6.fejezet

Súlytömegek


Haru egy kanapén összekuporodva ült, akárcsak gyermekkorában a folyóparton. Egy nap is eltelt már az óta, hogy az azamét lekényszeríttették torkán, de ő egy szemhunyásnyit sem aludt, egyszerűen képtelen volt azzal a fájdalommal a szívén. Ez a fájdalom azonban nem csak a keserűség eredménye volt, hanem valami egészen másé, egy fizikai fájdalom, amit nem értett, de annyira nem is foglalkoztatta, hogy sokáig töprengjen rajta. Arcán csúf barázdákat szültek az egész estés zokogás, ám mostanra már csak üres tekintettel meredt maga elé, s hitetlenkedve emlékezett vissza Aizen fennkölt hangnemére, a parancsra, s a tettre. Szívesen hitte volna, hogy csak rossz álom volt csupán, de amikor csak övére pillantott, eszébe jutottak az utána történő cselekmények.

 

*********

- A többi espadanak nem kell tudnia az azaméról. Itt van ez az öv, ennek belső oldalában ilyen kis üvegcsékben elrejtheted a szert, s bármikor fogyaszthatod, ha úgy érzed. – szólt Aizen, mikor Haru már magához tért, majd egy fekete övet, s rengeteg kis üvegcsét, bennük azamét nyújtott át Harunak. Természetesen nyájas mosolya le nem hűlt arcáról, mely már-már rémítővé vált.

A lány csöndesen, kifejezéstelen arccal vette el a ruhadarabot, s a löttyöt, ami már ismét szervezete szükségletévé vált.

*********

 

Ahogy ez az emlék átcikázott agyán, felegyenesedett görnyedt ültéből, kihajtotta övét, s fájdalmas, csaknem megvetve meredt az azamés üvegcsékre. Teste most is szinte sikoltott utána, s ahogy ismét erős fájdalmat érzett szíve környékén, keze akaratlanul is elindult az üveg után. Haru ekkor hangosan felmorgott, megragadta övét, szabályosan letépte magáról, majd a vele szemben lévő ajtóhoz vágta, összetörve így az üvegeket. Mérhetetlen dühvel tekintett a folyadékra, hisz elszánta magát: nem issza meg többet. Szervezete mégis követelte tőle, s mintha csak erre a tettre feleletet is akartak volna adni: a szíve környéki fájdalom felerősödött, minden egyes levegővétel oly nehéznek tűnt, minta két fal szorítaná össze mellkasát. Ez a fájdalom oly erős volt, hogy földre kényszeríttette. Nem tehetett mást, oda kellett kúsznia az ajtóhoz, és az egyik ép azamésüvegcse tartalmát el kellett fogyasztania, azonban ez volt képes enyhíteni fájdalmát. Ekkor már rohadtul idegesítette, hogy nem tudta, miért fáj ennyire a mellkasa, ha nem az elvonás miatt.

Ekkor az ajtó kinyílt, de ahogy felnézett, fátyolos szemeivel nem látott tiszta arcot, csak egy ezüstfehér hajkoronát.

- Gin…chan… - motyogta hunyorogva, s mielőtt bármi mást mondhatott volna, a férfi karjaiba vette, a kanapéhoz vitte, majd miután leültette, a nyakába akasztott egy nyakláncot, melynek medálja egy fehér virágsziromhoz hasonlított. Mikor a nyakék medálja elfoglalta méltó helyét a lány mellkasán, aprón, sárgán izzani kezdett, majd Haru fokozatosan visszakapta erejét.

- Gin-chan… mit keresel itt? – kérdezte, hangja még mindig fáradt volt.

- Miért nem aludtál? Nem tesz jót a szépségednek, látod, máris táskás a szemed! – mondta vigyorogva Gin, a lány arcát simogatva, mintha a tegnap meg sem történt volna.

- Rohadt vicces, ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna! – mondta durcásan, halványan elpirulva Haru, ahogy elhessegette Gin kezét arcáról.

A férfi azonban nem felelt, nem is tudott mint mondani, hisz rettenetesen röstellte, hogy képtelen volt megállítani Aizent és Ulquiorrát. Látta a szerencsétlen öv, és az üvegcsék sorsát, így míg szerelme pihent, ő indult feltakarítani.

- Mégis mi ez a valami, amit a nyakamba raktál? – kérdezte mérgesen Haru, majd rendesen felült, s szemügyre vette a nyakéket.

- Jobb, ha nem veszed fel, a medál ugyanis elszívja az azame roncsoló hatású szellemi erejét. – magyarázta Gin, majd az övet a lány előtti asztalra tette, melléje újabb üvegcséket, amiket Haru ugyanúgy megvető pillantással üdvözölt.

- Nem értelek… és most nem csak arra célzok, hogy pont te hozod nekem ezt a mocskot… milyen roncsoló hatású szellemi energiáról beszélsz?

- Nos… - kezdte, majd Haru mellé ült – Kezdjük ott, hogy ennek a szernek önmagában is hatalmas energiája van, ez okozza a függőséget. Ha egyszer ez, és egy shinigami, vagy bármely más szellem reiatsuja egyesül, nagyon nehéz a reiatsut elszakítani az azame szellemi erejétől. Az az azame, amit Shinji árult, valójában hígított volt, egy kevés azame, a többi mind víz.

- Hogy micsoda? Hígított?

- Persze, a tömény nagyon drága a feketepiacon, mit gondolsz, lett volna elég pénze rá? Megérte volna? – kacagott fel Gin, majd hátradőlt a kanapén, mélyvörös szemeit most ő is a szerre vetette. – Természetesen nem, tehát így árulta. Így hát te is hígítva ittad annak idején, ami nem is baj, a töményt nehezen viseli el a szervezet. Azonban nálunk ezt a löttyöt Szayel Aporro, a nyolcadik espada állítja elő, itt, a Las Nochesben. A Hueco Mundoban viszont nincs víz, így hiába szoktál hozzá a hígítotthoz, itt kénytelen vagy a töményt inni, ami nagyon megviselhet, ezért van szükség arra a nyakékre, amit szintén Szayel készített a kérésemre, egy direkt erre a célra épített rendszerrel. Mint említettem, elszívja a roncsoló szellemi erejét az azamének, így a fájdalmakat is megszűnteti.

- Mint valami gyógyszer reklám, de komolyan… - jegyezte meg sóhajtva Haru, majd gyanús pillantást szegezett Gin felé – Egyre jobban érdekel, honnan tudsz te ennyit erről a szerről…

- Utána néztem. Amint megkaptam hozzá az engedélyt, elkezdtem kutatni az azaméről a könyvtárban. Hogy őszinte legyek, nem igazán hittem, hogy sikerül leszoknod, így azt hittem, ha többet megtudok a löttyről, téged is megtalállak.

- Kösz, ez igazán kedves… - durcázott Haru, majd hátát erősen a kanapé háttámlájának vetette.

- Azonban ne vedd olyan félvállról ezt a tömény azamét. Már a hígított sok erőt adott neked, a tömény valószínűleg még ennél is nagyobbat fog, előfordulhat, hogy nem tudsz majd rajta uralkodni… - folytatta aggódóan Gin.

- Efelől nem kell aggódnod… nem fogom inni ezt a sarat… A hűséget még úgy ahogy képes vagyok megjátszani, de ezt már nem! - vágta rá dühösen Haru, s talán ha Gin nem fogja meg kezét, ismét az ajtóhoz csapta volna az üvegcséket.

- Sajnálom… Hidd el, én sem akartam így, én csak meg akartalak találni, nem gondoltam, hogy téged is bevon a tervébe…

- Hm? Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül Haru, halványan elvörösödve, ahogy Gin lágy mosollyal vállára döntötte fejét. Nem felelt semmit, csak mély szuszogásait lehetett hallani. Egy ideig Haru úgy hitte, tán el is aludt, ami helyén való is lett volna, hisz ő sem aludt egy csöppet sem az éjszaka.

- És, te mikor mesélsz magadról? Hogyan lett a kis Neko-chanból Yamaneko-kapitány?

- Tsz, majd elmondom, ha kiérdemelted! – mondta morcosan, mégis mosolyogva Haru – Ez a minimum, ha már te is titkolódzol előttem!

- Na~, szívtelen vagy! – kapta fel a fejét Gin.

- Csak annyira, mint te! – vágott vissza Haru, azonban hirtelen hatalmas szomjúság tört rá, maga sem tudta miért, de ösztönösen az azame felé nyúlt, ám mielőtt megragadta volna, esze megállította.

- Igaz, hogy a fájdalmat megszünteti a nyakék, de a függőséget felerősíti, sajnálom, de ilyen körülmények között kénytelen leszel inni az azamét.

- Végül is… - szólt keserű, lemondó hangon, arcán mégis mosoly ült, majd megragadta az üvegcsét – Egész életemben nem tettem mást, csak tűrtem… Tűrtem a hiányod, tűrtem Yoruichi-sama hiányát, a reménytelen keresést, ezt az elrablást, s ahogy az azame ismét lecsordul torkomon. Most sem kell mást tennem, mint tűrni… hisz te itt leszel mellettem, ezen a helyen is, ugye? – folytatta Gin felé fordulva, majd mosolyogva hörpintette le az üveg tartalmát. A férfi ugyan szokásosan mosolygott, mégis nyilvánvaló volt, hogy ez hamis.

- Tudod mit? – szólt végül incselkedően – Az a nyaklánc igenis illik hozzád, tavaszhoz szép tavaszi virágszirom! (Haru ugyanis tavaszt jelent)

- He~? Hízelegni próbálsz, Kitsune? Inkább arra adj végre választ, mit keresel itt!?

- Oh, tényleg, jobb, ha máris indulunk! – mondta, majd megragadta Harut, aki mielőtt értetlenül követte volna, az azamés öve után nyúlt.

- Mégis hová indulunk? Beavatnál?

- Aizen be akar mutatni a többi espadanak, sietnünk kell, a gyűlés valószínűleg már elkezdődött.

- Hogy mi? Máris? Az összessel? – döbbent meg Haru, de mire észbe kapott, már a folyosókat szelték. Nem érezte még felkészültnek magát, s szíve mélyén félt is az espadáktól, főleg a tegnapi dolog után.

- „Ha mindenki olyan, mint az az Ulquiorra tag, nekem végem…” – gondolta magában, majd nyelt egy nagyot, s próbálta valahogy csillapítani félelmét. Valójában Aizentől is tartott, egyszerűen nem akarta látni az arcát, akárhányszor csak szeme előtt lebegett az önelégült elmosolyodás, a hideg futott végig a hátán. Gyűlölt itt lenni, de nem tehetett mást, tűrnie kellett a rá nehezülő súlytömegeket, hisz azok csak akkor voltak iszonyú nehezek, ha egyedül volt, mikor Gin mellette állt, ezek a súlyok, mint tollpihék, tovaszálltak. Most is csak az öntötte lelkébe az erőt, hogy csak pár órát kell kibírnia, utána akár egész nap távol lehet a bagázstól.

Ekkor megérkeztek, a hatalmas ajtón először Gin ment be, Harunak azt javasolva, várjon, amíg be nem hívják. A lány sóhajtott, majd miután becsukódott az ajtó, hátát nekivetette.

- Milyen furcsa… - motyogta elkeseredett mosollyal. Nem is olyan rég hasonló eseményeken ment át a Soul Societyben, amikor a kapitányoknak mutatták be, mint újoncot, most pedig az espadáknak, mint új áruló. Egész teste megborzongott a gondolattól, hogy ő is közéjük fog tartozni, még ha csak színlel is. Egyáltalán képes lesz végigjátszani a szerepét? Valójában magától a társaságtól is tartott, ő maga még mindig nem fogta fel ereje nagyságát, amiért idehozták, így azt sem tudhatta, a többiek befogadják-e.

- Mikre gondolok? Miért kellene, hogy befogadjanak? – rázta meg a fejét ezen gondolaton – Nem tartozom, és nem is akarok ide tartozni, amint meg tudom, Gin miért állt Aizen mellé, eltűnök innen! De… kibírom addig én Aizen mellett?

Ekkor azonban nyílni kezdett az ajtó mögötte, így apró ijedséggel párosultan hirtelen megpördült, próbált komoly arckifejezést varázsolni magára, de az ugyanolyanra sikerült, mint a kapitányok előtti. Lassan, feszülten sétált a hosszú asztal főjéhez, azaz Aizen mellé. Hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ne rohanjon azonnal vissza, pláne, mikor a vezető fölállt, s nyájas elmosolyodásával együtt Haru vállára emelte kezét.

- Üdvözöljétek új társunkat, Yamaneko Harut! – hangzott ajkai közül, ami szinte karcolta Haru füleit, főleg a „társunk” megnevezés. Érezte nyakán a férfi lélegzetét, s ez a túlzott közelség rettentően irritálta. Azonnal meghajolt, addig sem ér hozzá Aizen – azt hitte, csak az lehet az egyetlen rossz ezen a helyen, azonban az espadaktól hallott halk sutyorgás nyomasztóbb volt, mint amit nem rég a kapitányoktól is megkapott. Nem is nyomasztó, sokkal inkább ijesztő volt számára ez a fajta méltatlankodás, érezte, itt bárki hidegvérrel megölné, ha csak egy rossz szót is szól.

- Mit keres itt ez a nebántsvirág gyerek? Ez nem óvoda! Még csak nem is néz ki erősnek! – dörmögte az ötödig Espada, mely egy magas, fekete hajú férfi volt. Haru tűrte a megjegyzéseket, a kíméletlen tekintetek tömegét, azonban a következő, nem is annyira motyogó hang megütötte a fülét.

- Tch, még csak a reiatsuját sem értem, van egyáltalán neki?

A hang egy középmagas, flegmatikus férfihoz tartozott, kék hajkoronája, élénkék szemei azonnal feltűntek Harunak, valahogy érezte, hogy ez az espada más, mint a többi.

- „Tch?”, tudod, akinek nagy a szellemi energiája, abban is tehetséges, hogy elrejtse azt! – mondta kioktató hangon Haru, ami elég nagy megdöbbentséget váltott ki a jelenlévőkből.

- Teme… - mordult fel az espada felpattanva a székből, szemei ezúttal dühöt tükröztek, de ez sem tudta megrendíteni Harut. Valahogy érezte, hogy van köztük valami közös; a helyhez való kötetlenség, gyűlölet.

Azonban hamar észbe kapott, hisz ő itt még új, jobb, ha félszegen marad, s már nyitotta is száját bocsánatkérésre, de a rideg kéz, a taszító közelség elnémította ajkait.

- Nem te tartozol bocsánatkéréssel, Haru. – szólt Aizen, majd hideg szemeit az espadára vetette – Te egy vagy a három bizalmasom közül, tehát tőled kell elnézést kérni, ugye, Grimmjow?

A megszólított egy ideig hasonló ridegséggel viszonozta a pillantást, majd végül megrántva vállait visszaült. Gondolatait ekkorra már messzire vitte, s akár egy gyerek, morcosan bambult maga elé.

- „Még hogy önként állt hozzánk… Ha csak Aizenre pillant, megdermed az egész shinigami!” – gondolta magában, majd félig Harura tekintet, aki az asztal sarkán, Gin, és Aizen mellett kapott helyet.

A lány szorongva ült le, úgy érezte, mintha levegőt se kapna Aizen jelenlétében. Félve oldalra pillantott, de mikor tekintete találkozott Grimmjowéval, elkapta fejét… azonban a másik oldalról sem fogadta szebb látvány. Azok az ólom súlyok most százsztor nehezebbnek tűntek, gyomra rettenetesen összeszorult az idegességtől.

- „Bírd ki, bírd ki!” – mondogatta magának – „Semmi sem változott ezekben az években, ugyanúgy az azaméval tart fogva egy olyan férfi, akinek a látványát sem bírom!” - tette hozzá elszomorodva, ekkor azonban egy gyengéd kéz érintette meg szorongástól összeszorított öklét. Gin szokásos vigyorával tekintett rá, de Haru tudta, más rejtőzik az álca mögött.

- „Valóban, semmi sem változott… Hisz Gin-chan mellett ismét békére találhatok” – sóhajtotta elmosolyodva. Erre azonban Aizen fel figyelt, s látszólag kifejezéstelenül meredt a lányra.

A gyűlést nem csak Haru bemutatására hívták össze, az Espadak a Hougyoku iránt is érdeklődni akartak, de ezt valahányszor megtették, Aizen csak annyit felelt:

- Ne aggódjatok, minden úgy halad, ahogy elterveztem.

Ezzel a válasszal azonban Grimmjow nem volt megelégedve, s ennek hangot is adva felmorgott.

- Minek ez a rohadt sok várakozás? Már kibaszottul kezd elegem lenni!

Erre mindenki felé kapta fejét, velük együtt Haru is, majd Aizenre, aki továbbra is őt bámulta, mintha csak a reakcióira lenne kíváncsi. A férfi ekkor Grimmjowra pillantott, majd rezzenéstelen, már-már ijesztő tekintettel, felelősségre vonó hanggal megszólalt.

- A helyedben nem lennék ennyire nagyszájú, hisz ha jól emlékszem a túlzott kapkodásod eredménye lett a karod elvesztése is.

- Tch… - morogta dühösen. Haru erre hátradőlve székében szemügyre vette az espadat, aki bal karját valóban elvesztette. Kíváncsi volt, vajon miért, vagy hogyan, de a felé vetett kék pillantás reflexszerűen visszafordította fejét maga elé.

- Hm~? Csak nem félsz Grimmjowtól? – súgta oda Gin elvigyorodva, mintha csak kettesben lennének.

- Az egész társaságtól tartok, ha nem tűnt volna eléggé fel… Jobban görcsöl most a hasam, mint azokon a napokon… - motyogta Haru.

- He~? Tehát a kicsi Neko-chan már belépett abba a korba? – folytatta az incselkedést Gin, de ennek az lett a következménye, hogy a lány tetőtől talpig elvörösödve felpattant.

- Ne most vitassuk ez meg, okés!? Különben sem vagyok már gyerek, Kitsune-yaro! – ordította magából kikelve, azonban pár másodperc után föleszmélt, hol is van valójában, így már a szégyentől vörösen ült vissza a helyére, könyökét duzzogva az asztalra ütve.

- Elnézést… - dünnyögte alig hallhatóan, majd dühtől lángoló szemeit Ginre vetette. – „Megöllek, Kitsune!”

Bár rettentő kínos volt számára a jelenet, szíve mélyén mégis boldog volt, hisz Gin megint meg csinálta, sikerült a súlytömböket tollpihékké varázsolnia, s elfújnia, így már nem is érezte olyan feszültnek magát.

A gyűlés még tartott egy ideig, de eztán már végképp olyan kérdésekről volt szó, amiket Haru egyáltalán nem értett, vagy egyszerűen csak nem rá tartozott. Többek között Szayel problémája, miszerint nem tud száz százalékos sikerrel dolgozni, olyan elavult rendszerrel, ami az ő „palotájában” van.

Haru ezek hallatán félhangosan felkuncogott, ami azonnal megcsapta a fülét a nyolcas espadanak, a dühös arccal tekintett vissza rá.

- Mégis mi olyan vicces?

- Semmi, semmi… Csak az, hogy rettentő nagy gondjaitok vannak… - sóhajtotta Haru, aki továbbra is könyökölve ült az asztalnál.

- Te kis… mégis mit tudhat egy magad fajta kölyök!? – csattant fel a férfi.

- Igaz is… csupán Kurotsuchinál kellett vagy öt új kutatási rendszert összeszerelnem, de igazán nem értek ám ehhez. – folytatta Haru gúnyolódva, aminek el is érte a hatását.

- Hogy merészelsz engem egy magadfajta, semmirekellő shinigamihoz hasonlítani!?

- Szayel! – emelte fel hangját a vezető, mire a nyolcadik espada is kénytelen volt elnézést kérni Harutól. A lány sóhajtott, kezdte idegesíteni a többiekre kényszeríttet tisztelet.

- Ha jól veszem ki a szavaidból, a problémád az, hogy a rengeteg adattól belassult minden, és így képtelen vagy új kutatásokat végezni, ugye? – mondta Haru, valamennyivel tiszteletteljesebb hanggal.

- Igen. Szükségem van egy nagyobb szerverre, de amíg nem kapom meg a megfelelő eszközöket, nem tudom bővíteni. – válaszolt Szayel, ökle azonban továbbra is összeszorult a dühtől.

- Nos, tényleg nem vagyok valami nagy ezermester, de mintha Gin-ch… eto… Gin azt mondta volna, hogy ezt a nyakéket egy külön épített rendszerrel készítetted… Nos… Ezt a kettőt nem lehet átmenetileg összekötni, a nagyobb kapacitás érdekében? – kérdezte kissé értetlen képpel Haru. Szayel ugyan nem válaszolt, de arcáról tisztán le lehetett olvasni a bizonyos „Hogy én erre miért nem jöttem rá!?” kifejezést. Haru ezen csak elmosolyodott, s úgy folytatta.

- Ha esetleg nagyon csicskáztatni van kedved, segíthetek a kettő összekötésében.

- Nem szükséges… erre képes vagyok egyedül is! – mondta, hangján érezni lehetett az erőltetett udvariasság mögötti mérhetetlen haragot.

- Nocsak, már nem is tartasz a társaságtól? – súgta Haru fülébe Gin.

- Viccelsz? Azok után, amit levágtam? Annál jobban már nem éghetek be előttük, szóval édes mindegy, tartok tőlük, vagy sem. – sóhajtotta Haru, majd hátradűlt székében. Aizen, mintha csak erre várt volna, berekesztette a gyűlést. Akár a középiskolás diák péntek, utolsó órai kicsöngetésnél, olyan örömmel pattant fel Haru is, s szinte sürgette Gint, hogy minél hamarabb meglépjenek. Azonban mégsem történt úgy, ahogy szerette volna.

- Haru, szeretnék beszélni veled… Négyszemközt. – szólt Aizen, továbbra is kifejezéstelen arccal, ami már nagyon nyugtalanítóvá vált. Haru vállaira újból ránehezültek a tömegek, szemeiből ki lehetett olvasni a segélykérést, de tudta jól, kénytelen egyedül maradni az általa gyűlölt személlyel.

- Gin, addig te küldj egy arrancart a földre, információgyűjtésre!

- Értettem. – motyogta a férfi, majd egy utolsó jobbulást kívánó pillantást vetett Harura. A lány még egy darabig bámulta az immáron csukott ajtót, majd némileg komoly arckifejezéssel fordult Aizen felé.

- Mit szeretne megbeszélni velem? – kérdezte halkan, félve, szemeit lesütve.

- Csak szerettem volna személyesen megköszönni a hűségedet, amit nekem fogadtál. – kezdte, majd elindult Haru felé. A nyájas hangsúly ismét visszatért, ami azonnal karcolni kezdte Haru füleit, aki mintha ennek hatására el is fintorodott volna.

- Én nem esküdtem semmiféle hűséget, csupán az azame láncol ide, semmi más. – válaszolt felbátorodva Haru, azonban ahogy Aizen közeledett feléje, ő úgy hátrált.

- Valóban? Ha semmi sem köt ide, miért ajánlottad annyira a segítségedet Szayelnek? – kérdezett vissza a shinigami, s mire Haru feleszmélt volna, dereka már az asztalt nyomta, Aizen pedig ott tornyosult felette. A kérdésre nem tudott felelni, csak elfordított fejjel, lesütött szemmel hápogott.

- Ahhoz semmi közöd… köze… - javította ki magát gyorsan magázásra, hisz akármennyire is gyűlölte a szerepét, mégis játszania kellett. Ekkor azonban a férfi még ennél is közelebb lépett, megragadta Haru állát, s maga felé fordította, így lány kénytelen volt a rideg szempárba tekinteni.

- „Nyugodtan játszd meg magad, Aizen úgysem ismer valójában!” Ezzel tömte tele a fejed az a rókaképű, ugye? – kezdte gúnyos, kimért, s önelégült hangon, majd széles mosoly húzódott szájára, egy mosoly, mely ijesztőbb volt mindennél – Mindegy, tökéletes játékszerem leszel! – lehelte a hasító szavakat, ahogy Haru füléhez hajolt. A lány kikerekedett szemekkel, rémülten fogta fel a mondatot, lábát már futásnak indította volna, de sarokba, azaz asztalba szorították, megmoccanni sem tudott, nem is beszélve arról, hogy karjait lefogta a rideg, szorító kéz, s ebből a bilincsből képtelen volt szabadulni. Érezte, ahogy a férfi ajkai fülétől eljutnak szájáig, s ahogy ettől az érzéstől egyre több könny gyűl szemeibe.

- Eressz… - hangoztatta elcsukló hangon, de eredmény nélkül. Ajkait ekkor erősen összeszorította, zokogását visszaszorította, s valahol még reménykedett, hogy kiszabadulhat ez alól a béklyó alól. Azonban a shinigamit nem lehetett ennyitől eltántorítani, erősen Haru ajkaiba harapott, aminek következménye egy cérnavékony vércsík lett a lány szája szegletében. A fájdalom arra késztette Harut, hogy tűrjön, tűrje, ahogy a gyűlölt férfi ajkaiba kostól, nyelvével bejárja száját.

Hisz eddig mindig tűrt, mindig mindent le kellett nyelnie eddigi életében. Nem csak gyerekkorában, de most is…

- „Nem… ezt nem tűrhetem… Ez… Ideje felnőnöm!” – gondolta dühtől elszántan, s nem érdekelte hogy, miként, de igyekezett kitörni rabságából. Karjait kirántotta Aizen kezei közül, majd ebben a pillanatban el is lökte magától a férfit, aki ezútal ismét kifejezéstelen arccal meredt maga elé, majd újra közeledni kezdett.

- Ott maradsz! – ordította Haru, könnyei haragtól s keserűségtől egyaránt csillogtak. – Én… Én nem vagyok játékszer! – kiáltotta eltorzult arccal, majd béklyóit felszakítva kirohant a teremből. Aizen nem tett semmit, nem érdekelte, merre rohan a lány, hisz messzire úgy sem mehet, ez az ő birodalma, így hát szája újabb, félelmetes mosolyra húzódott.

 

Haru eközben már lélekszakadva rohant, rohant, még maga sem tudta hova, csak el, messze Aizentől. Tisztában volt a ténnyel, hogy ő a vezető, övé az egész Las Noches, de talán van ebben a monumentális helyen egy kis zug, ahol háborgó, zokogó lelkét megnyugtathatná. Eszébe jutott, hogy mehetne Gin után, de zaklatottságában már megannyi sarkon lefordult, megannyi folyosót végigfutott, hogy azt se tudta, hol van egyáltalán. Így hát csak rohant, ahogy épp ösztönei sugallták, miközben tengernyi könnyeinek utat engedett.

Épp egy újabb sarkon fordult le, azonban a hirtelen rázúduló szellemi energia olyannyira megrémisztette, hogy egyensúlyát elvesztve hátra esett. Nem látta ugyan, ki az, akinek majdnem nekiment, de nagy reiatsuja alapján arra következtetett, kötelessége elnézést kérni, még mielőtt felnéz rá.

- Minden rendben, Yamaneko-sama? – szólt egy nőies, nyugtató hang, amire azonnal fölkapta fejét a shinigami. Egy magas, napbarnított, szőke hajú nő állt előtte, arcát félig eltakart gallérja, így szavait is halkan hallotta.

- Persze, elnézést… Egy pillanat, Yamaneko… sama!? – pattant fel hirtelen a nem túl kedvelt megszólításért.

- Ön ugyebár Yamaneko Haru, Aizen új bizalmasa. Kötelességem önt így szólítani. – mondta a nő, látszólag erőltetettség nélkül, ami igazán meglepte Harut. Viszont Aizen neve hallatán újból összeszorult a szíve.

- Bizalmas? Ezzel nem értenék egyet… - motyogta lesütött szemmel, ahogy eszébe jutott a „játékszer” megszólítás.

- Talán valami gond lépett fel, Aizen-sama és ön között? – érdeklődött a nő. Haru meglepődött, amiért az espada magától, nem ráerőltetve ilyen kedvesen bánik vele.

- Mondjuk úgy, hogy összevesztünk valamin. – mondta, majd kíváncsian felpillantott a nőre, oly titokzatosnak, s furcsának tűnt, egy időre el is merült zöld szemeiben.

- Értem… Segíthetek esetleg valamiben? – kérdezte az espada, mikor már túl hosszúra nyúlt a csönd.

- Ami azt illeti, megszomjaztam ebben a nagy rohanásban… - mondta nevetve Haru, viszont az espada komolyan vette a mondatot.

- Kérem, kövessen! – majd ezzel el is indult.

- E-Egy pillanat! Nem célzás volt! – kiáltott utána, de jobbnak látta, ha vele megy, úgyis rég eltévedt már, akkor meg nem mindegy merre megy?

Kicsit félszegen követte a nőt, akinek még csak a nevét sem tudta, mégis úgy érezte, megbízhat benne. Nem is kellett sokat kutyagolnia, már a következő folyosón betessékelték egy szobába. Sokkal nagyobb lakosztályba lépett be, mely több hálószobából állt, melyekhez folyosók vezettek. A nappali is hatalmas volt, s egy annál is nagyobb teraszra nyílt, ami a Las Noches homokbuckáira nézett. Ami igazán fel keltette Haru érdeklődését, az a dolgok nagysága volt: miért ekkora lakosztály egy személy részére? Vagy csak az övé olyan kicsi? Azonban mielőtt fel tehette volna a kérdés, a teraszról három arrancarlány jött be, akik azonnal korholni kezdték a shinigamit.

- Mit keres itt egy ilyen shinigami-kölyök? Ráadásul Halibel-sama mellett! – kezdte egy magas, napbarnított nő.

- Még csak szellemi energiája sincs, milyen szánalmas! – folytatta a másik, hosszú, zöld hajú nő.

- Mila Rose, SunSun! Ő Yamaneko-sama, Aizen-sama új alárendeltje! – mutatta be az espada Harut, aki már nem is tudta eldönteni, mit csináljon. Hajoljon meg, vagy egyszerűen vegye természetesnek a megkövetelt tiszteletet? Nem az ő stílusa volt az utóbbi állítás, így nem törődött, mit gondolnak róla, illően meghajolt.

- „Mégis mit lát benne Aizen-sama? Egy ilyen nebántsvirágnak mi keresni valója van itt?” – gondolta magában a harmadik arrancar, majd végül ők is tiszteletüket tették a shinigami felé.

- SunSun, kérlek hozz két teát, aztán pedig hagyjatok magunkra! – mondta Halibel.

- Igenis! – vágta rá mind három arrancar, s Haru rövid időn belül a kanapén, szembe Halibellel ihatta a teát.

- Ezt nem értem, víz nincs, de tea van? – értetlenkedett Haru, mikor belekortyolt az italba.

- Ami azt illeti, ezt én sem értem. – mondta Halibel, s mintha a gallér mögött el is mosolyodott volna. Haru is halványan mosolyra húzta száját, most először ezen a helyen Gin távollétében. Talán nem is olyan szörnyű minden espada, talán ezzel a nővel néha-néha elbeszélgethet – gondolta, ahogy tekintetét elmerítette a terasz felé. Ismét felötlött benne a kérdés: hogy lehet fény a Las Nochesben, ha odakint korom sötétség, éjszaka honol?

- Halibel… ez a neved, ugye? – kezdte az érdeklődést a shinigami.

- Elnézést, nem mutatkoztam be…

- Én meg majdnem neked rohantam, most kvittek vagyunk. – tette hozzá gyorsan Haru mosolyogva, majd folytatta – Halibel, hogy van az, hogy a Hueco Mundoban örök éjszaka van, de itt a Las Noches területén, akármerre nézek, az udvar világos? Ezt… nem értem…

- Ahol a Las Nochesben nappalt látsz, az Aizen-sama által őrzött terület, az a fény neki köszönhető. – magyarázta Halibel, majd újabbat kortyolt a teából. Haru elfintorodott a hír hallatán, valahogy már kevésbé látta szépnek a fényt, úgy érezte, így végképp nem találhat olyan zugot, ahol békét lelhetne, sehol, csak Gin mellett.

- Köszönöm a teát, igazán meglepett, hogy ilyen kedves vagy velem. Valójában eléggé tartottam az egész espada társaságtól, de…

- Jobban is teszed, ha fenntartod ezt a tartózkodást. – javasolta Halibel, ami ismét meglepte Harut. Most akkor tartson, vagy ne, ettől az espadától? – Nem mindenki lesz olyan engedékeny veled, mint én. Engem is aggaszt, hogy nem érzek belőled szellemi energiát, viszont megbízok Aizen-samában, ha ő maga, nyilvánosan kijelenti, hogy a bizalmasa vagy, valószínűleg nagy esélyeket lát benned, s megbízik az ösztöneidben.

- Ezzel lenne mit megvitatni… - szólt közbe duzzogva Haru, ahogy összefonta karjait, s hátát a kanapénak vetette. – Egyáltalán miért bíztok meg benne? Hiszen ő egy shinigami!

- Az igaz, de nagy erővel bír, nem ismer félelmet, mindenre talál megoldást. Ez az, amiért mi bizalmat fektetünk benne, de ahogy viselkedésedből kikövetkeztettem, te máshogy állsz ehhez.

- Még szép… Nem is szabad akaratomból jöttem ide, aztán még arra is kényszerít, hogy újra azamét igyak! Gyűlölöm… Gyűlölöm ezt a férfit! – morogta Haru, szemei csaknem szikrát szórtak.

- Akkor mégis mi köt ide? – kérdezte értetlenül Halibel – Azame a Soul Societyben is van, az nem kényszerít maradásra. Ha pedig valóban olyan nagy erőd van, elszökhetsz, nem?

- Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek te látod… Van itt valaki, akihez azonban szoros szálak fűznek… őt viszont nem akarom elhagyni, csakis miatta maradok itt, senki másért. – válaszolt nyugodtabb, szomorúbb hangon Haru. Arra számított, ennek tudatában az espada akár ott helyben végez vele, de az továbbra is ugyanolyan kedves maradt. Hirtelen felkapta a fejét, majd felállt, s az ajtó felé vette az irányt.

- Ideje mennünk. – jelentette ki.

- Mégis hova? – értetlenkedett Haru, majd Halibel mellé rohant.

- Aizen-sama egy új arrancar-nak készül életet adni, s szeretné, ha mi is jelen lennénk. – válaszolt a nő, aki ekkora már a folyosókat rótta.

- Ezt meg mégis honnan tudod?

- Érzem. – válaszolt tömören. Haru arcára ismét fintor ült ki, amikor belegondolt: újra találkoznia kell Aizennel, ráadásul úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

- „Mondjam el Gin-channak? Talán… talán tud valamit tenni…” – töprengett út közben Haru, de hamar kirázta fejéből ezt a gondolatot – „Ostoba! Hisz tegnap bebizonyosodott, Aizent csak a céljai érdeklik. Ha Gin az azamét sem tudta meg akadályozni, akkor ha most lépne közbe, akár az életével fizetne.” – halványan, keserűen elmosolyodott. – „Ismerem, ha annyit mondanék, hogy Aizen bántott, ő máris kiállna értem. Csakhogy ez most sokkal veszélyesebb lenne, mint régen, én pedig nem akarom, hogy baja essék… Inkább… Tűrök… És próbálom egyedül megoldani.” – könnyei ismét meggyűltek aranysárga szemeiben, de nem hagyta, hogy legördüljenek arcán. Az, hogy be kellett látnia, ismét nem tehet mást, csak tűr, elszomorította, ugyanakkor dühössé tette.

 

Amíg ők a hosszú folyosókon járkáltak, Aizen elkezdte a ceremóniát, ahol már mindenki jelen volt, még Gin is. Nyugtalan volt, amiért Haru még nem jött meg, hisz azt sem tudta, hol lehet. Kérdezte Aizentől is, merre ment, miután beszélt vele, de az látszólag nem tudott semmit. Ichimaru azonban tudta, hogy valami itt nincs rendben, nem csak Haruval, Aizennel, de hollow, aki ott feküdt a Hougyouku előtt, ismerős szellemi energiát árasztott, ami baljóslatot szült szívében.

Aizen nem várt tovább, a Hougyoukuhoz lépett, kezét a kőre helyezte, s ekkor hatalmas fény kerekedett a hollow köré, csak a sziluettből lehetett megállapítani, hogy új, emberi formát ölt. Mikor aztán a fény hirtelen csillapodni kezdett, s a por is is elszállt, a shinigami vezető nyájas hangját megszólaltatta.

- Üdvözöllek újra köreinkben, Tamashi Hanabira!

A név hallatán Gin azonnal felcsattant.

- Aizen-san! Ez az arrancar csak nem…

- De, az a shinigami, akire te gondolsz. De nem kell aggódnunk, emlékei már rég törlődtek, nem lesz vele gond. – válaszolt elvigyorodva Aizen.

- „He? Ezek meg mi a francról beszélnek?” – gondolta Grimmjow egy emelvényen üldögélve. Valójában rettentően untatta ez az egész, s legszívesebben már rég ott hagyta volna az egész bagázst. Unottan nézett le az arrancarra, azonban miután az felöltözött, ismerős szagra lett figyelmes.

- Tessék, erre szükséged lesz! – mondta Aizen, majd egy fekete övet nyújtott át a lánynak, az pedig kifejezéstelen arccal vette el.

- „Ez… Ugyanúgy bűzlik az azamétól, mint az a Yamaneko kölyök! Nem értem… mire készül ez a rohadt Aizen?” – morogta magában, azonban ekkor ismét ismerős szagot érzett, amitől elfintorodott.

 

Haru és Halibel ekkor érték el a monumentális ajtót, azonban mielőtt az espada kinyithatta volna, Haru erős fájdalmat érzett mellkasában, amitől egyszerűen nem tudott mozdulni.

- Minden rendben, Yamaneko-sama? – kérdezte aggódva Halibel.

- Persze, csak egy pillanat… - mondta halvány mosollyal, majd övéből előszedett egy azamés üvegcsét, fogával megszabadította azt tetejétől, majd mohón nyelni kezdte a szert, mely egész szenvedését okozta. Mivel a roham miatt vadul itta az azamét, szája sarkán végigfolyt a szer, amit később kesztyűjébe törölt.

- Már minden rendben… csupán a szervezetem hiányolta már ezt a borzalmat… - mondta elkeseredetten Haru, majd beléptek a terembe. Ismét vállára nehezült a súlytömeg, ahogy az önelégült mosollyal találkozott, szinte hallotta, ahogy üdvözlésül mondja: Előlem nem menekülsz. Így hát gyorsan el is kapta tekintetét onnan, s szemeivel Gint kereste, majd mikor meglelte, mosolyogva rohant feléje.

Azonban valamire nem számított. Az arrancar mikor megérezte az azame szagát, mely a kesztyűbe ivódott, szokatlanul kezdett viselkedni. Erős szellemi energiát bocsátott ki magából, vérvörös szemei haraggal teli szikrákat dobáltak, szemfogai, akár egy vadállaté, kihegyesedtek, ujjai karmokban végződtek. Vállai rázkódtak a dühtől, mikor hirtelen hörögve felkiáltott, majd villámgyorsan megpördült, s mielőtt Haru még Ginhez érhetett, a lányra vetette magát. Harunak annyi szerencséje volt, hogy hamar felfogta a harci helyzetet, így ki tudta védeni kezével a vérre szomjas karmokat. De valóban vérre voltak szomjasak?

- „De hisz ez a szag, ez az érzés… Érzem a reiatsujában az azamét! De ez az jelenti, hogy…” – töprengett Haru, ahogy karjait keresztbe rakva arca előtt próbálta visszaszorítani az arrancar folyamatos karmolását. Bárhol, bármikor felismeri, ha valaki más is iszik, vagy ivott azamét, azonban a mostani helyzet aggasztotta, hol ivott ez a hollow azamét?

Ekkor az arrancar megvadulva elugrott Harutól, s össze-vissza ugrándozva mindent tönkretett, ami csak előtte volt. Teljesen kitombolta magát, s közben csak rombolt, rombolt, mintha nem is lenne magánál.

- Milyen kár, végül is nem sikerült a kísérlet. – sóhajtotta Aizen Ichimarura pillantva. – Ulquiorra, végezz vele!

Erre a parancsra Haru azonnal felkapta a fejét, s nem törődve a következményekkel felcsattant.

- Nem! – kiáltotta, majd a terem közepére sétált, jelezve, hogy ő majd képes lesz lenyugtatni Hanabirát - Egy igazi vezető vállalja a tettei következményeit! – mondta elszánt tekintet bombázva Aizenre - aki rezzenéstelenül tűrte a megvető pillantást – majd előre fordult, s felkészült a harcra, hogy valamilyen módon rájöjjön, igaza van-e, s ez a szerencsétlen arrancar is hozzá hasonlóan az azame rabja-e.

Grimmjow azonban nem gondolta volna, hogy a kis „nebántsvirág” vérében ilyen elszántság, s bátorság csörgedezik, hogy feleselésre nyitotta száját. Elvigyorodott, majd kíváncsian fejét kezére támasztotta, s figyelte, mi sül ki ebből az egészből, milyen is az ereje ennek a lánynak.