7.fejezet

Titkok



Kíváncsi, megvető, szánalmas pillantás egyaránt bombázta Harut, aki rezzenéstelen arccal lépett a terem közepére, hogy onnan felkészülve a megvadult arrancar után ugorjon. Az utóbbi túl kiszámíthatatlan lépéseket (ugrásokat) tett, ráadásul rettentő gyorsnak is bizonyult, Haru is csak összevissza kapta a fejét.

- Túl gyors… Nincs mit tenni, ellene nem harcolhatok Shikai nélkül… - motyogta, ahogy szemével az arrancart követte. Előhúzta kardját, ami halk röhögést eredményezet az ötös, és tízes espadatól, a többi azonban figyelemmel kísérte, mit tehet egy balkezes kardforgató, ráadásul olyan vékony pengével.

- „Mi lesz már!? Nincs kedvem egész nap itt dekkolni!” – hörögte magában Grimmjow, aki Haruval szemben egy emelvényen törökülésben gubbasztott. A lány, mintha csak meghallotta volna a siettetést, elszántan fölpillantott Grimmjowra, elmosolyodott… majd eltűnt.

- Micsoda? – kapta fel hitetlenkedve a fejét Grimmjow, akár a többi espada is. Az előző kettő, aki nevetségesnek találta a shinigamit, most elképedve kapkodhatták a fejüket, hol is lehet a lány, azonban egy hatalmas kardcsattanás választ adott, s mindannyian felfelé néztek. Hanabira is előrántotta kardját, s továbbra is vérbeforgó szemekkel, hörögve szorította Haru nyakához kardját, aki alig tudta már visszatartani zanpakutoujával.

- Hm… egész jó vagy… - mondta elmosolyodva Haru – De ezt a fogócskát én nyerem meg! – vágta rá, s akárcsak a játékban, amit Ginnel játszottak, megütötte tenyerével Hanabirát, s ezzel ellökte magát tőle. Ezen a tetten Gin elvigyorodott, s magában már elkönyvelte: a csatát Haru nyerte.

- Hasítsd ketté az eget, Inazuma! – kiáltotta a levegőben Haru, majd az eddig leplezett szellemi energiáról feltört a zár, s aranysárga fénnyel párosulva hullámzott körülötte. Minden eddig hitetlenkedő espada döbbenten meresztette a lányra a szemét, nem hitték volna, hogy ennyi reiatsut rejteget magában, csupán a shikai használatakor. Páran már ekkor elfogadták, hogy idővel erősebb lehet náluk, azonban egy espada széles vigyora mögött nem csak féltékenység, harag is gyülekezni kezdett.

- „Nevetséges… még hogy ez a kis csitri erősebb legyen nálam… egy férfinál…” – morogta magában fülig érő mosollyal, összeszűkített szemekkel Nnoitra, s fejében már szövögette is tervét, miként fogja megölni Harut.

- „Kezdem érteni, miért kell Aizennek ez a shinigami… Hisz az ereje majdnem vetekedik vele!” – gondolta Grimmjow, azonban ez a gondolat csak még érthetetlenebbé tette a dolgokat – „Ha nem önszántából jött, de akár fel tudná múlni Aizent, mi a szarért nem szökik meg?”

Ekkora a szellemi energia hatalmas hullámai már csak apró csíkként izzottak Haru körül, majd a lány hirtelen elrugaszkodott, s támadt. Semmi mást nem lehetett látni, csak a shinigami aranysárga foltját, csupán ennyiből lehetett megállapítani, merre lehet éppen. Azonban Hanabira sem volt olyan gyenge, minden egyes támadást hárított. Valami viszont furcsa volt ebben az egészben, már az elején…

- „Ha ez az arrancar itt ivott azamét, nyílván töményhez jutott csak hozzá… Ezért nyílván neki is vannak olyan fájdalmai, mint amilyenek nekem voltak… De… ez más… Olyan, mintha egy volt Azamefüggőt látnék, aki azért viselkedik így, mert megérezte e szernek a közelségét!” – gondolta Haru, s közben villámcsapásaival folyamatosan próbálta kivédeni a Cerok tömegét. – „Értem már! Hisz a kesztyűm árasztja az azame szagát! Nyilvánvalóan megérezte! Kezd össze állni a kép!”

Azonban ahogy így töprengett, figyelme elterelődött, s egy fekete cero telibe találta, ami lyukat ütve Grimmjow mellett a falba, kilökte Harut a mesterséges fényre.

Grimmjow látszólag nem vett tudomást a támadásról, mely alig pár centire húzott el mellette, sokkal inkább azon gondolkodott, mit láthat Haru ebben a lányban, hogy élete kockáztatására is azon fáradozik, hogy észhez térítse.

- „Tch, ilyen erejű Cero neki sem tehetett jót… Csak tudnám, mi ütött belém” – gondolta Grimmjow, majd felállt, készen, hogy ő folytassa a harcot. Maga sem tudta, hogy volt képes Haru akarat ereje hatni rá, de a lány megjegyzése Aizen felé, miszerint egy vezető vállalja tettei következményeit, azt súgta; Hanabira mostani állapota is Aizen lelkén szárad. Ez őt is dühítette, így már készült megtenni az első lépést, azonban ekkor Haru húzott el mellette, aki pár karcolás, zúzódás híján megúszta a cerot, s most elszánt szemekkel ugrott vissza a csata helyszínéhez. Ahogy Haru elhúzott az espada mellett, tekintetük egy pillanatra összetalálkozott. Grimmjow nem csak elszántságot, de olyan együtt érző fényt látott az aranysárga szemekben, amiket egyszerűen képtelen volt felfogni. Akkor is értetlenül bambult maga elé, mikor a két lány már folytatta a csatát.

- Tényleg nem tudom, mi van velem – mosolyodott el, majd ő is a csatatérre ugrott. Hanabira épp ekkor készült karmait Haru mellkasába mélyeszteni, azonban Grimmjow időben megragadta Hanabira karját, háta mögé csavarta, majd kezével leszorította a lány mellkasát, hogy véletlen se tudjon kitörni. Az arrancar erősen rángatta magát, s hörögve próbált kiszabadulni, de hirtelen a hörgés furcsa hangvételt vett, sokkal inkább fuldoklásnak tűnt.

- Ereszd el, hisz nem kap levegőt! – kiáltott a férfira Haru, aki ismét csak értetlen képpel mered rá.

- Miért kéne!? Hisz megőrült, ha elengedem…

- Bízz bennem, tudom mit érez! – vágott közbe Haru, szinte könyörgő szemekkel, hisz tudta, ez a fuldoklás is az azamétól való elvonásnak a következménye. Grimmjow kételkedve ugyan, de lazított a szorításon, s mikor látta, hogy az arrancar fuldoklik, s képtelen mozogni, lefektette a földre. Ezalatt Haru odasétált, leguggolt eléje, majd a démonmágiát használva elkábította. A lány pár pillanatig még hörögve remegett, majd ez egyre csillapodott, végül elvesztette eszméletét.

- Megvizsgálom az arrancart, biztos vagyok benne, hogy van oka annak, amiért így viselkedett. Szayel, használatba venném a laborod! – jelentette ki Haru színtelen hangon, mintha ellenkezések árán is véghez vinné, amit mondott, még az espada heves ellenkezésére sem figyelt fel. Szemei sokkal inkább Aizent bombázták gyűlölködő pillantással, hisz ösztöne azt súgta, e mögött is az a mocsok áll. A férfi azonban állta a tekintetet, sokkal inkább élvezte, ahogy Haru arca eltorzul a dühtől, s ez újabb rémisztő mosolyt ültetett szájára.

- Igazad van, Haru. Meg kell tudnunk, miért viselkedett így új társunk. Te is egyet értesz ezzel, ugye, Szayel? – szólt nyájas hangon.

- I-igen… - morogta fogai közül a nyolcas, s próbált határt szabni dühének.

Haru ugyanekkor arra törekedett, hogy gyűlölete ne eméssze fel teljesen, hisz most a legfontosabb, hogy Hanabirán segítsen. Így hát hamar elfordította fejét Aizentől, mielőtt az önelégült mosoly újból eszébe juttatta volna a csókot. Kardját visszahelyezte a hüvelybe, majd letörölve arcáról a gondot, s fáradalmat, Grimmjowra pillantott.

- Segítenél elvinni Szayel laborába?

Az espda bólintott, s ölébe vette a lányt. Ha másé nem is, az Aizennel való tiszteletlenség, fegyelmezetlenség elég okot adott neki, hogy megkedvelje Harut.

- Segítenék, viszont én nem tudom merre van a labor. – mondta, mikor már az ajtó felé vették az irányt.

- Azt bízzátok csak rám! – szólalt meg vigyorogva Gin, előbújva a sötétségből, majd Haruékhoz csatlakozott.

- Gin, hová tartasz? – szólt az éles hang Aizen szájából, mely mögé azt a mondatot rejtette: „Ugye te nem csatlakozol a szemtelenek közé?”, a rókaképű tudta, hogy valamit tett Haruval, s most azt mindkét shinigami eltitkolja. Ez dühítette, így részben ezért is pillantott vissza válla fölött, gúnyos vigyorral a száján.

- Ha jól emlékszem, te parancsoltad, hogy viseljem gondját Harunak pár napig. Különben sem tudja szegény, hol van a labor! – majd ezzel elment.

- Tch… nem gondoltam volna, hogy ilyent is megélek – dörmögte Grimmjow, mikor már a folyosón gyalogoltak – Nem csak hogy segítek valakinek, még Ichimaruval is kell sétálgatnom! Kész röhej!

- Talán valami gondja van Gin-channal, őfelsége? – gúnyolódott Haru, azonban ez fordítva sült el.

- Gin-chan!? – kérdezett vissza kacagva Grimmjow.

- Na~, Neko-chan, vigyázz a szádra! – mondta Gin, miután kinevették.

- Neko-chan? Hát ez egyre jobb! – röhögte Grimmjow, s kis híján Hanabirát is elejtette.

- Te inkább ne röhögj! Még a végén elejted szerencsétlen lányt! – kiáltott rá anyáskodóan Haru, mire az espada csak egy „jaj, hagyjá’ má’!” fintort vágott.

Sokáig gyalogoltak némaságban, egy szót sem szóltak, s csak saját gondolatukban elmerülve bambultak ki fejükből. Haru még mindig ajkain érezte a keserűséget, s magában azt fejtegette, hogyan juthatott a lány azaméhoz. Ichimaru, bár mosolygott, e mögé a vigyor mögé csordultig haragot rejtett, amit a titok miatt érzett. Tudta, hogy Haru valamit eltitkol, s ez rendkívül idegesítette. Így aztán meg is törte a hosszas csöndet.

- Neko-chan, mi történt a száddal?

Haru azonnal ajkaihoz kapott, amiken az erős harapások követte vérfoltok még ott ültek.

- E-ez cs-csak… - dadogott – Csak beleharaptam a számba, ennyi az egész!

- Mindkét oldalról? – érdeklődött továbbra is gyanakodva a férfi.

- I-Igen… tudod milyen ügyetlen vagyok! – próbált hazudni, életében először Ginnek, s valamilyen hamis mosolyt húzni szájára.

- Tch… - fordult flegmán el Grimmjow, aki átlátott a szitán, s azonnal rájött, mindez hazugság.

Végül megérkeztek a labor bejáratához, mely hasonlóan a többi teremhez, ez is egy monumentális ajtó tárulásával nyílt meg. Haru szájtátva lépett be a szobába, melynek hatalmas mennyezetéig minden műszerekkel volt tele, valamint egy hatalmas képernyővel. Ahogy beljebb kerültek, a villanyok mozgásra felkapcsoltak, s még nagyobb csodálattal nyűgözték le a lányt.

- Már érthető Szayel miért félti annyira a „birodalmát”… Ilyen rendszerért én is kényes lennék. – motyogta Haru.

- Pff, inkább azt mondd meg, hova rakjam! – mondta Grimmjow türelmetlenkedve.

- De bunkó valaki… - motyogta magának Haru, majd gyorsan körülnézett a nagy teremben, egy vizsgálóasztalt keresve. Nem is olyan messze a képernyőtől srégen talált is, s mosolyogva odarohant, Grimmjow pedig utána, lassú léptekkel, unott pofával, majd letette az arrancart.

- Rendben, már csak meg vizsgálni… - mondta elszántan Haru, s már kezdte is a különböző funkciójú vezetékek csatlakoztatását Hanabira testébe.

- Nocsak, nocsak. Nem is tudtam, hogy ehhez is értesz! – lépett oda melléjük Gin vigyorogva.

- Kac, kac. Háromszor is ötös dogát írtam az akadémián a kutatásokból, úgyhogy nem oktalanul szóltam be a kis rózsaszínhajúnak! – dörmögte Haru, majd a pulthoz ment, ahol egy injekciót szúrt karjába, majd vért vett magától.

- Mire készülsz? – érdeklődött Grimmjow.

- Valami nem hagy nyugodni. Hanabira akkor kezdett így viselkedni, mikor én beléptem, ugye? – kérdezte a lány, Grimmjow bólintott. – Bizonyára megérezte a ruhámon az azamét… ha viszont tényleg ez váltotta ki ezt belőle, akkor minden bizonnyal még valamikor régen ivott azamét, csak leszokott. S most, hogy megérezte rajtam, a szervezete ezt váltotta ki. Ha igazam van, a vérünkben lesznek azonos adatok. – magyarázta, majd az egyik vezeték - mely Hanabirához volt kötve – megtelt a lány vérével, Haru pedig egy lemezre csöpögtetve egy keveset saját véréből elkezdte a vizsgálást. Gin baljósan összehúzta szemöldökeit, akár egy gyerek, ha rossz fát tett a tűzre, s most felelnie kell.

- Ez furcsa… - mondta Haru tanácstalanul, ahogy a hatalmas képernyőre kiírt adatokat fürkészte.

- Mégis mi? – szólt közbe Grimmjow, aki azt asztal sarkának dűlt, s összefonta karjait.

- Ismerem ezt a szert, valamint Yoruichi-samánál engem is hasonlóan megvizsgáltak, így tudom, milyennek kellene lennie a vérképnek Hanabira esetében, azonban… Ahelyett, hogy csak abban egyezne meg az enyémmel, hogy néhány azamerészecske-maradvány elszórtan lenne a szervezetében, az egész teljesen ugyan olyan!

- Nem vagyok azame-tudós, szóval elmagyaráznád érthetően!? – vetette oda Grimmjow.

- Úgy érted, Hanabira nemrég hozzád hasonlóan azamét ivott? De hogy? – csattant fel Gin. Harunak ez azonban túl gyanús volt, úgy érezte, Gin, tudhat valamit Hanabiráról.

- Gin-chan… - kezdte válla fölött hátra pillantva, majd teljesen megfordult – Nem titkolsz előlem semmit, ugye?

- Hm~? Hogy én? Csak annyit, amit te! – vágott vissza a szokott vigyorral Gin, ami most először kezdte idegesíteni Harut.

- Minden esetre most az az első, hogy Hanabirán segítsek. Ha itt ivott azamét, minden bizonnyal neki is fájdalmai lesznek a töménység miatt. – mondta a shinigami, oda se figyelve a rókaképű szavaira.

Grimmjow mélyet sóhajtott, majd mikor Haru a vezetékeket kezdte lecsatolni, feléje fordult.

- Nem magadtól csatlakoztál, ugye?

- Mit érdekel ez téged? Gyűlölöm ezt a helyet, ti pedig engem, már kezdem megszokni. – felelt flegmatikusan Haru.

- Ha valóban annyira gyűlölsz itt lenni miért nem szöksz meg? Ekkora erővel… ki tart itt? Vagy még jobb: miért akarsz ennyire segíteni ezen az arrancaron?

Haru nem válaszolt, a kérdések tömegétől hirtelen leblokkolt, s nem tudott válaszokat adni. Végül elmosolyodott, mikor a szavak szájára jöttek.

- Réges régen, hasonlóan szenvedtem, mint ez a lány. Azonban valaki segített ezekben az időkben… Ha most én hagynám, hogy Hanabira tovább kínlódjon, netalán tán Aizen kivégezze, szörnyen érezném magam. – sóhajtotta, majd folytatta dolgát, azonban hirtelen Hanabira megragadta karját, szemhéjai felpattantak, s elszíntelenődött szemei üresen néztek Harura, miközben vicsorgó szája hörgő adott ki.

- Nincs több időm, a démonmágia már nem hat rá! – mondta felszisszenve Haru. Erős szorítás nyomta csuklóját, nem gondolta volna, hogy ennyi erő rejlik ebben a lányban. Kétségbe esett, nem tudta, miként enyhítheti a rohamot. Ekkor azonban eszébe jutott a nyaklánc, amit még reggel kapott, amit direkt erre a célra készítettek. Azonnal lekapta nyakáról, majd Hanabiráéra rakta, a szirom medált erősen a mellkasához nyomva. Pár pillanatig nem történt semmi, azonban picivel később Hanabira rángatózásai egyre csökkentek, majd ismét elvesztette emlékezetét.

- Neko-chan, nem lenne szabad azt a nyakláncot levenned! – javasollta Gin, majd ő is közelebb lépett, hogy szemügyre vegye az arrancart.

- Nincs más választásom, az ő rohamai különben is sokkal erősebbek. Kibírom. – mondta színtelen hangon Haru, mintha haragban lenne barátjával, amiért eltitkol előle valamit, ugyanakkor magára is dühös volt, amiért a folyosón hazudnia kellett.

- „Nem, nem mondhatom el… Amíg nem lesz ennél nagyobb bajom, addig nem panaszkodhatok! Hisz ő mindent megtesz azért, hogy jobb legyen nekem! Csak tudnám, ő mit tud erről az arrancarról… Valamit biztosan, hisz mintha a lány hörgéséből azt vettem volna ki: harmadik osztag” – töprengett Haru a csuklóját dörzsölgetve. Ekkor viszont az arrancar ujjai megmozdultak, szemei lassan kinyíltak. A lány értetlenül ült fel az asztalon, majd tudatlan képét Haru felé fordította.

- Minden rendben, Hanabira? – kérdezte Haru, mire az arrancar még érthetelenebbül nézett rá.

- Hana… bira? – a lány továbbra is csak nézett ki a fejéből, s azt próbálta megállapítani, hol is lehet valójában.

- He? Nem emlékszik a saját nevére!? – morgott fel Grimmjow, mire az arrancar ijedten feléje fordult.

- Úgy néz ki az a roham akkora sokk volt neki, hogy mindent elfelejtett. Ez viszont baj, így nem tudom megkérdezni tőle, hogy hogyan ivott itt azamét! – sóhajtotta Haru. Gin lassan Hanabira elé sétált, hogy ő is megbizonyosodjon az eddig megállapított tényekről. Ám mikor Hanabira megpillantotta a shinigamit, reflexszerűen rugaszkodott el, s Haru mellé ugrott, teljesen a lányhoz simulva.

- Mi a gond, Hanabira? – kérdezte értetlenül, gyanakvóan.

- Nem… tudom… De… - szavai szaggatottan jöttek ki száján, mintha a beszédet is elfelejtette volna.

- Gin-chantól nem kell félned, ahogy bárki mástól sem, aki itt van. – próbálta megnyugtatni Haru, s közben hátát dörzsölgette.

- Tch… - hangoztatta Grimmjow, majd elfordult.

- Igen, még egyes hatos espadak is szívesen látnak, elvégre miért segítettek volna a harcban, ugye~? – incselkedett Haru, enyhe célzásként.

- Azt én is szeretném tudni! – vágott vissza az espada, majd válla fölött hátrapillantott a megszeppent Hanabirára. Valamiért megesett rajta a szíve, így visszafordult.

- És most mit fogsz tenni, Neko-chan? – kérdezte Gin.

- Neko… chan? – motyogta Hanabira.

- Tényleg, neked be sem mutatkoztam! Yamaneko Haru vagyok, az ott kékben meg Grimmjow. – mutatta be a társaságot, majd Ginre mutatott – Ő pedig…

- Ichimaru Gin… - fejezte be Hanabira, ami nem kis meglepetést eredményezett.

- Honnan tudod? – Haru.

- Nem tudom… Nem tudom! – fakadt ki Hanabira, s kezeit erősen fejéhez szorította – Nem tudom!

- Jó, jó! Értem! – kapkodta szavait Haru, s igyekezett megvigasztalni a lányt. – Ne erőltesd az emlékeid, idővel úgyis visszatérnek majd! Addig is ne aggódj, nem engedem, hogy Aizen bármit is tegyen veled! – mondta elbízva magát a shinigami, visszagondolva, hogy vele mit is tettek. Azonban ez a név kiejtése ismét zokogást váltott ki a lányból.

- „Hiányosak ugyan az emlékei, de a fájdalmak erős, mély sebeket ejtettek rajta, melyeket az azame sem tud elfeledtetni. ” – gondolta Gin, szokatlanul keserű arccal.

- Nem kell aggódnod, Grimmjow majd gondodat viseli, azamét meg majd tudok adni. – mondta Haru, szinte anyáskodóan.

- He!? Hogy én vigyázzak erre, aki még csak a saját nevét sem tudja? – csattant fel az espada.

- Nyughass le, Grimmjow! Ne ordíts! – folytatta az anyáskodás Haru, majd a félénk arrancart maga elé tolta – Nálam alig van hely, nem tudok rá vigyázni. Különben is, a múltkori akciódban ha jól tudom elvesztetted a fracciónjaidat, szükséged van egy újra.

- Nem kell emlékeztetned arra az akciómra, elég ha karomra nézek! – dörmögte dühösen Grimmjow, majd hideg, kék szemeit Hanabirára vetette, aki most is megszeppenve, kezeit háta mögé rejtve tekintett vissza rá.

- Tch, tényleg nem tudom, mi van velem… Legyen, vigyázok rá… - motyogta, mire Hanabira azonnal rávágta, s mélyen meghajolt.

- Köszönöm, Grimmjow-sama! Önnek is, Yamaneko-sama!

- Yamaneko-sama!? – csattant fel Haru, megijesztve így szerencsétlen lányt. – Ide figyelj, ha azt akarod, hogy jól jöjjünk ki egymással, jobb, ha Harunak hívsz!

- Most mit kapod fel a vizet? Nekem tetszik a megszólítás… ha másért nem is, ezért érdemes lesz befogadni! – vigyorodott el Grimmjow, amin Hanabira is szélesen elmosolyodott.

- Vajon miért nem lepődök meg ezen a kijelentésen? – sóhajtotta Haru, ekkor viszont a terem végén lévő ajtó kinyílt, s a nyolcadik Espada méltatlankodva lépett be rajta.

- Ahogy sejtettem! Ennek az arrancarnak semmi baja, akkor meg megkérhetnélek, hogy a bájcsevelyt ne itt tegyétek?

- Nah, a rózsaszínke is megérkezett… - motyogta Haru, majd visszasétált a számítógéphez – Bocs, de még van egy-két elintézni valóm… Ki kell nyomtatnom az adatokat, amiket gyűjtöttem.

- És erre eddig nem volt időt? Mit gondolsz, nekem nincs munkám? – folytatta a panaszkodást Szayel.

- Nyugi van már! Hova sietsz ember, a koporsóba? – vágott vissza Haru, amin Hanabira fel is nevetett, de Szayel szúrós tekintetétől azonnal e l is hallgatott.

- Mellesleg Ichimaru… - vetette a shinigami felé az espada – Aizen-sama beszélni akar veled.

- Micsoda véletlen, én is épp meg akartam vele beszélni valamit! – mondta vigyorogva, majd elindult az ajtó felé – További jó munkát, Neko-chan!

- Persze, persze! – vetette oda Haru, hátra se pillantva, mintha még mindig haragudna rá.

Azonban Gin arcáról hamar lehűlt az örökös mosoly, mikor kiért a folyosóra.

- „Ha Hanabira ismét ivott azamét, az minden bizonnyal a Hougyouku használata előtt történt. Ha ez így van, Aizen keze van benne… Csak nem ismét kísérletezik a szerrel?” – töprengett, ahogy a folyosókat rótta. Azonban ez az utóbbi feltételezés arra engedte következtetni, hogy Harut is bele akarja keverni a kísérletbe.

- „Az egyességben az állt, hogy segít rátalálni… Ha viszont bántani merészeli, azt csúnyán megkeserüli!”

 

Eközben Haru elkezdte nyomtatni az adatokat, azonban a rendszer valóban iszonyat lassúnak tűnt, s már kezdett az ő türelme is tovaszállni.

- Gyerünk má~r! Csak két oldalt akarok kinyomtatni, na~, egy kicsit kapkod magad! – nyöszörögte a lány, Hanabira pedig érdeklődve figyelte, milyen képeket vág.

- Megmondtam, nem? Most legalább te is láthatod, mennyire szükségem van egy nagyobb kapacitású rendszerre! – mondta lenézően Szayel. Most, hogy Aizen nem volt jelen, úgy érezte, nem köteles tisztelni a shinigamit, sőt, akár meg is ölhetné, azonban mikor fenyegetően közeledett, Grimmjow egyszerűen csak elé állt.

- Eddig talán nem volt időt összekötni a két rendszert? Egy kicsit rohadtul tudsz várni! – mondta, majd visszafordult Haruhoz.

- Rendben, már csak egy kevés kell… ez az, jó fiú! – motyogta a gépnek Haru, azonban hirtelen erős fájdalom tört mellkasára, mintha belülről szét akarna robbani. Nyögve esett térdeire, majd teljesen összegörnyedve próbált szívni a levegőből.

- Hé, minden rendben!? – pattant fel Grimmjow.

- Yamaneko-sama! – kiáltotta Hanabira a medálhoz kapva, ezt Szayel is megpillantotta, sértődötten szidni kezdte a shinigamit.

- Ostoba Shinigami! Azt a medált neked készítettem, nem ennek a másik libának!

- Viszont Hanabirának nagyobb szüksége van rá, mint nekem… Túlélem ezeket az apró fájdalmakat… - nyögte Haru, feltápászkodott, majd miután remegő kezébe vett egy azamésüveget, lehörpintette, valamennyivel jobban érezte magát. Elvette az ez idő alatt kinyomtatott lapokat, majd elindult az ajtó felé, a másik kettő követte.

- Nem gondolod hogy Ichimaru megérdemelné, hogy elmondd neki az igazat, ha már miatta maradsz itt? – szólt Grimmjow, mikor kiértek a folyosóra.

- Mégis miről beszélsz? – próbálta tovább titkolni az igazságot a lány.

- Ne nézz ilyen ostobának, az istenért is! – kiáltott fel az espada megtorpanva, s így a mögötte gyalogló Hanabira véletlen neki ütközött, s utána nem győzte sajnálni.

- Ugyan, mit tudsz te rólam…

- Valóban, de mióta Aizen ott tartott magánál a megbeszélés után, furcsán viselkedsz. Mégis mit csinált az a rohadék, megfenyegetett?

- Mit érdekel az téged!? – vágta rá Haru dühösen, majd szinte rohanva elindult, azonban Hanabira megragadta karját, s nem engedte elmenni.

- De engem érdekel!

- Hana…bira…

- Csak Hana! A Hanabira túl hosszú! – mondta mosolyogva, majd elengedte Harut. A shinigami megdöbbenve bambult vissza rá, hisz eddig alig szólalt meg, vagy ha mégis, akkor csak pár szót, félszegen.

- Hanabira… - megrázta fejét – Hana, hogyhogy eddig alig szóltál pár szót?

- Az a shinigami… Ichimaru Gin… Nem tudom miért, de ha közelében úgy érzem, tömegnyi baljóslatú ólomsúly nehezedik rám… Egyszerűen félek tőle. Akárcsak Aizentől… - válaszolta az arrancar.

- Ne aggódj, nem fog bántani. Nem engedem! – mondta mosolyogva Haru, bár a tény, hogy ennyi titokzatosság fonódott Gin köré, aggasztotta.

- De mit tett veled? Tudni akarom! – mondta követelőzően Hana, mire a mosoly hamar le is hűlt Haru arcáról. Grimmjow nem szólt egy szót sem, számára túl nőies téma volt ez…

- Van egy olyan érzésem, hogy Aizent a legkevésbé érdekli az erőm… hogy az ő szavait idézzem, játékszernek akar. – válaszolt végül Haru.

- Micsoda? – kapta fel a fejét az espada is.

- Ha úgy jobban tetszik, férfias vágyait akarja rajtam kielégíteni… - tette hozzá Haru elfordulva, hogy feltörő könnyeit elrejthesse.

- És te csak úgy hagyod!? – csattant fel Grimmjow és Hana egyaránt.

- Mert mit tehetnék? Nagyobb a hatalma, nem tudok szembe szállni vele! – kiáltotta el magát Haru, vissza se pillantva. Egy darabig hagyta, hogy a csönd lenyugtassa őket, majd folytatta – Minden esetre szeretném, ha erről Gin-chan nem tudna!

- De miért? Ő is shinigami, talán tudna ez ellen tenni valamit! – erősködött Hana.

- Ismerem, amint erről tudomást szerezne, rohanna a megtorlásért! Azonban én nem szeretném, hogy a végén ő húzza a rövidebbet, így inkább tűrök…

- Tch, pedig már kezdett tetszeni a hozzáállásod a dolgokhoz! – mondta lemondóan Grimmjow, majd megfordult, mire Haru értetlenül feléje fordult. – Tetszett, ahogy Aizen ellen álltál, de ezzel a „tűrök” szöveggel elszakadt a cérna.

- Tudod te egyáltalán mit érzek!?

- Nem! De az életben semmire sem mész, ha folyton csak tűrsz! Lehetsz kibaszott erős harcban, de ha nem állsz ki magadért, valójában rohadt gyenge vagy, hát nem fogod föl!? – ordított vissza Grimmjow a válla fölött visszapillantva. Egy időre elhallgatott, s szigorú szemeit Harura szegezte, tudomást sem szerezve a megszeppent Hanáról.

- Nem mondok semmit Ichimarunak, de számomra elástad magad ezzel a kijelentéssel. – mondta lenyugodva.

- Igazad van, szánalmas vagyok. De kérlek, értsd meg, félek tőle! Félek Aizentől! A hideg kiráz, ha csak a közelében vagyok! És ugyanígy félek attól, hogy ismét elveszthetem Gin-chant. Amíg ezeket a félelmek bennem élnek, nem tudok vele szembe szállni! – motyogta zokogás szélén Haru.

- Akkor hogy sikerült most megtagadni a parancsát? – kérdezte Grimmjow, majd megfordult, s lassú léptekkel Haru felé tartott.

- Nem lehetne ejteni a témát? – kérdezett vissza kellemetlenül Haru.

- Nem, ugyanis rohadtul felbasztál azzal, hogy tűrnöd kell! Mégis ki mondja ezt ki? Én tudod mit tűrnék? Több hatalmat és nagyobb szintet, de ezt biztos nem!

- Pff… - hangoztatta Haru, úgy érezte magát, mint egy gyerek, akit ismét megdorgáltak valami vétség miatt. Azonban ekkor ismét rátört egy roham, s talán ha Hana nem ugrik elé, s nem tartja meg, össze is esik. Az arrancar megragadta a medált, majd Haru mellkasához nyomta.

- Hana…

- Ne aggódjon, Yamaneko-sama… Én sem árulom el a titkát. De kérem, ez után mindig mondja el, ha valami bántja. Bár én nem vagyok Aizen bizalmasa, és semmit sem tudok segíteni, mégis… Jobb, ha beszél róla az ember, ugye? – mondta mosolyogva, majd mikor Haru látszólag jobban volt, elvette a medált.

- Köszönöm, Hana, és Grimmjow. Hogy megtartjátok a titkom. És ígérem, próbálok minél hamarabb szembe nézni félelmeimmel, és kevésbé tűrni!

- Nem az én kedvemért kell tenned, hanem saját magadért! – vágta rá, szinte esmérően Grimmjow.

- Tudom. És köszönöm, hogy lelket öntöttél belém. Azt hiszem, mégis kijövünk majd egymással! – mondta mosolyogva Haru.

- He!?

- Semmi, semmi! A lényeg, hogy majd meghálálom! – vágta rá boldogan Haru, Grimmjow csonkított bal oldalára pillantva. Valóban örült annak, hogy akadt két olyan személy Ichimarun kívül, akivel megoszthatja érzéseit, s mint kiderült, Grimmjow sem az, akinek kívülről látta, hisz sikerült lelket öntenie belé.

Eközben azonban az élők világában is zajlott az élet, ugyanis a kis csapat ez alatt a két nap alatt végig azon töprengett, miként segíthetnének Harunak, s hogyan vehetnék rá a főparancsnokot, hogy gyorsabban cselekedjenek. A hírt ugyan elmondták neki,  de az válaszul csak annyit mondott, egyenlőre még a decemberi háborúra kell összpontosítani. Ez a felelet nem csak Kirának és a többieknek nem volt elfogadható, de Soi Fong kapitánynak sem.

A csapat Urahara botjában szállt meg, mint mindig. Soi Fong szinte tombolt, a történtek miatt, Izuru pedig félszegen, restellve magát kuporgott az asztalnál, fejét lehajtva.

- Nem hiszem el! Nem elég hogy elárulta a Soul Societyt, még Harut is bele kell kevernie!? Egyáltalán miért vitte magával!? És minek van a hadnagy, ha meg sem tudta védeni!? Csináltál tulajdonképpen valamit, Kira!? – üvöltötte a lány, még nagyobb felelőséget emelve így a hadnagyra.

- Soi Fong! – emelte fel hangját Yoruichi – Kira igazán nem tehet az egészről semmit! A hallottak alapján Ichimaru mindent előre eltervezett, a hollowok támadását, az azamét, valamint arrancarokat küldött ellenük! Meghalt volna, ha csak egy hibát vét…

- És? A hadnagynak kötelessége megvédenie kapitányát! – folytatta a dühöngést Soi Fong, ám ezúttal Ichigo állította le.

- Most már elég legyen! Kira igazán mindent megtett, hogy visszaverje annak a róka képűnek a támadását! Nem hibáztathatod érte!

- De… - próbálta folytatni a lány, de feltörő könnyei eltorlaszolták a szavak útját – Úgy aggódom érte. Ki tudja mit csinálnak ott vele, mire kell nekik.

- Mi is ugyanúgy aggódunk, de ez még nem ok arra, hogy másokat hibáztassunk! – mondta Ichigo, majd Kirára pillantott, aki szinte már összeroppant a vállain nyugvó stressz miatt. Nagyon megrázta a nemrég történt harc végkimenetele, hogy végük képtelen volt segíteni kapitányának, barátjának.

- Köszönöm, Kurosaki. De igaza van Soi Fong taichounak, segítenem kellett volna, az én hibám…

- Ennyi erővel bármelyikünk mondhatná ezt! Bármelyikünk segíthetett volna, nem csak te! – mondta Rukia.

- A fene egye meg a főparancsnokot, még csak nem is menthetjük meg! Most először érzek olyant, hogy legszívesebben hagynám a francba a parancsot! – dörmögte Soi Fong ölbe tett kézzel, akárcsak egy tinédzser, ha nem engedik el valahová.

- Pedig semmiképp sem várhatunk, amíg Jama-jii úgy gondolja, hogy menni kellene. Amint elég erőt szereztek, indulunk a Hueco Mundoba, s visszahozzuk Harut! – mondta elszántan Yoruichi, ellenkezést nem tűrően.

- Igen, de… - szólalt meg halkan Kira.

- Mi az? – vetette oda Yoruichi.

- Én már nem tudom mit higgyek, valóban jó-e, ha Haruért… - megrázta fejét, s gyorsan kijavította magát – ha Yamaneko-taichoért megyünk.

- Mégis miért? – kérdezte Ichigo.

- Mert… Ichimaru… Ichimaru az a férfi, akit Yamaneko-taichou már gyerekkora keresett. Lehet… Lehet hogy ez miatt… Átáll hozzájuk… - motyogta bizonytalanul Kira. Valóban elbizonytalanodott már mindenben, bár igazából félt, hogy igaza van, s elveszti barátját, kapitányát.

- Ez nem fog megtörténni. Nem hagyom, hogy belőle árulót csináljanak! – mondta határozottan Yoruichi.

- Yoruichi-san… - szólt Ichigo – Ne vedd sértésnek, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni az túlzott aggodalmad, hisz még sohasem láttalak ilyennek. Mégis miért félted ennyire Harut?

A nő hallgatott egy ideig, megvárta míg minden figyelő tekintet rá szegeződik, köztük Uraharáé is, aki minden bizonnyal már tudta választ, amire Soi Fong is kíváncsi volt már.

- Nem akartam elmondani, mert tudom, így előbb-utóbb Haru is tudomást szerez róla, amit szintén nem akartam. Az ő neve valójában nem is Yamaneko Haru, hanem Shihouin Airu, ő a Shihouin klán törvénytelen gyermeke, vagy ha úgy jobban tetszik, a húgom! – magyarázta Yoruichi, mely hatalmas megdöbbentséget eredményezett a táraságtól.