5.fejezet

Megváloszalatlan kérdések

Egy különleges, meleg érzés. Egy puha, langyos, simogató tárgy, mely az egész testet beborítja. Ezekre az érzésekre ébredt Haru a kegyetlen csata után. Mikor álmából felnyitotta pilláit, nem is furcsállotta, merre van. Egy kicsi, de jól berendezett szobában, mely szinte szikrázott a fehérségtől. Lepillantott karjaira; sebesüléseit ellátták, ahogy vállát is bekötözték. Nem lepődött meg, tulajdonképpen ezt vette a minimumnak, ha már ennyire csalódnia kellett régi barátjában.

- Milyen ironikus… Nekem is ezek után kell a múltról álmodnom, miután ekkorát csalódtam… - motyogta, majd ismét visszaemlékezet, miként is váltak el. – Az az energiahullám messzire elsodorhatta… Azt ugyan nem tudhatom, hová, és hogy mit csinálhatott utána… De… hogy képes valaki ennyit változni? – szeme mintha könnyel telt volna meg, de próbálta elnyomni a fájdalmat, és tűrni a valóságot. Tűrni, mint már oly sokszor.

- Üdv, Neko-chan! – lépett be az ajtón a férfi, aki több évnyi boldogságot egyetlen egy tettel tömény szomorúsággal oltott ki. Haru arca azonnal komoly vonásokat vett fel, s gyűlölködő tekintettel nézett fel Ginre. Nem tudta eldönteni, mit érez, mit kellene éreznie barátja iránt. Boldognak, hogy végre megtalálta? Vagy gyűlölnie őt, amiért elárulta a Gotei 13-mat? Nem tudott dönteni, de szívébe ugyanaz a szomorúság költözött, mint ezelőtt sok éve.

- Hm? Mi ez a csönd? – kérdezte értetlen képpel a férfi, mire Haru haragja fokozódott.

- Hogy kérdezhetsz ilyet, miután ilyen csúnyán hátba támadtál? Megígértük, hogy shinigamik leszünk! Te meg csak úgy elárulod ezt az ígéretet!? Ráadásul… arra kényszerítesz, hogy én is ezt tegyem! Mit gondolsz, mit kellene mindezek után tennem!? – faggatózott kiabálva Haru, könnyeivel küszködve. Gin egy ideig csöndben maradt, majd lassú léptekkel elindult az ágy felé, s a sarkánál leült. Szája azonban továbbra sem nem adott ki hangot, helyette mélyvörös szempárja mélyült el Haru aranyszínű ragyogásában.

- Hiába nézel rám így, ettől még nem kapok választ a kérdéseimre! – vetette oda Haru mérgesen, majd elfordította fejét. – Azt se tudom, mit kellene egyáltalán éreznem irántad… Legszívesebben megfojtanálak, amiért elárultad az osztagod… viszont… A másik felem magához szorítana, amiért újra látlak… nem is tudod… milyen helyzetbe hoztál…

Gin továbbra is hallgatott, s csak nézte, ahogy az éktelenkedő könnycseppek lehullnak Haru arcáról, amit mindig is igyekezett megakadályozni. Dehogyis nem tudta, min kell Harunak keresztül mennie, és min kell még, amit biztosan nem fog elviselni, ha az előbb említett két érzése folytatja a viszálykodást lelkében.

Így hát játszotta a szerepét, mint eddig mindig, mindenki más előtt, csak hogy Haru tudta, mennyire hamis ez a folytonos mosoly.

- Jobb lesz, ha felöltözöl, Haru-chan. A végén még megfázol. – mondta elvigyorodva, mire Haru értetlenül feléje pillantott.

- He?

Takarója alá nézett, majd fülig elpirulva észlelte, hogy fehér neműn kívül nincs rajta semmi. Hirtelen még a fejére is felhúzta a takarót, s onnan ordibált Ginnek.

- T-T-Te levetkőztettél?

- Hát, valahogy mégis csak el kellett látnom a sérüléseidet. – sóhajtotta Gin majd felállt, s a szoba bal sarkában álló szekrényhez sétált.

- És pár karcolásért le kell vetkőztetni? Ki tudja mit csináltál még… - csapta le hirtelen fejéről a pokrócot, ahogy végigfutott agyán a gondolat.

- Ejnye, Neko-chan! Hát ilyennek ismersz? – méltatlankodott válla fölött hátra pillantva a shinigami, majd egy vállfára akasztott arrancar öltözéket vett ki a szekrényből, majd Haru elé terítette.

- Mégis mit gondolsz, felvenném? Elárulnám én is a becsületem!? – vetette oda, ismét mérgesen.

- Nem tehetsz mást. Egy szál semmiben mégsem szaladgálhatsz a Las Nochesben!

- Mégis miért szaladgálnék én itt? Most rögtön add vissza a shinigami ruhámat! Hallod!? Kitsune!

- Na~, tudod, hogy nem szeretem ezt a megszólítást! – mondta méltatlankodva, mégis dallamosan Gin. Harunál ez volt az utolsó csepp, s magából kikelve, felugorva az ágyból ordítani kezdett.

- Te nekem ne mond meg mit szeretsz és mit nem, ha idehoztál! Különben sem vagyok gyerek, hogy Neko-channak hívj! Történetesen a harmadik osztag kapitánya vagyok, vili!?

- Lám, lám. Milyen régen is láttam ezeket a dühkitöréseket… Bár ez nem túl nőies, ha az összhangot nézem… - motyogta Gin, ahogy Haruról lehullt a takaró, és elétárult a finom, női test. A lány azonban rögtön vette az adást, s visszaugrott az ágyba.

- Kac kac… Miért van az hogy amikor kéne, sosincs csukva a szemed? – morogta Haru, majd olyan hangot adott ki, ami teljesen macskafújásra hasonlított.

- Pedig kénytelen leszel felöltözködni, Aizen-san már szeretne beszélni veled. – mondta Gin, mintha semmi sem történt volna.

- Én aztán nem beszélek azzal az egómániás majommal! Ki nem teszem a lábam innen!

- Haru… Kérlek… Azt hiszed én akartam, hogy belekeveredj? Olyannak ismertél meg, aki direkt bajba sodorna? – szólt végül fájdalmas hangon a férfi, mélyvörös szemeit Haru tekintetébe vésve. Ez a kérdés akármilyen fájdalmasan hangzott, a szúrós szempár mégis megvető érzést vájt a lány szívébe. Nem tudta már, hogy mit gondoljon, össze volt zavarodva.

- Bármennyire is rémisztő, hogy most először szólítottál Harunak… Ezt az érzést… ezt a szerelmet mélyen, rács mögé kell zárnom. Ígéretet tettem Izurunak, és én nem szegem meg a szavam. – mondta hasonló megvetéssel. – Te is tudod mit jelent felhúznom ezt a göncöt. Ezzel elismerném az akaratotokat, és csatlakoznék hozzátok! Belőlem nem csináltok árulót!

- Haru… ki mondta, hogy azzá kell válnod? Elég, ha úgy teszel mintha. Elég, ha te is megjátszod, hogy áruló van. Aizen nem ismer, ő nem tudja, milyen vagy valójában. – mondta ismét lehunyt szemmel, elmosolyodva Gin. Ezen javaslaton Haru el is gondolkodott. Ha egyenlőre nem is tud megszökni, elég, ha addig megjátssza magát, amíg nem jönnek kiszabadítani őt. Mert hát Kira nem hagyná cserben, ahogy Yoruichi és Soi Fong sem! Egyre jobban csak ezt hitegette magának, de minél jobban próbált barátaira támaszkodni, annál jobban szánkivetettnek érezte magát.

Gúnyosan elmosolyodott, megmarkolta a ruhát, majd felkelt.

- Inkább felhúzom ezt a göncöt, minthogy még egyszer Harunak szólíts… Ijesztő…- mondta, majd befészkelte magát a vele szemben lévő fürdőszobába, hogy felöltözzön. Még így is, hogy tudatában volt a megjátszással, nehezére esett felhúzni az öltözéket, hisz még mindig nem fogta fel igazán, mi történik körülötte. Egyik pillanatban még kapitány, Kirával az oldalán, a Soul Societyt szolgálja, most meg egy egyszerű szolga, aki kénytelen színészkedni.

- Vajon mi lehet a többiekkel? Izuru… úgy sajnálom… ismét csalódnia kellett… Egy pillanat! – kapta fel hirtelen a fejét Haru, mikor már felöltözve elmélkedett – Az odáig rendben, hogy én megjátszom a „hűségemet” Aizen iránt… de hogy értette Gin, hogy „is”?

Nem is kellett több, azonnal kiviharzott a szobából, hogy megtudja, helyes-e, ami hirtelen átfutott a fején.

- „Ha ez az, amire gondolok… akkor talán… talán mégsem kell csalódnom benne… De még mindig nem értem… miért?” – gondolta Haru, ahogy a férfit kereste, aki már nem a szobájában, hanem a szobából nyíló nappaliban koptatta a padlót.

- Hya~, milyen jól áll ez a ruha! – mondta, hogy megpillantotta Harut. – Jó látni rajtad végre valami nőieset is!

- Fogd be, Kitsune! Ez nem is ruha, csak egy rongy, amit a mellkasom köré kell csavarni, meg egy szoknyaféleség, amit biztos sötétben szabtak… ezekről nem is beszélve! – kapta fel méltatlankodva a kezeit Haru, amiken bő, hosszú kesztyűk lógtak. – Nem csak a felsőm pántja, de ez is cafatokra fog szakadni, ha használom a kardom teljes erejét!

- Na-na! Nem megmondtam, hogy ne szólíts Kitsunének!? Ennyire haragszol? – méltatlankodott Gin, akár csak gyerekkorukban.

- Talán röpdösnöm kellene a boldogságtól, amiért ilyen hacukát kell viselnem? Még fázom is benne! – vágta rá Haru, majd mellkasát, s félig-meddig kilátszódó ágyékát fülig elvörösödve eltakarta.

- Nocsak, nem is tudtam, hogy szégyellős vagy… - jegyezte meg Gin elvigyorodva.

- Kuss! Különben rókapörköltet csinálok belőled, Kitsune-yaro! – vágott vissza Haru gyermekien elmosolyodva.

- Oh~? Tudtommal én még mindig erősebb vagyok nálad… - mondta Gin, majd a mellette lévő asztaltól elhúzott egy széket, kezét, majd fejét is a támlájára helyezte.

- Tényleg? A Titkos Mozgó Alakulat mást mondott… Ki~tsu~ne~. – incselkedett Haru a falnak dőlve, szemét Ginhez hasonlóan résnyire nyitva. Az említett férfi egy ideig csendben, vigyorogva bámult Haru felé.

- TMA? Hm~? Hát már egy ilyen kóbor kiscicát is befogadnak? – mondta gúnyolódva, majd shunpóval (villámtánc) Haruhoz közeledett, mintha támadni készülne, azonban Haru gyorsabb volt, s mielőtt Gin, kezével eltalálva a lány mellkasát, ő hamar mögé került, s ő ütötte gyengéden. Gin ismét shunpót használt, s ezúttal fentről érkezetett az ütés, amit ezúttal Haru nem tudott védeni.

Gyerekkorukban sűrűn játszottak ilyet, mint fogócska, ami edzésnek is elment. Lényege egyszerű volt: ha hozzáértél tenyérrel a másikhoz, azzal egy sérülést okoztál neki. Összesen öt sérülést lehetett szerezni, a hatodiknál vesztettél. Ezt a játékot mindig is fej-fej mellett játszották, hol Gin nyert többször, hol Haru, így ez most akár tesztelésnek is elfogadható volt. Akármennyire is zavarta Haru agyát a tudat: „Most biztosan tesztel!”, lelke, s szíve szavai erősebbek voltak, miszerint élvezze a régi játékot, mint gyermekkorában. Szinte azt is elfelejtette, hol is van valójában, hisz hiába próbálta tagadni, örült, hogy Gint újra látja, hogy ismét vele lehet.

- Nocsak, nocsak. Úgy látom a kiscica fejlődött valamicskét. – mondta Gin gúnyolódva.

- Valamicskét? Ember, az akadémia után rögtön kapitányi rang! Vágod? Még Zarakit és jól helyben hagytam! – vágott vissza Haru, s mivel nem tudta behatárolni, merről támadt Gin, a hálószobában kikötve, az ágy elé ugrott.

- Az nem elég, Neko-chan. Ha engem le tudsz győzni, elismerem, erős vagy. – jelent meg hirtelen Haru mögött a férfi, gyengéden átkarolta, majd magával húzta hátrafelé, s így együtt, átölelkezve huppantak az ágyba. Haru pár pillanatra megszeppent, s mozdulatlanul élvezte, ahogy a mára már férfiassá vált test szorosan magához húzza. Érezte, ahogy az erős karok egészen közel szorítják őt barátjához, s ez a szorítás felébresztette szívében a tudatot: ő csak egy nő, mindenképp szüksége van egy férfira, aki mellette áll, aki kielégítheti vágyait. Lassan, szinte félve emelte fel fejét, s mintha megborzongott volna, mikor rögtön Gin mélyvörös szemeibe pillantott. Oly közel voltak egymáshoz, csaknem ajkaik is összeértek, alig pár centi választotta el őket. Haru nem tudott már uralkodni szívén, s lassan nyújtózkodni kezdett Gin ajkai felé, hogy csókot válthasson vele, a férfi is ehhez a tetthez készült, így lejjebb hajolt. Mindkettőjük vérre forrt a vágytól, amit ez alatt a rengeteg év alatt is éreztek egymás iránt, amit ennyi idő után sem tudtak elfelejteni. Most azonban ismét egyesülhetnek, együtt lehetnek, most már úgy tűnt, mintha alig egy perc alatt telt volna el az az időszak. Oly lassan történt most minden, a szorítás gyengült, Gin lágyan felhúzta karjait Haru válláig, szájuk szinte beleremegett a közelgő, első csókba.

- „Mit művelek!?” – kiáltott, csaknem ordított Haru másik érzése magában, s mikor már nem messze volt az egyesülés, ajkaiba harapott, s fájdalmasan elfordította fejét. Gin azonban nem adta fel, csókhalmazát Haru csupasz nyakának ajándékozta, a fültőtől, egészen a válláig.

- Mondd, Ezüstke… mit értettél azon, hogy „is”? Te is csak megjátszod a hűséged? De miért? Miért áltál akkor Aizenhez? Kényszeríttet, vagy mi? – kérdezte a zokogás határán Haru, s ahogy vállai megremegtek a fájdalomtól, Gin elemelte fejét a nyakától, majd elmosolyodva Haru fején pihentette meg sajátját.

- Válaszolok, ha te is felelsz. „Ezt a szerelmet mélyen, rács mögé kell zárnom”… Ezek szerint többet érzel irántam?

Haru nem válaszolt, helyette mélyen elvörösödve elbújt Gin karjaiban, hisz az ő kérdésére egyértelműen elárulta magát.

- Ha úgyis tudod rá a válasz, miért kérdezel? Inkább nekem felelj! – erősködött Haru durcásan.

- Sajnos még nem jött el az ideje, hogy elmondjam. – válaszolt Gin, majd fejét Haru bal vállára helyezte, s úgy súgta a következő szavakat fülébe – Hiányoztál, nem is tudod mennyire. Ha másért nem is… kérlek, legalább azért maradj, hogy ne legyek ismét egyedül!

- Gin…chan… - motyogta meglepődve Haru, majd szerelme felé fordult, aki ezúttal már lehunyt szemmel „bámult” vissza rá. Érezte, ahogy ismét erősödik a szorítás, mintha valamitől óvnák.

- Nem akarlak ismét elveszíteni. Ha nem bízol bennem, megértem. De higgy nekem, ha eljön az ideje, mindent megmagyarázok, Haru… - mondta, mintha csak szorításának akart volna magyarázatott adni. Harut meglepte ez a hirtelen fájdalom Gin hangjában, még gyerekkorában sem hallott ilyesmit tőle. Ez elég okot adott arra, hogy megértse, ő is csak megjátssza magát Aizen előtt.

Lassan kibújtatta bal karját a szorítás alól, majd gyengéden Gin ezüsthajába túrt, fejét Ginéhez döntötte.

- Rendben, nekem ennyi elég. Elhiszem, hogy te is színészkedsz… magyarázkodni majd ráérsz, bár erősen várom a pillanatot, mikor ez megtörténik. Addig is ne aggódj, nem tudnálak újból elhagyni. Csak kérlek, az isten szerelmére… ne hívj a keresztnevemen! – tette hozzá nevetve Haru, amin Gin is felnevetett. Gyerekkorukban is mindig Neko-channak hívta Harut, most pedig már harmadjára is így nevezte, így a lány könnyen leszűrte; akkor szólítja így, ha valami nagyon nyomja szívét, így egyben más jelentőséget is kapott ez a felkérés.

- Inkább mesélj, mi történt ez alatt, miután elszakadtunk… Kerestél egyáltalán? – szaladt ki véletlen ajkai közül az ostoba, egyértelmű kérdés, amit rögtön ki is akart javítani, de a férfi válasza gyorsabb volt.

- Hogy kerestelek-e? Őszintén szólva, magam sem tudom, hogy nevezhetem-e annak. Céltalanul bolyongtam, nem tudtam, hol vagyok, s hogy te hol lehetsz. Emlékszem, egy nap, egy sivár területen gyalogoltam, s mintha téged pillantottalak volna meg… De tévedtem, egy másik lány volt az… ha jobban belegondolok, sokkal nőiesebb volt már akkor is… - tette hozzá incselkedve Gin.

- Hékás, te voltál olyan vak, hogy fiúnak néztél! – morogta Haru, majd komolyabbra vette – És… Őt is úgy ápolgattad, mint engem?

- Hm~? Csak nem féltékeny vagy?

- Kell egy pofon? – vágta rá pipacsvörösen Haru, amin Gin csak felnevetett… akár csak gyerekkorukban.

- Ha érdekel, valóban kedveltem, mindig is rád emlékeztetett, viszont sokszor egyedül kellett hagynom…

- Miért? – érdeklődött Haru, de ekkor a gyengéd szorítás ismét erősödött, így még közelebb került szerelméhez.

- Butus, hát valamikor téged is keresnem kellett. – súgta a fülébe, szinte csiklandozta hangjával Haru bőrét, amit aztán gyenge csókkal ajándékozott meg.

- És… hogy hívták azt a lányt?

- Matsumoto Rangiku… - válaszolt fájdalmas hangon a férfi, így Haru rögtön leszűrte: szoros kapcsolatban állt vele.

- Nem értem… - sóhajtotta, majd kiszabadította magát Gin karjai közül, s felült, lábait az ágy jobb oldalán lelógatva. – Ha ennyire fontos volt számodra az a nő, miért hagytad el? Miért áltál Aizenhez?

- Ejnye, megint itt kötünk ki… - sóhajtotta Gin, majd felült, s ismét átkarolta Harut, ezennel a derekánál. – Választanom kellett, ő, vagy a célom. – mondta vigyorogva.

- Amit még egyelőre nem akarsz elmondani nekem… - tette hozzá bosszankodva Haru. – Hhh~, csak tudnám, miért szeretsz ennyire játszani mások érzéseivel…

Apró csönd telepedett vállukra, nem lehetett mást hallani, mint egymás lágy, mély szuszogását. Harunak ez alatt volt ideje elgondolkodni mindazon, amit Gin mesélt. Míg őt befogadták a Shihouin családba, Gin ugyanúgy az utcán élt… Egy kicsit talán lelkiismeret furdalása volt…

- Egy pillanat! – kapta fel hirtelen a fejét, amint eszébe jutott valami – Hogyhogy nem érezted az energiámat? Hisz épphogy annak nagysága miatt szakadtunk el!

- Megváltozott…

- Az meg hogy?

- Az azame nem csak arra képes, hogy csökkenti a reiatsut. Sőt… valójában minden embernél más hatást ér el, nálad valójában eleinte csökkentette, elszorította, majd amikor Shinji ránk támadt, ez az elszorított energia szabadult fel, s onnantól kezdve az azame növelte a szellemi energiád, anélkül, hogy tudtál volna róla. Ez elég nagy változást is ért el a felépítésében… Valójában ez az, ami Aizent annyira érdekli… - magyarázta komoly, szinte színtelen hangon Gin.

- Az azame és az erőm…? Ugye… Ugye nem azt akarja, hogy ismét azamét igyak? – pattant fel kétségbeesetten ültéből Haru. Ennek a szernek a neve is rémületet szült szívében, hát még annak fogyasztása. Nem csak keze remegett bele a gondolatba, de szinte fogai vacogását is lehetett hallani.

- Nyugodj meg, Neko-chan. Nem hagyom, hogy bajod essék. Lebeszélem Aizent erről a tervéről, hisz már így is elég erős vagy! Teszteltem. – tette hozzá csipkelődve.

- Ho~? Ezek szerint én győztem? Hogy is állunk? 125-126? – folytatta az incselkedést Haru, csípőre tett kézzel.

- Csak nem számoltad?

- Csak de! Mivel mindig az orrom alá dörgölted, amikor nyertél, nem felejtettem egykönnyen az állást… - mondta morgolódva Haru, majd hátat fordított. Mindketten hallgattak, pedig szívük még megannyi érzést rejtett, amit ki szerettek volna mutatni, csak nem tudták hogyan. Haru ez alatt a röpke idő alatt jobban szemügyre vette szobáját, melyben vele szemben egy hatalmas ablak tátongott, akárcsak a nappaliban. A legfurcsábbnak azt vélte, hogy elképesztő mértékben sugárzott be a fény… Emlékezete szerint, olyasmit tanult az akadémián, hogy a hollowok világában mindig éjszaka van… akkor hogyan is lehetséges ez? Ezen töprengett hosszú ideig, már-már nyitotta száját a kérdés feltevésére, de erre nem akadt esélye.

- Ideje indulnunk, mint említettem, Aizen beszélni akar veled. – jelentette ki Gin, majd készülődni kezdett.

- Mégis miről akar beszélni velem? Különben is, ilyen ruhában én ki nem megyek! – vágta rá Haru, s ismét takargatni kezdte magát.

- Már megint itt kötünk ki? Pedig az én ötletem volt ez a tervezés…- tette hozzá Gin, amin Haru fülig elöntötte a pír, majd jól kupán vágta szerencsétlen férfit.

- Így már értem, honnan fúj a szél, te kis perverz Kitsune! – kiáltotta hozzá.

- Mindegy, sietnünk kell. Már rég ott kellene lennünk… - javasolta Gin, fejét simogatva a fájdalmas ütés végett.

- Nocsak, nocsak. Mióta vagy ilyen kötelességtudó Aizen mellett?

- Kac, kac. Inkább gyere… - mondta mérgelődve Gin, ami elég nevetséges látványt nyújtott Haru számára, így annak ellenére, hogy tudatában volt, hová vezetik, mosoly húzódott szájára. Szájtátva bámulta a hatalmas folyosókat, melyeken már úgy tűnt, órák hossza gyalogolnak. Kezdte érteni, miért kellett volna hamarabb elindulni, hisz sehogy sem látta az út végét. Kérdezni mégsem mert, túlságosan lekötötte az espadak, s nagyobb erejű fraccionok, arrancarok reiatsuja, aminek érzékelésébe egész teste megborzongott. Tudta, hogy valószínűleg nagy erejű lesz az ellenség, de hogy ennyire… bele sem gondolt volna. Úgy érezte, képtelen lenne győzni, ha most bármelyik espadaval ki kellene állnia.

- Nem értem mi szüksége van rám Aiznnek… - motyogta fejét lehajtva.

- Hm? – fordult hátra értetlenül Gin, majd egy monumentális ajtónál megtorpant. Az ajtó ekkor kinyílni készült, nyikorgásába belezenget az egész folyosó, s a terem, melyet megnyitott. Sötét volt odabent, így mikor Haru belépett, először alig látott valamit, később, mikor már ijedten össze-vissza kapta a fejét, s Gint sem érezte maga mellett, egy nyájas, ijesztő hang szólította meg, amire rögtön előre kapta a fejét. Ekkora szeme már megszokta a fényhiányt, így a sejtelmes árnyékokkal együtt Aizent is megpillanthatta a hatalmas emelvényen tornyosuló székben.

- Üdvözöllek a Las Nochesben, Haru. Elnézést az erőszakos eljárásért… Gin úgy gondolta, túl makacs lennél ahhoz, hogy elfogadd, itt a helyed… mellettem. – szólt Aizen, bal kezére támaszkodva, erős hangsúlyt nyomva az utolsó sorra. Haru erősen ajkaiba harapott, hogy képes legyen vissza szorítani hirtelen felkiáltó haragját, s közben áldotta a sötétséget, abban reménykedve, gyűlölködő tekintetén senki nem veszi észre.

- „Csak játszd meg… csak játszd meg… ennyi az egész…” – próbálta hajtogatni magának, hogy ezáltal lenyugtassa magát.

- Senki, csak mi, és Ulquiorra tud az idehozásod körülményeiről. A többi espada úgy fogja tudni, te kerestél fel minket, így talán kevésbé lesznek ellened. – tette hozzá nyájas hangon Aizen, közben igenis jól látta Haru feldúlt arcát, amit egyre inkább élvezetesnek talált.

- Hogyhogy „kevésbé lesznek ellenem”? – kérdezte gyanakvó hangon Haru, ám mikor Aizen komolyra vált arcát megpillantotta, azonnal meghajolva elnézést kért – Kérem bocsásson meg!

Megalázónak tartotta, hogy így kell viselkednie, de tisztában volt az erejével, és a saját erejével. Bár a nemrég megtudtak alapján mér nem tudta igazán eldönteni, saját erőfeszítésének, vagy a régi azame függőségnek köszönheti ezt a reiatsut.

- Megértem a nyugtalanságod, nemrég zúdították rád a kapitányi rangot, most pedig meg kell felelned az egész Hueco mundonak. – folytatta nyájas beszédét a vezető – De ne aggódj, ugyanolyan, egyenrangú áruló shinigamiként leszel kezelve, mint Kaname és Gin, cserébe nem kérek mást, csak hűséget. Szükségünk van az erődre, Haru. Az azame olyan hatalmat adott a kezedbe, amiről még te magad sem tudsz. Apropó azame…

- Aizen-san… - szólalt meg végre a sötét oszlopok mögül előlépve Gin – Úgy gondolom Haru ereje már elég nagyra nőtt, nincs szükség arra, hogy ismét azamét igyon.

Haru megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor szerelme elmondta ezeket a szavakat. Talán ő képes lesz lebeszélni Aizent, talán mégsem kell ismét azt a löttyöt legördítenie torkán. Azonban…

- Nem értek egyet, Gin. Ezt az erőt még mindig meg lehet növelni, mellesleg… mivel mással tudnám maradásra bírni a függő Harut, mint azaméval? – mondta színtelen, mégis rémisztő hangon Aizen, mire Haru ijedten kapta fel fejét, s a szer hallatán pár lépést hátrált is.

- De Aizen-san! Harut már nem kell tovább maradásra bírni, ő… - próbált erősködni Gin, de Aizen durva, hangos közbeszólítása nem engedte.

- Gin! Nem te mondtad, hogy a lány makacs? Lehet, hogy őt nem ismerem, de téged igen. Nem hinném, hogy csak úgy megadta magát neked! – mordult rá a vezető. Bár néha úgy látszott, bizalmas társak Ginnel, valójában sohasem bízott meg benne, csakis az ereje érdekelte, ahogy most Harué.

- De Aizen-san…

- Hallgass! – kiáltotta, hangjától még kis idő után is zengett a terem – Ne felejtsd el, ki itt az úr!

- Kérem… bocsássd meg… az engedelmetlenségemet… - nyögte ki ideges, keserű szavakkal Gin, ami ismét meghátrálásra késztette Harut. Nem csak neki, de szerelmének is meg kellett alázkodnia Aizen előtt. Nem erről volt szó… így nem tud színészkedni, az azame iránti gyűlöletét nem tudja leplezni. A sötétségből ekkor Ulquiorra lépett elő, zsebéből egy üvegcse azamét tartva, amit tetejétől rögtön meg is szabadított. A szer szaga azonnal megcsapta Haru orrát, s megtorpanásra késztette. Az espada lassú léptekkel közeledett a lány felé, de minden egyes lépésével borzalmas fájdalmat okozott Harunak, ahogy a szer is egyre közeledett feléje. A lány hiába ellenkezett, hiába zokogott, az nem oldott meg semmit, csak nagyobb keserűséget szült szívében. Minden erejével azon volt, hogy, hogy megtörje ezt a béklyót, és elmeneküljön, messze az azamétől, ami annyi bajt hozott rá régebben is. Mind hiába, mikor Ulquiorra megtorpant előtte, már levegőhöz sem jutott, nemhogy mozogni tudott volna.

- Ne… kérem… ne… - nyögte könnyezve, majd fejét lehajtva, száját erősen összeszorítva próbálta elérni, hogy ne tudják a torkán lenyomni az italt. Mégsem járt sikerrel, Ulquiorra erősen megmarkolta Haru állkapcsát, felemelte, majd erősen összeszorítva ujjait arra késztette Harut, hogy kinyissa száját. Ekkorra a lány már tehetetlen volt, tűrnie kellett, ahogy a borzalmas azamét leöntik torkán, ahogy az irtózatos szédülés elfogja, a szer felforrósítja ereit, szinte lüktet mindenhol, szíve össze-vissza kalimpál, teste szinte felrobbanni készül. És ez még csak az első korty volt, még mindig nem volt vége a szenvedésnek. Ahogy a nehezen elzárt függőség újra, erősebben előtört benne, úgy érezte, ott helyben meghal, még saját, vérfagyasztó hörgése se jutott el füléig, melyet azonban Gin tisztán, s fájdalommal meggyűrt arccal hallott.