találta, mikor még csecsemő volt. Azóta itatta vele azt a bizonyos vizet, mely valójában Azame volt, s ilyen kénezetett adott a lánynak, Harunak. Haru amint elég idős lett, hogy járjon, a férfi azonnal munkába fogta, s kénytelen volt az Azame árusításba beszállni, s hazudni az embereknek. Amióta csak az eszét tudta, azt kellett hazudnia, hogy az víz, nem pedig az a borzalmas szer, amitől ő maga is rengeteget szenvedett. Mintha ennyi nem lett volna elég, szellemi energiája magasabb volt a többieknél, így szüksége volt ételre, ami ugyebár pénzbe került, amit „nevelője” nem volt hajlandó ilyenekre költeni, így a kis Haru maximum halat evett, azt csak akkor, ha sikerült fognia, négy éves fejjel a folyóból. Sok idő telt el így, egyedül, nyomorogva, de a lány már lassan bele is törődött sorsába, s csak tűrt, tűrt, míg nem ezen a napon egy fiú lépett az életébe, s megváltoztatta nézeteit.

 

Haru, mint mindig, most is a pincéből cipelte fel a víznek látszó Azamaét, s mivel már régóta issza ezt a mocskot, ő is függővé vált, s néha igen nagy önkontrollra volt szüksége, hogy ne dézsmálja meg a készletet. A hordók nehezek voltak, olykor még csúszósak is, azonban ha csak egyet is elejtett volna, csúnyán ráfizetett volna.

Mikor aztán végre felért, nevelője azonnal méltatlankodva elvette tőle.

- Semmirekellő kölyök! Lemegy a nap, mire felhozod azt a nyamvadt hordód! – kiáltott rá dühösen.

- S-Sajnálom! Ígérem, gyorsabb leszek! – vágta rá kétségbeesetten, majd fordult is, hogy rohanjon a következő hordóért, azonban egy tolvaj épp ekkor csent el egy üveg azamét.

- Mire vársz, te isten csapása!? Gyerünk! Azonnal kapd el! – kiáltotta férfi.

- Igenis! – hadarta Haru, s máris rohanásnak indult. Nehezen jutott levegőhöz, s lábait is alig bírta megemelni, de tudta: ha nem szerzi vissza az Azamét, ismét megverik. De talán nem is az ösztönözte igazán, sokkal inkább az, hogy a fiú ne váljon azame függővé, mint ő.

- Várj! Kérlek! Az nem víz… kérlek… várj! – kiáltott utána Haru zihálva, de az előtte szaladó, ezüsthajú fiú nem hallgatott rá, s már jóval előrébb tartott. Haru érezte, hogy nem bírja tovább, lábai nem tudták tartani az iramot, így végül erőtlenül esett a földre. Nem is kellett sokat ott feküdnie, két részeg férfi a hajánál fogva máris „felsegítette”.

- No lám, ez a kis Haru, Shinji boltjából… - szólt az egyik, aki a lányt fogta.

- Mit szólnál ha eljátszogatnánk vele egy kicsit? Az a házsártos Shinji amúgy is tartozik nekünk! – szólt a másik is, nyájasan elmosolyodva. Eközben a kisfiú megállt, s érdeklődve pillantott hátra üldözőjére.

- Ne, kérem! Hagyjanak békén… Vissza kell szereznem… - motyogta rettegve a lány, de ekkor már a két pajzán férfi nem kímélve őt, szaggatni kezdték ruháját.

Ekkor azonban erősen koppant az egyik fején a vizesüveg, mire Haru azonnal felkapta fejét, de mire felismert, a másik férfi is ájultan dőlt el, s egy gyermeki kéz ragadta meg karját.

- Erre! – mondta az ezüsthajú kisfiú, s magával rántva Harut, egy sikátorba rohantak.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor már biztonságban voltak.

- Ó ne… Az azame…

- Mi van vele? Ha valóban az a rettenetes szer volt, jobb is, hogy odalett!

- Ostoba! Tudod te mit fogok kapni ezért!? Különben is, minek árustól loptál „vizet”, amikor itt van egy köpésre a folyópart!? – kiáltozott idegesen, kétségbeesetten Haru.

- Jól van, jól van. Ne borulj már ennyire ki, végtére is én mentettelek meg! – próbálta lenyugtatni a fiú Harut.

- Igen, de ha jól emlékszem, miattad is kerültem bajba! – kiáltozott továbbra is a lány, de a két férfi ezt hamar meghallotta, s követni kezdték a hangot.

- Tss! Te idegbajos, megtalálnak! – mondta az ezüsthajú, s máris Haru szájára tapasztotta kezét. Nem kellett sokat várniuk, s az a kettő rájuk lelt, így folytatniuk kellett a rohanást. Haru fáradt volt, és éhes, így mondhatni őt csak cipelték, ami meglehetősen lelassította tempójukat.

- Gyerünk, szedd már össze magad! Így utolérnek! – kiáltott hátra a fiú, ahogy húzta a lányt.

- Nem megy, túlságosan éhes vagyok! – vágta rá könnyezve.

- Hogy? Hát neked is van erőd? – torpant meg hirtelen a lehunyt szemű idegen.

- Ezek szerint neked is? – kérdezett vissza Haru meglepődve, ekkor azonban beérték őket.

- Ti kis mocskok, ezért most megfizettek! – kiáltották egyszerre.

- Menekülj! – kiáltott a fiú felé Haru, de az csak szélesen elvigyorodott.

- Ugyan miért? Ezeket semmiség lesz elintéznem! – mondta vigyorogva, majd mindkét kezét kinyújtotta, tenyerénél örvényleni kezdett a levegő, s egy fehér fénysugarat kilőve megleckéztette az üldözőket.

- Ez… Ez shinigami képesség… hogy lehetsz már ilyen idősen képes ilyesmikre? – kérdezte elképedve Haru, azonban hirtelen hatalmába kerítette az elvonási tünet, valamint a rettenetes éhség okozta fáradság.

- Hé, minden rendben? – rohant oda hozzá rögtön a fiú, s segített talpon maradni Harunak, mielőtt összeesett volna. A lány gyomorkorgása azonnal választ adott kérdésére, amin lágyan elmosolyodott, majd segített neki a járásban.

- Nos? Merre is van az a folyó? – kérdezte, mintha semmi sem történt volna.

- Ha itt egyenesen elmész, pár percen belül odaérsz. – magyarázta Haru, előre mutatva.

- Értem. – motyogta a fiú, majd elindult a lánnyal. Haru sokáig csak tátott szájjal fürkészte a nyugodt tekintetet, mely oly különleges volt, hogy szinte már furcsa vonásokat vélt fel benne.

- És… mi volt ez a támadás? – kérdezte végül, megtörve a csendet. Minden olyan gyorsan történt, még azt sem tudta, valóban megbízhat-e a fiúban.

- Tudod, úgy gondoltam, ha már van erőm, shinigami leszek, így ebben a mocsokban sem kell élnem többé. Ezért edzettem az erőm, hogy minél hamarabb megvalósíthassam ezt. – magyarázta a fiú, töretlen mosollyal, aminek furcsa varázsát Haru lassan már kezdett megszokni.

- És miért segítesz nekem? Mi hasznod válik ebből? – kérdezte újra a kislány, fejét fáradtan a fiú vállára nyugtatva.

- Tartozom ennyivel, ha már miattam kerültél bajba! – vágta rá kedvesen, majd halkan felnevetett, mikor megérkeztek a folyóhoz. – Ha tudtam volna erről, mindez nem történik meg! – mondta enyhe gúnnyal hangjában, majd a partnál leültette Harut.

- Várj itt, mindjárt hozok valami ehetőt! – mondta, s máris indult a vízbe halat fogni. Eleinte nem igen járt sikerrel, később pedig amit sikerült kezével megfogni, az is mind kicsúszott karjai közül. Egy darabig Haru csak a fejéből bambult ki, de aztán nem bírta ki nevetés nélkül, ahogy szerencsétlen fiú ügyetlenkedik.

- Nem illik így megváratni egy hölgyet, ugye tudod? – incselkedett Haru, majd felállt.

- Hölgyet? Nem fiú vagy? – kérdezte értetlen képpel a fiú, de válaszul hamar egy követ kapott a fejére.

- A látszat csal, vili!? – kiáltotta mérgében Haru, majd feltűrve kimonóját, egy botot kezébe véve, ő is besétált az alacsony állású vízbe.

- Megmutatom én, hogyan kell halat fogni, te, Kitsune! – mondta incselkedve a lány.

- Kitsune? – értetlenkedett a fiú (Kitsune ugyanis rókát jelent) Miért pont kitsune?

- Mert olyan kis róka képed van! – kacagta a lány, majd egy határozott mozdulattal a vízbe döfött botjával, máris egyszerre két halat ledöfve. – Látod? Így csinálják a mesterek.

- És a mesterek tüzet is képesek csinálni? – vágott vissza a fiú.

- Francba! Ez kiment a fejemből! Nincs nálam se gyufa, se fa, se semmi! A sushiért meg nem vagyok oda… - tette hozzá pánikolva a lány, mire barátja máris feltalálta magát, s felrohant a dombtetőre, Haru letette a halakat, majd ő is követte.

- Látod, annak az embernek van gyufája és fája is, csak szereznünk kell! – jelentette ki a fiú, egy emberre mutatva, aki éppen tüzet rakott.

- Elment az eszed, Kitsune? Nem szabad lopnunk!

- Nem hagynád abba ezt a megszólítást? Idegesítő…

- Ez a minimum, miután fiúnak néztél, Kitsune! – cukkolta tovább Haru, ekkor azonban megakadt a szeme a folyóparton… a halak lábra keltek… pontosabban négy, szőrös, nyávogó lábra.

- Wáá! Az a macska elviszi a kajámat! – kiáltotta Haru, s azonnal az állat után rohant. – Megállj te istenverte macska! Itt a folyó, szedjél magadnak ebédet, érted!? – kiáltotta, majd a cél érdekében felerősödött, a macska elé ugrott, s kisebb-nagyobb karmolások, harapások árán, de épségben visszaszerezte a halakat. Csillogó szemekkel tért vissza, ám öröme hamar lehűlt, mikor meglátta, hogy barátja végül mégis lopáshoz folyamodott.

- Szerencséd hogy már végképp éhes vagyok, különben mérges lennék… - vetette oda durcásan, majd két botra felszúrta a halakat, egyiket barátjának adta, majd a tűz fölé tartotta. Egy ideig csönd ülepedett közéjük, s csak a csattogó lángokat bámulták, már aki, mert ugyebár a fiú végig csukott szemmel bambult maga elé.

- És, van neved is, hölgyem? – kérdezte enyhe gúnnyal az utolsó szón a fiú.

- Persze, Yamaneko Haru.

- Yamaneko? Á~, így már értem mi ez a folytonos dühkitörés, ez a minimum egy vadmacskától. – gúnyolódott továbbra is a fiú, majd beleharapott a kész ételébe. (Yamaneko = vadmacska).

- Nincsenek is dühkitöréseim, Kitsune… - morgolódott Haru.

- Megmondtam már, nem vagyok Kitsune. Ichimaru Gin a nevem! – erősködött a fiú.

- Gin? Mint az ezüst? Nem túl szép név ez egy gúnyolódó rókának? – csipkelődött Haru.

- Nocsak ki beszél, te kezdted a Kitsunézés!

- Jó, jó! Gin-chan. Ez megfelel? – kérdezte nemtörődően Haru, majd beleharapott a halába. – Nyaff!

Gin azonnal felnevetett a látványtól, mely olyan volt, mintha csak egy macska falná ételét. Tekintve a lány nevét, az összhatás igen ironikus volt.

- Persze, hogy megfelel, Neko-chan! – mondta mosolyogva Gin, majd lágyan megcirógatta Haru buksiját. – Itedekimasu!

- Jah! – vágta rá mosolyogva a lány. Kissé furcsán érezte magát, mintha szíve egyre erősebben, gyorsabban kalimpált volna aprócska testében, s mintha apró pír öntötte volna el arcát. Élvezte újonnan szerzett barátja közelségét, hogy végre nem érzi magányosnak magát. Sokat csipkelődtek egymással, de végül is tudták, hogy ezek csak apró csínyek, mindenen csak nevettek, mosolyogtak. Azonban a nap már elkezdte vándorútját nyugat felé, fénye már csak a fák mögül vetült rájuk. Akármennyire is élvezte Haru Gin társaságát, vissza kellett mennie.

- A fenébe! Ennyire elszállt az idő? – pattant fel hirtelen.

- Hm? Mi a baj?

- Mi!? Az hogy már rég otthon kellene lennem! Jaj, még az azamét sem tudtam visszaszerezni! – tette hozzá remegve. Barátja nem ismerhette Haru életkörülményét, így arra sem gondolhatott, mekkora baj is ez a lány számára.

- Mennem kell! Örültem a találkozásnak, majd… - hadarta Haru, s már készült is hazafelé, azonban Gin megragadta a kezét.

- Várj már, Neko-chan! – mondta, majd felzárkózott melléje. – Elkísérlek!

Először örült eme egy szónak Haru, hisz ezek szerint ő is jelent valamit a fiúnak. Szája mosolyra húzódott, viszont még sem engedhette, hogy Gin vele jöjjön.

- Nem lehet, ha Shinji-san meglát, téged is megbüntet, amiért elloptad azt az üveget!

- Hogy érted, hogy „is”? – kérdezte értetlenül Gin, de Haru nem válaszolt.

- Mindegy, a lényeg, hogy nem jöhetsz! – mondta végül lehangoltan.

- És ha csak egy darabon mennék veled? – kérdezte ismét Gin, erősen megszorítva Haru kezét. Ez a szorítás azonban nem fájdalmas, vagy nyugtalanító volt, sokkal inkább barátias aggódás, szeretet, kedvesség lakozott benne.

- Rendben, majd a bolt előtt elbújsz valahová! – mondta mosolyogva Haru, majd így, kézen fogva elindultak. Haru igazán boldog volt, hogy valaki melléje állt, hogy valaki mellett végre mosolyoghat, s nem kell attól tartania, hogy egy vétkéért drágán meg kell fizetnie. Viszont ez az úgynevezett Shinji minden lépését véteknek számította, hisz csak azért tartotta maga mellett, hogy helyette dolgozzon, így hát ha nem dolgozott, verte…

- Elnézést, Shinji-san a késésért… én… Próbáltam utolérni a fiút, de túl gyors volt, és…

- Ne hazudozz nekem, te neveletlen kölyök! – ordította torkaszakadtából a férfi. Amikor csak kinyitotta száját, messziről érezni lehetett, mennyire részeg, s ez imbolygós járásán is meglátszott.

Erősen Haru hajába markolt, majd a falhoz csapta a lányt, aki fájdalmát visszaszorítva, épp hogy felnyikkanva tűrt.

- Lefogadom elkaptad azt a tolvajt, aztán meg te magad ittad meg az azamét! És miért ilyen szakadt a ruhád? Te istenverte szajha, nehogy azt hidd, kapsz másikat! – üvöltözött továbbra is a férfi, s közben nagyobbaknál nagyobbakat rúgott Haruba, aki állandóan egy szót ismételgetett: sajnálom. Mindezt Gin egy bokor mögül szemlélte. Szíve azonnal hevesen verni kezdett, mikor meglátta jelenetet, keze akaratlanul is ökölbe szorult, s talán ha engedett is volna indulatainak, azonnal oda is rohant volna. Viszont esze az első lépésnél megállította, be kellett látnia, ez az ő hibája, s ha most feltűnik, azzal még nagyobb gondot okozna.

- Neko-chan… - motyogta idegesen.

- Ráadásul az egész napot elloptad! Mégis merre jártál! – ordított továbbra is a férfi, majd még egy utolsót a lányba rúgott, s otthagyta – Ma kint alszol!

- I-Igenis… - motyogta félszegen a lány, majd egészen apróra összekuporodott, s végül utat engedett könnyeinek. Igaz, az éjszakák még egész melegek voltak ebben az időben, de szíve mégis fagyoskodott az ismét bekövetkezett szomorúság miatt. Ekkor azonban arra lett figyelmet, hogy valaki egy lepedőt borít rá, majd leül melléje. Közel, egészen közel.

- G-Gin-chan! Mit keresel itt? Ha Shinji-san meglát… - szólt kétségbeesetten Haru, ahogy arcát elöntötte a kellemesen meleg pír.

- Ahogy elnéztem, ha ez ilyen részegen bárhova lefekszik, onnan fel nem kell. Úgyhogy reggelig biztos nem jön ki, nyugodtan maradhatok! – mondta elvigyorodva a fiú.

- De… A végén még te is bajba kerülsz!

- Tss! Csak aludj, Neko-chan. Nem lesz semmi baj! – mondta fáradt hangon Gin, majd fejét Haru vállára hajtotta, amitől persze a lány azonnal zavarba jött, s a halvány pír vérvörössé vált. Azonban az az utolsó mondtat teljesen elhessegette nyugtalanságát, békét adott szívének. Olyan volt, mint valami ígéret, amit mindenképp be fog tartani.

- Köszönöm… - motyogta Haru, majd elmosolyodva ő is álomba szenderült…

 

Az éjszaka gyorsan elszállt, alighogy lehunyták szemüket, szinte rögtön ismerős ordibálásra lettek figyelmesek, mire Haru azonnal felkapta fejét.

- Te rohadék! Hogy merészeled idehozni ezt a korcs tolvajkölyköt? Vagy csak nem összeálltál vele!? Mit képzelsz, ki vagy te? – jelent meg a hang tulajdonosa Haruék előtt, s máris kezet emelt a lányra.

- Shinji-san, hadd magyarázzam meg! Ő nem…

- HALLGASS! Most azonnal nyomás dolgozni, különben…

- Különben? Mit fog tenni, Shinji-san? – szólalt meg Gin, majd ijesztő vigyort húzva szájára felállt. Ettől az arckifejezéstől még maga Haru is tartani kényszerült, hisz annyira más volt, egyszerűen más…

- Gúnyolódni akarsz, te kis pisis!? – morogta Shinji, s már készült, hogy Ginnel is megismertesse öklét, de Haru megállította.

- Ne! Shinji-san! Kérem… ne bántsa! – kiáltotta.

- Eredj az utamból! – üvöltött rá a férfi, s öklével máris lecsapni akart, azonban Gin rögtön kivédte, majd mélyvörös szemeivel fenyegetően tekintett fel, mintha csak annyit mondana: „Ne merészeld megütni!”. Shinji lelke is beleborzongott, ha azokba a szemekbe nézett, félt, s ezt kimutatva másik öklével is ütött, de azt is hárították.

- Oh~? Csak ennyire képes? Pedig én csak egy kölyök vagyok… - gúnyolódott Gin, majd lehunyta a szemét, s mielőtt a kétségbeesett férfi bármiféle újabb támadást intézhetett volna, Gin pár ütéssel, s szellemi energiájával együtt a legközelebbi falhoz csapta őt. Még Haru sem eszmélt fel az eseményekből, nem hogy Shinji, így egyszer csak azon kapta magát, hogy Gin kezét szorongatva rohant a folyópart felé.

- Gin-chan! Mégis mi volt ez!? – kérdezte hitetlenkedve Haru, mikor megérkeztek a célhoz. Alighogy a fiú kinyögött volna egy szót is, Haru azonnal, hadarva folytatta – Először is: tudod mekkora galibával jár ez? Ha hazamegyek, Shinji-san mindenképp megöl! Másodszorra: elképesztő volt! Honnan tanultál ilyeneket? És ugye nekem is megtanítod!?

- Egy: Minek mennél egyáltalán vissza ahhoz a semmirekellőhöz, ha csak dolgoztat és ver? Kettő: Mondtam, hogy edzek! És persze, szívesen tanítok egy-két fogást! – válaszolt mosolyogva Gin.

- Először: tudod jól hogy szükségem van azaméra. Ha mást nem is, de azt legalább kapok a munkámért… kettő: elképesztő, kezdhetjük!

- Neko-chan, hagyd már abba ezt a kettős kommunikációt! – szólt rá hirtelen a fiú, ahogy vállainál megragadta Harut, s kicsit megrázta.

- Hm? Nem tudsz követni? – incselkedett Haru, de mosolya hamar lehűlt arcáról, mikor Gin is komoly hangvétellel szólt hozzá.

- Figyelj már rám! Miért nem szöksz meg tőle? Miért engeded, hogy az azaméval fogva tartson!?

- Azt hiszed nekem olyan könnyű? Amióta az eszemet tudom, azt a löttyöt itatja velem, és egyszerűen képtelen vagyok leszokni róla! – mondta elsírva magát a lányt, s ismét egészen apróra összekuporodott, mintha így meg tudná állítani könnyei tengerét.

- Neko-chan, semmi sem lehetetlen! Főleg, ha áll melletted valaki! – mondta kedvesen Gin, majd leguggolt Haru elé, s lágyan simogatni kezdte fejét. A lány értetlenül nézett fel a vékonyan kinyitott, mélyvörös szempárra, mely most teljesen más fénnyel csillogott, mint pár perccel ez előtt.

- Ne aggódj, majd én segítek leszokni róla. Legyen ez az első gyakorlat!

- He? – értetlenkedett a lány.

- Nem azt mondtad, hogy szeretnél edzeni?

- De, persze! Készen állok! – mondta elszántan Haru, majd rögtön fel is pattant, mint akinek már semmi baja.

- Ez a beszéd! De nehogy azt hidd, hogy kímélni foglak!

- Gin-chan, a mai reggelnél úgy hiszem rosszabb, már úgy sem lehet! – mondta felnevetve a lány, majd követte barátja, s egyben mestere utasításait. A nap ekkor még alig érintette a házak tetejét keleten, a harmatcseppek hevesen hullottak le a fák leveleiről. Azonban Gin és Haru megállás nélkül gyakorolt, egészen addig, míg e fénylő korong a fejük fölé nem tért.

- Biztosan ne tartsunk szünetet? – kérdezte Gin értetlen arcával, miután már sokadszorra próbálták közösen használni a démonmágiát. Ginnek ment, Harunak már kevésbé.

- Nem, jól vagyok… Folytassuk! – mondta elszántan a lány.

- Nem lesz ez így jó. Még csak nem is ettél, éhesen meg pláne nem tudsz erősödni!

- Ez nem az éhség miatt van… - mondta dühösen Haru, s ismét próbálta erejét kezébe összpontosítani, hogy hasonló kék energianyalábot tudjon ő is kilőni. – Bár csak épp hogy egy beszélgetésben tudtam meg… de elvileg az Azame kivonja a szellemi energiát… Ez miatt nem vagyok képes semmire… De nem hagyom, nem hagyom, hogy ez a lötty győzzön! – kiáltotta, s végül egy aranysárga fénysugár hagyta el kezét, mely a folyóban, egy kisebb robbanás után tűnt el. A lány lelkesen ugrándozott örömében, míg Gin csak elégedetten mosolygott.

- És mire fő akarsz megerősödni? Úgy értem… ha győzni akarsz az azame ellen, egyszerűen csak nem kell innod! – szólt kíváncsian a fiú, mire Haru csak elmosolyodott.

- Igazad lehet… viszont… Ha te shinigamivá válsz, én meg itt maradok egymagamban, mi lesz velem? Ezért… szeretnék én is shinigami lenni… hogy veled lehessek! – válaszolt Haru, a végébe teljesen belevörösödve. Azonban nem ő volt az egyetlen, aki zavarba jött, ugyanis Gin ezek után hirtelen megfordult.

- Csak nem… elpirultál? – kérdezte csipkelődve a lány.

- Én? Ugyan… rémeket látsz! – mondta kicsit idegesen, mire Haru azonnal incselkedni kezdett, s próbálta maga felé fordítani barátját, hogy személyesen láthassa az elvörösödött képét, az azonban folyton elfordult.

- Na~, fordulj ide! Ha valóban olyan remekül vagy, miért nem nézel a szemembe? He~? – faggatta Haru, ám ekkor megbotlott, majd magával rántva Gint a folyó szélébe esett. Pár percig csöndben meredtek egymásra, mindketten meglepődtek, mennyire jól is érzik magukat a másik közelségében. Ez több volt, mint barátság, több volt, mint szimpla gyermeki szeretet.

A nap hátralévő részét továbbra is a folyóparton töltötték, de edzés mellett rengeteget játszottak, gonoszkodtak a másikkal, egy szóval jól érezték magukat. Már a nap is lemenőben volt, amikor ők még mindig egymást fröcskölték. Haru fejéből szinte teljesen kiment az azame, valamint az otthonnak nevezett rabszolgahely. Mikor aztán alvásra került volna a sor, s a tűz előtt mielőtt álomba szenderült volna, mindez eszébe jutott. Mintha csak Gin tudta volna elnyomni benne a függőséget, mintha ez is az ő különleges képessége lett volna…

Az említett fiú már nagyokat szuszogva aludt, amikor Haru kétségbeesetten kelt fel.

- Sajnálom, Ezüstke, de… képtelen vagyok… - motyogta szomorúan, majd rohanásba kezdett, egyenesen hazafelé. Ott azonban nagy meglepetés érte. Nevelője, a férfi, akitől a hideg futkosott a hátán, sehol sem volt. Kereste mindenhol, hogy mihamarabb túl legyen a megaláztatáson, de nem lelte, sehol a lakásban.

- Ez különös… ilyenkor már itthon szokott lenni… Talán az a kettő tegnapról pont most panaszkodik neki a kocsmában… - tette hozzá gúnyosan Haru, mintha csak Gin szólt volna. Erre gyorsan megrázta a fejét, s halkan megjegyezte – Talán túl sokat vagyok vele…

- Ó, én is így gondolom! – hangzott egy ismerős, félelmetes hang. Haru remegve fordult hátra, s szíve mélyén azonnal felsikított volna, mikor a sötétben Shinji részeg, eltorzultan vigyorgó képét megpillantotta.

- Shinji… san… Kérem bocsásson meg a reggeli incidens miatt, én… - hadarta rögtön, de mindeközben végig hátrált. Valami azt súgta nemi, most kivételesen nem engedheti magához közel a férfit.

- Te… tudod… azzal hogy ismét így faképnél hagytál, nekem kellett végigdolgoznom az egész napot… - nyögte, s folytatta Haru felé útját, közben az ital hatása miatt többször is megbotlott.

- S-Sajnálom Shinji-san… - motyogta Haru, viszont mikor háta a falnak csapódott, rémülete szinte az egekig csapódott.

- Másra már nem is vagy jó… bár jobban örülnék, ha ez a szer idősebbé, mintsem fiatalabbá tenne! – mondta baljóslatúan, amit Haru nem is értett. Azonban ekkor a férfi szinte rávetette magát, s kíméletlenül,őrülten szaggatni kezdte Haru ruháját, akinek még csak védekezni sem volt ideje.

- Shinji-san… engedjen el… - könyörögte, ahogy a férfi kövér kezei megállás nélkül, durván végigjárták az apró test minden részét. Könnyei ellepték szemét, ahogy be kellett látnia, most senki sem fog a segítségére sietni. Minden erejével azon volt, hogy kitörhessen a szorításból, de túlságosan is gyengének érezte magát, egyedül volt, nem volt senki mellette, aki elűzhette volna félelmét. Így hát tűrt, mint eddig mindig…

 

Másnap Haru a folyópartnál, a domboldalon ücsörgött, térdeit kezeivel átfonta, fejét lehajtotta, s úgy engedett hangot sírásának. Válla olykor-olykor megrázkódott, haja kócosan lógott bőrére. Ez a halk, mégis szívszaggató hang ébresztette fel Gin a folyóparton, aki eleinte értetlenül tekintet fel a dombra. Kitörölte álmát szeméből, majd Haruhoz ment, hogy mihamarabb felvidítsa. Nem tudta pontosan, mi történhetett a lánnyal este, de a friss nyomok testén, valamint a lejesen összeszaggatott rongyszerű ruha mindent elárult. Szívében szinte őrjöngött, amiért nem volt képes Haru segítségére lenni, de ezt a dühöt nem mutatta ki, tudta, hogy azzal is csak őt bántaná meg. Így hát úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha csak egy apróság lenne az egész.

- Ejnye. Hát megint az egereket itatod, Neko-chan? – kérdezte kedvesen elmosolyodva. Haru félszegen feltekintett a mélyvörös szempárba, majd a halk sírást hangos zokogás váltotta fel ahogy hirtelen átölelte Gin.

- Gyűlölöm… Gyűlölöm ezt a férfit… Úgy elmennék innen, de ez a szer nem hagy!

- Nyugalom, Neko-chan! El akarod hagyni ezt a helyed? Akkor eddzed az erőd, míg elég erős nem leszel, hogy…

- Ugyan, az én szellemi energiám már most alacsonyabb a tiédnél, én soha nem fogok megerősödni! – vágta rá Haru, majd erősen Gin ruhájába markolt - Különben is… ez a szer a maradék energiámat is elveszi, de beleőrülök, ha egy nap nem iszok egy keveset! Én… én ezt nem bírom!

- Ne mondj ilyeneket, Neko-chan. – mondta szelíd, gyengéd hangon a fiú, majd simogatni kezdte a feldúlt lány fejét - Az Azaméről le lehet szokni, csak erősen akarni kell! Ne aggódj, segítek! Aztán majd együtt válunk shinigamivá!

Erre a mondatra a lány meglepődve pillantott fel barátjára, aki rögtön folytatta a mondatot.

- Akkor majd ettől a disznótól sem kell tartanod! Addig is ne aggódj, majd én megvédelek.

Haru szemei ezúttal örömtől könnyeztek, szorosan Ginhez simult, s halkan, alig hallhatóan szólította.

- Gin-chan… Ígérd meg! Ha el is válnánk, akkor is… akkor is shinigamivá válunk!

- Hm? Miért ígérnék én ilyet? – szólt értetlenkedve Gin, amitől pár pillanatra Haru el is szomorodott, de a folytatás máris felvidította – Hisz együtt fogunk maradni!

- Igen! – vágta rá mosolyogva Haru.

- Rendben, akkor folytathatjuk is az edzést! – pattant fel Gin, s már indult is lefelé a dombról.

- Mi? Ilyen hamar? És mi lesz a reggelivel? – méltatlankodott Haru, de valójában ő sem gondolta komolyan, így mosolyogva szót fogadott, s együtt gyakoroltak tovább. Rengeteg nap, hét telt el úgy, hogy Haru szemet sem vetett, még csak a bolt környékére sem. Megelégedett azzal is szervezete, ha Ginnel lehetett. Az edzés jól haladt, Haru kezdett napról napra erősödni, s már az azaméért sem vágyakozott, csak néha-néha, de akkor is sikerült elnyomnia annyival, ha barátjához bújt.

 

Azonban közeledett a hideg évszak, a tél, mely nem csak a tájat borította el zord kinézettel, hanem az emberek szívébe is teljesen befurakodott. Haru is így érezte, mintha a téllel együtt valami más borzalom is hamarosan felütné fejét. Ezt azonban meghazudtolta Gin új ötlete, miszerint hagyják itt végleg a helyet, menjenek másik városba.

- Biztos jó lesz így? Elmegyünk? Hisz itt mindent ismerünk már, ki tudja, hogy máshol hogyan szerezhetnénk tüzet, vagy ételt! – mondta hitetlenkedve Haru.

- És talán ezen a lepusztult helyen jobb lenne? Ez az aprócska folyó már nemsokára befagy, ételt meg errefelé senki sem árul! Arról nem is beszélve, hogy valami rendes ruhát is kell találnunk, ilyen hidegben ebben a rongyban még megfázol! – mondta Gin, szokatlanul aggódva.

- Ugyan, nem lesz semmi bajom! Több éven át kibírtam így a telet, nem hinném, hogy most bármi gond lenne.

- Én viszont aggódok érted, úgyhogy most azonnal indulunk! – mondta idegesen, majd megfogta Haru kezét, s elindult.

- Ezüstke… mióta lettél ilyen aggodalmas? – kérdezte kicsit értetlenül Haru, de barátja nem felelt. Hogy is felelt volna, mikor ugyanaz a rossz sugallat motoszkált fejében, mely megállás nélkül azt ordította: el, el innen. Mindegy hová, csak messze innen.

Nem is kellett sokat várniuk, s a rosszelőérzet oka máris megmutatkozott előttük, mikor a köd fátyolából egy kövérkés, ideges férfi lépett elő.

- Sh-Shinji-san… - sikított fel rémülten Haru, s pár lépést hátrált, azonban mögötte is voltak, így nem tudott hová menekülni. Ijedten pördült meg, hogy ellenfeleit láthassa, akik nem voltak mások, mint az a két férfi, aki régebben üldözte őket.

- Gin-chan…

- Ne aggódj… megígértem… megvédelek… - mondta nyugodt hangon Gin, s próbált úgy elhelyezkedni, hogy egyik oldalról se tudják Harut megtámadni. Jó színész volt, hisz lelke mélyén kétségbe esett. Hiába volt az edzés, az elmúlt pár napban alig ettek valamit, most is éhezet, így pedig képtelen volt az erejét használni.

- Sajnálom, de azok után, hogy így megaláztatok, nem hagyhatlak elmenni innen! Főleg, hogy Haru hozzám tartozik! – jelentette ki nyájasan Shinji, majd a köd szürke  színéből még két, erős testalkatú férfi lépett elő.

- Tudjátok, mit mondtam. Annyi azamét kaptok, amennyit csak akartok. A lányra még szükségem van, a fiú a tiétek. – magyarázta Shinji, ami újabb félelmet fúrt Haru szívébe.

- „Mi az, hogy a fiú a tiétek?” – gondolta remegve Haru. A két férfi lassan közeledett feléjük, Gin pedig továbbra is azon erőlködött, hogy barátját védje, őt azonban hirtelen elkapta a mögöttük álló két férfi. Mire Gin odakapta volna fejét, erős ütés érte arcát, amitől egyensúlyát is elvesztette, s a poros, jéghideg földre esett.

- Gin-chan! – kiáltotta Haru, s próbált kitörni az erős szorításból, de túlságosan erőtlen volt ahhoz, hogy bármi ellenkezést mutasson.

A szólított fiú köhögve, de megpróbált talpra állni, s visszavágni, de ekkor újabb fájdalom szúródott testébe, ami a földre kényszeríttette, majd újabb… újabb… újabb…

- Ne! Shinji-san! Kérlek engedd el! Visszamegyek! Visszamegyek, csak… ne bántsd, kérlek! – kiáltozta Haru könnyezve, lefogott karjait ráncigálva.

- Elég, Neko-chan! Ne tűrj többet, ne hódolj be ismét ennek a senkiházi féregnek! – kiáltotta Gin ahogy felállt, majd kivédte az arca felé irányuló öklöt, azonban egy másik hátába fúródott.

- Gin-chan… Gin-chan!

- Elhallgass! Jobb lett volna ha hazajössz, mintsem ezzel a kölyökkel lógsz… Neko-chan! – gúnyolódott a férfi. Mint szikra a kiszáradt levelekre. Úgy lobbant fel Haru szemében a gyűlölet a férfi iránt. Így senki sem szólíthatja, csak egy ember, csak egy valaki veheti szájára ezt a nevet. A tűz úgy terjedt szét a lány testében, mintha csak egy erdőtűz ütött volna ki lelkében. A harag, ami hirtelen elöntötte, olyan erőt adott neki, amiről talán álmodni sem mert. Hangosat sikított fel, majd utat engedett eddig elnyomott gyűlöletének, mely szellemi energiájával elvegyülve tört fel, hatalmas szélvihart keltve körülötte. Úgy cikáztak, szaggattak a szél hullámai, mintha csak Haru akaratának tennének eleget. A szélvihar egyre csak nőtt, színe aranysárgássá vált, ereje egyre csak fokozódott, egészen addig, mígnem házakat, embereket sodort magával egy bizonyos sugarú körön belül. Nem kellett sok, s a Harut fogó két férfi is messze sodródott, a másik két férfi pedig messzire menekült, amíg még volt rá lehetőség. Haru szemében égett a vágy a bosszúra, most, hogy ilyen erőre tett szert. Elvigyorodva közeledett a férfi felé, aki egész életét megkeserítette. Az azonban hangosan kiáltozva menekülőre fogta.

- Gyáva alak… - jegyezte meg durcásan Haru, amiért nem tudta elintézni.

- E-Ez elképesztő, Neko-chan. Az erőd… - szólt Gin, aki még mindig a földön feküdt. Haru elmosolyodott, hisz ő is örült, amiért ennyire meg növekedett az reiatsuja. De valami nem volt rendben. Valami határozottan nem volt rendben.

- Nem tudom… Nem tudom leállítani! – kiáltotta kétségbeesetten. Összpontosított, ahogy csak tudott, de a szélvihar egyre csak növekedett, erősödött, míg végül Haru is érezte, hogy lábai kezdenek elszakadni a földtől. Teljesen megrémült, s nem tudta mihez kezdjen. Ez a hirtelen felgyülemlett nyers szellemi energia mindent elpusztított körülötte, ő pedig nem tudott elenne tenni semmit.

- Nyugodj meg, Neko-chan, minden rendben lesz! – mondta Gin, s felállt, hogy kezét nyújtsa barátja felé, azonban egy energiahullám ledöntötte lábáról.

- Gin-chan! – kiáltotta Haru, s könnyei ismét ellepték szemét, mikor a sárga fény cikázásaiból csak annyit vélt felfedezni, hogy az erőhullám több ezer méterre sodorta tőle barátját. Mintha lett volna rá esély, hogy utána rohanhat, megemelte lábát, viszont ekkor őt is elkapta egy energiahullám, ami a magasba emelte őt. Ekkor a kör formájú szélvihar vele együtt felemelkedett, s a körből gömb lett. Sokáig rángatta őt ott a szél álarcába bújt szellemi energia, mígnem egy pillanatban a „vihar” eltűnt, a lány pedig erőtlenül zuhant le egy egészen más helyen, egy egészen más folyópartnál.

 

Egy különleges, meleg érzés. Egy puha, langyos, simogató tárgy, mely az egész testet beborítja. Ezekre az érzésekre ébredt Haru a kegyetlen csata után. Mikor álmából felnyitotta pilláit, nem is furcsállotta, merre van. Egy kicsi, de jól berendezett szobában, mely szinte szikrázott a fehérségtől. Lepillantott karjaira; sebesüléseit ellátták, ahogy vállát is bekötözték. Nem lepődött meg, tulajdonképpen ezt vette a minimumnak, ha már ennyire csalódnia kellett régi barátjában.

- Milyen ironikus… Nekem is ezek után kell a múltról álmodnom, miután ekkorát csalódtam… - motyogta, majd ismét visszaemlékezet, miként is váltak el. – Az az energiahullám messzire elsodorhatta… Azt ugyan nem tudhatom, hová, és hogy mit csinálhatott utána… De… hogy képes valaki ennyit változni? – szeme mintha könnyel telt volna meg, de próbálta elnyomni a fájdalmat, és tűrni a valóságot. Tűrni, mint már oly sokszor.

- Üdv, Neko-chan! – lépett be az ajtón a férfi, aki több évnyi boldogságot egyetlen egy tettel tömény szomorúsággal oltott ki. Haru arca azonnal komoly vonásokat vett fel, s gyűlölködő tekintettel nézett fel Ginre. Nem tudta eldönteni, mit érez, mit kellene éreznie barátja iránt. Boldognak, hogy végre megtalálta? Vagy gyűlölnie őt, amiért elárulta a Gotei 13-mat? Nem tudott dönteni, de szívébe ugyanaz a szomorúság költözött, mint ezelőtt sok éve.