8.fejezet

Ami a Shihouin birtokon történt


Ichigo és a többiek, legfőképp Kira kikerekedett szemekkel tekintett vissza Yoruichire a hír hallatán, miszerint Haru nem is az, akinek eddig hitték, hanem a Shihouin klán gyermeke.

- V-Várj, Yoruichi-san! Ez biztos? Úgy értem… Ha jól hallottam, Haru a Rukongai-ból jött hozzád, akkor honnan vagy ennyire biztos benne, hogy a húgod? – kérdezte Ichigo.

- Nem figyeltél rám? Azzal kezdtem: a Shihouin klán törvénytelen gyermeke. – kezdte magyarázni Yoruichi – Eleinte én is csak a cselédek pletyka beszédében hallottam még gyermekkoromban, hogy anyám egyszer félrelépett, s hogy más lány gyermek is van a családban. Ez akkoriban nem igazán érdekelt, azonban… Anyám halálos ágyán elmondta nekem az igazságot…

 



Egy apró szoba, melyben táncot jártak a falon a gyertyacsonk lángjának halovány fényei. Mély szuszogások törték meg az olykor-olykor bekövetkező csöndet. Ekkor egy fiatal lány lépett be a tolóajtón, tekintete aggodalmasan vetődtek az ágyon fekvő, szenvedő nőre.

- Anyám… - szólt a lány, de a nő pillantása hallgatásra intette. Ezért hát némán lépett oda az ágyhoz, kezébe vette a melegét elvesztő kezet, s aggódó szemeit anyjára vetette.

- Yoruichi… te is tudod, mennyire beteg vagyok… - kezdte lágy hangon a nő – Nekem már nincs se erőm, se időm arra, hogy bármit is tegyek, ezért hát hallgass figyelemmel. A múltban elkövettem egy hatalmas hibát… Beleszerettem egy férfiba, aki a rukongai-ban élt… semmire kellő egy fickó volt, én mégis szerettem. Született is egy gyönyörű kislányunk… De nem ez volt a fő hibám, sokkal inkább az, hogy magára hagytam.

- Ezt… nem értem… miért hagytad magára? És én erről miért nem tudtam?

- Te is tudod mivel jár az előkelői élet, tele van szabályokkal, megkötésekkel. - motyogta, néha-néha megállva, hogy újabb mély levegőt vehessen – Egy olyan gyerek, mint ő, nem élhetett volna itt, hiszen nem előkelőség volt az apja. És ez még akkor történt, amikor te még nagyon kicsi voltál, nem emlékezhetsz az akkori vitákra. Így arra sem, hogy mikor megtudták, mit tettem, választanom kellett: vagy eltűntetik, vagy én tűntetem el. Náluk ez annyit tesz, ők ölik meg, vagy én. Elvállaltam, de persze nem tudtam megtenni, így a Rukongai egyik utcáján hagytam, remélve, valaki majd befogadja. Ez volt a legnagyobb bűn, amit valaha megtettem. – mondta elcsukló hangon, majd megszorította Yoruichi kezét. – Én már nem tudok semmit se tenni, de kérlek, ígérd meg… Bármibe is kerül… megtalálod őt, Shihouin Airut, a húgodat… S követeld, hogy itt élhessen… Neki is joga van ehhez… Könnyen megtalálhatod… ugyanolyan csodaszép aranyszínű szeme van, mint neked… - mondta, azonban a szorítás gyengülni kezdett, majd keze, s egész teste elernyedt.

- Ígérem… Megtalálom, anyám! – mondta Yoruichi elcsukló hangon.

 

Azóta sok idő telt el, a klánnak immáron Yoruichi lett a vezetője, aki azóta teljesen felnőtt ehhez a feladathoz… legalább is mások előtt így mutatta, viszont mikor maga mellé fogadott tanonccal volt, egy egyszerű, vidám természetű nőnek tűnt, mintsem előkelőségnek. Azonban akármilyen vidám volt, akármennyi ideig tanítgatta a tanoncot, anyjának tett ígéretéről nem feledkezett meg.

A Rukongai utcáit sétálgatva töltötték a nap legnagyobb részét, amit Soi Fong, a fiatal tanonc nem is értett igazán, hisz őneki Yoruichi azt mondta, fontos küldetésre kell menniük.

- Yoruichi-sama… - szólalt meg hosszú hallgatás után – Mégis miért járkálunk már órák hosszat ebben a porfészekben? Egy magához való nemességnek nem lenne szabad itt töltenie az idejét!

- Lazíts már Soi Fong! Néha ráfér az emberre a sétálás, ha egész nap abban a hatalmas szobában ücsörgök, a végén még elhízok! – vigyorogta Yoruichi, ám valójában célja volt annak, hogy idejöttek, csak a keresett személyt nem találta seholt.

- „Aranysárga szemek, huh~ ? Ennyi édes kevés ahhoz, hogy megtaláljam…” – gondolta a külvilágtól elszakadva Yoruichi, azonban egy frontális ütközés deréktájon máris visszahozta elméjét.

- E-elnézést! – kiáltotta zavartan egy kislány, aki véletlen belerohant a nőbe, majd tovább szaladt.

- Enyje, milyen sietős a mai világ… - sóhajtott fel Yoruichi.

- Yoruichi-sama! Az a szemét kölyök pénzt lopott a tárcájából! – kiáltott fel Soi Fong, s már készült üldözőbe venni a lányt, aki azóta egy vízárusnál állt meg.

- Hagyd, Soi Fong, neki biztosan nagyobb szüksége van rá. Inkább menjünk és vegyünk mi is vizet. Megszomjaztam! – mondta a nő, továbbra is mosolyogva.

- Igen, de… egy ilyen helyen vizet venni…

- Nem lesz semmi baj! Na gyere!

 

- He? Már megint te vagy az, Haru!? – hörgött fel az árus, mikor a kislányra pillantott. – Nem adok többet pár fillérért!

- Kérem! Szükségem van rá, csak most az egyszer fogadjon el ennyi pénzt! – kérlelte a lány.

- Hhh~, legyen, de aztán meg ne lássalak még egyszer erre felé, isten verte kölyök! – mondta mérgelődve az árus, majd miután elvette a lopott pénzt, a lány kezébe nyomott egy vizesüveget. Haru azonnal elkezdte nyelni a folyadékot, mint aki már évek óta nem ivott semmit.

- Konichiwa! – köszönt Yoruichi, mikor ők is oda értek. A nő látványától Haru kissé összerezzent, s felkészült az esetleges menekülésre. Nem tudta eldönteni mit tegyen, hisz amíg az idősebb vigyorgott, addig a másik szinte gyilkos pillantást vetett rá.

- Szeretnék egy üvegcse vizet! – jelentette ki Yoruichi, amitől Haru azonnal felkapta a fejét.

- „Ez a nő… biztosra venném, hogy nem tudja, mi is ez…” – gondolta Haru, majd nem tétlenkedve, mielőtt Yoruichi belekortyolhatott volna az üvegcsébe, kiverte kezéből.

- Ez Azame, ne igya meg! – kiáltotta, azonban ennek hamar meg is lett a következménye.

- Te rohadék, hogy merészelted!? – ordított fel az árus, s nem sokkal később Soi Fong is felemelte hangját.

- Nem elég, hogy loptál, Yoruichi-samától, még azzal is megvádolod, hogy azamét iszik!?

- É-én… én nem… - motyogta Haru, de jobbnak látta, ha inkább a lábai mozognak, ezért hát villámgyorsan el is rohant.

- „Micsoda? Shunpot használ!? Mégis hogy képes erre egy egyszerű lélek?” – morfondírozott Soi Fong, azonban nem hagyhatta, hogy a lány ilyen könnyen megússza, így utána rohant.

- Azame, huh? – Yoruichi lepillantott az összetört üvegre, s nem kis meglepetésére a kiömlött folyadék alatt a szellemi részecskék erősen perzselődtek, mintha csak sav érte volna őket. – Értem, szóval a lány igazat mondott… Ez esetben… - folytatta, majd előhúzta kardját, s az árus felé tartotta – Remélem nem tervezett más programot mára, ugyanis most meglátogatja a Sereitei börtönét!

Eközben Soi Fong tovább üldözte a kicsi Harut, aki igyekezett egyre gyorsabban rohanni.

- „Ezt egyszerűen nem fogom fel… majdnem olyan gyors, mint Yoruichi-sama!”

- Huh? Még mindig követ? – motyogta hátrapillantva Haru – Gyorsabban már nem tudok rohanni… - ekkor azonban fájdalmas görcsbe rándult gyomra a többnapi ételhiány miatt, s emiatt vérnyomása is hirtelen leszökkent, így végül eszméletét vesztve esett a poros földre.

- Eddig bírta volna? – sóhajtotta Soi Fong, mikor odaért. Ekkor tudta csak szemügyre venni a kislányt, aki valójában nem is volt sokkal fiatalabb nála, egyszerűen csak furcsa volt… pláne, hogy ruhái kinőttek voltak, haja pedig fiús kinézetet adott neki. Megfogta nyakánál, mintha csak macskát emelne fel, majd visszatért Yoruichihez, aki azóta megkötözte az illegális árusítót.

- Yoruichi-sama, visszahoztam a lányt!

- Nem kellett volna, Soi Fong. Igazat mondott, ez a férfi azamét árusított.

- Hogy mi? Mégis honnan tudhatta? – kiáltott fel hitetlenkedve a lány, Haru azonban az azame szagától kezdett magához térni.

- Áh… Grr, tegyél már le, tudok a saját lábamon is járni! – kiáltott fel rögtön a kellemetlen testtartás miatt.

- Nocsak, nocsak. Akár egy kis macska! Mondd csak, hogy hívnak? – kérdezte Yoruichi, majd közelebb hajolt a lányhoz, ám ekkor megpillantotta annak aranysárga szemeit, melyek ugyanolyan fénnyel csillogtak, mint az övé.

- Yamaneko Haru. És igazán szólhatnál a csicskásodnak, hogy tegyen le! – vetette oda morcosan.

- Cs-csicskás? Ide figyelj kölyök, vigyázz hogy beszélsz velem és Yoruichi-samával! – kiáltott fel a méregtől elvörösödve Soi Fong.

- Soi Fong, tedd csak le. – mondta mosolyogva Yoruichi, majd a tanonc méltatlankodva, de szót fogadott.

- Haru, ugye? Elmondanád, hol vannak a szüleid? – érdeklődött az előkelőség.

- Nekem nincsenek szüleim… - motyogta lesütött szemekkel Haru.

- És akkor mégis ki nevezett el? – incselkedett Yoruichi.

- Azt a férfit én nem ismerem el családtagként! – vágta rá a lány.

- Jó, jó, ne kapd fel ennyire a vizet! De… lenne még egy kérdésem… Ha tudtad, hogy ez azame, te miért vettél? – faggatózott tovább Yoruichi, erre azonban már végképp nem kapott választ, csak össze-vissza való dadogást.

- Yoruichi-sama. Ideje lenne indulnunk! – szólalt meg Soi Fong, megtörve a több perces csendet.

- Igaz, még a Kuchiki klánba is el kell néznünk! További szép napot, Haru-chan! – mondta mosolyogva Yoruichi, majd megfogta a megkötözött árust, s elindultak.

- Várjon! – kiáltott fel hirtelen Haru, s a nő után rohant. – Ön shinigami, ugye? Ahogy ez a lány is, nem!? – kérdezte felcsigázottan.

- Igen, és? – kérdezte értetlenül Yoruichi. Bár az aranysárga szempár megzavarta első pillantásra, de a lány egyáltalán nem hasonlított sem rá, sem anyjára, így kételkedése felülkerekedett reménykedésén.

- Kérem, vigyen magával! Nekem... shinigamivá kell válnom! Mindenképp!

- Huh? Egy magad fajta kölyök? Nem érzek semmi erős szellemi energiát belőled, nem hinném, hogy bármiféle démonmágiára képes lennél! – mondta Yoruichi szokatlan ridegséggel.

- De nekem muszáj shinigamivá válnom, megígértem! Várjon, egy pillanat! – mondta kapkodva a lány, majd mély levegőt vett, s egyszer csak aranysárga aura kezdte körül venni, ahogy eddig elzárt szellemi energiáját szabadon engedte.

- Te képes voltál elrejteni a szellemi energiádat, ilyen fiatalon? Ráadásul ilyet csak az akadémián tanítanak! – szólt elképedve Yoruichi.

- Ez nem minden, a shunpora is képes volt. – magyarázta Soi Fong.

- Igen, kénytelen voltam megtanulni elrejteni az erőm… Barátom javasolta, hisz így az erre portyázó hollowok sem érzik meg és nem támadnak rám. – mondta Haru, aki további energiát bocsátott ki magából.

- És hol van ez a barát? – érdeklődött Yoruichi.

- Épp ez az! Elszakadtunk egymástól! De megígértük, hogy ha törik, ha szakad, shinigamivá válunk, így ha… ha shinigamivá válok, talán megtalálhatom! Ezért kérem, vigyen magával! Hasznomat is veheti a szállásán! Tudok főzni, takarítani! Ha kell, cipekedni is! Csak kérem, tanítson! – kérlelte tovább Haru, szemei azonban elszántságot tükröztek, mintsem könyörgést.

- „Hhh~, ez a lány nem adja fel… egy pillanat!„– kapta fel a fejét, mikor már hosszú ideje érezhette Haru szellemi energiáját – „Ez a Reiatsu! Hasonló mint anyámé, vagy akár az enyémé!”- egyre több okot látott arra, hogy ezt a lányt mégsem volna helyes itt hagyniuk, hisz ki tudja, hátha a végén kiderül, valóban ő a húga. – Nem kell ennyire kérlelned, vettem a lapot! Nem bánom, velünk jöhetsz. De jobb ha most felkészítelek, nem fognak szívesen látni egy hozzád hasonló, rukongai-ból származó lányt.

- Nem érdekel, mindenhol jobb, mint itt! – vágta rá határozottan a lány, mint aki nem is tizenéves, hanem egy érett, felnőtt nő.

- Yoruichi-sama, nem lesz ebből baj, úgy értem… - szólt közbe Soi Fong.

- Ne aggódj már. Legalább te sem leszel magányos! Ha pedig Haru elegendő technikát elsajátított, beállhat ő is a titkos mozgó alakulatba! – vigyorogta Yoruichi.

- Titkos mozgó alakulat? Az meg mi? – kérdezte kíváncsian Haru, azonban bármit is mondhatott volna, Yoruichi átkarolta, s úgy indultak el.

- Majd út közben minden elmagyarázok, te csak figyelj!

- I-Igenis! – vágta rá zavartan Haru, s úgy tett, ahogy parancsolták.

******Flashback end******

 

Néma csend telepedett a szobára, mikor Yoruichi befejezte mesélését. Egy kicsit sok volt hirtelen a táraságra zúduló új információ, még fel sem dolgozták igazán.

- De… Yoruichi-sama… - törte meg a csöndet Ichigo – Aranysárga szemek, szellemi energia… nem kevés ez egy kicsit, hogy kijelenthesd, ő a húgod?

- Igen, ez szerintem is kicsit kevés – szólalt meg félszegen Kira is.

- Valóban, akkor még én is így gondoltam. Azonban… Kisuke akkoriban már a 12. osztag kapitánya volt. Megkértem, végezzen el egy vizsgálatot, amiből kiderül, igazak-e a feltételezéseim. Persze Harunak úgy állítottam be, hogy ez szükséges a shinigamivá váláshoz.

- És… mi lett az eredmény? – kérdezte Kira.

- Ahogy Yoruichi is mondta, Haru az ő kishúga. – erősítette meg Urahara is.

- Értem, így már világos, miért történt annyi vita Haru megérkezésekkor. Nem is igazán a származása miatt, hanem azért, mert törvénytelen családtag. – mondta Soi Fong.

- Igen. Nagyon hamar mindenki megtudta, hogy ki is valójában Haru, de amíg én ott voltam, senki sem merte bántani. Őszintén szólva csodáltam is, hogy mikor elmentem sikerült neked kiharcolni, hogy maradhasson. Főleg hogy én úgy láttam, nem igazán jöttök ki egymással. – mondta Yoruichi.

- Igen, eleinte féltékeny voltam rá. De mikor elment, ráébredtem, mennyire szükségem van Harura… El se hiszem, hogy nem tudtam megakadályozni, hogy elvigyék! – fakadt ki végül a fiatal shinigami, s tenyerébe temette könnyes arcát.

- Eto… Ennek tudatában, ha a főparancsnoknak elmondjuk Haru kilétét, talán segíthetnénk Harunak! – javasolta Ichigo.

- Ugyan, az öreget nem érdekli, mi van az előkelők háza táján. Különben meg… - mondta Yoruichi, majd szája széles vigyorra húzódott – Sem te, sem pedig én nem vagyok a Soul Society törvényeihez kötve, tehát mi engedély nélkül is elmehetünk a Hueco Mundoba. A többieknek már maguknak kell dönteni, kockáztatják-e a rangjukat, esetleg az életüket Haruért.

- Ez ostobaság! Még szép, hogy segítek Harunak! – vágta rá Soi Fong.

- Én is! Ahogy Soi Fong taichou is megmondta, kötelességem védelmezni Yamaneko taichout! – mondta szokatlan elszántsággal Kira.

- Bár mi nem igazán tudtuk megismerni Haru-chant, mégis úgy gondolom, kötelességünk segíteni! – mondta Orihime, mögötte Sado és Ishida hatalmasat bólintott.

- Hallottad, Kisuke. Kezdd el készíteni a kaput! Addig is mindenki eddze magát! Valószínűleg… nem, biztosan hatalmas csatáknak nézünk elébe, mindenképp szükségünk van az erőre! – mondta elszántan Yoruichi. Mindannyian beleegyezően bólintottak, s máris felkészültek a bolt alatti edzésre. Mindenki elhagyta már a szobát, csak Yoruichi maradt ott, s némán bambult ki az ablakon. Próbálta leplezni aggodalmát, de mindenki számára világos volt, ki félti igazán szerencsétlen Harut.

- Haru… Airu… Ha Aizen bármit is tesz veled, esküszöm, nem ússza meg! – mondta elcsukló hangon a nő, majd próbálta össze szedni magát, s követni a többieket.

 

************

Yoruichi, Soi Fong és Haru belépni készültek a Shiounin klán otthonába. Mialatt a Rukongai-ból elértek ide, közben pedig az első osztagnál kitettél az illegális árusítót, Yoruichi a legtöbb dologról beszámolt a leendő shinigaminak, aki tátott szájjal figyelt minden szót.

- Akkor te… ön egy valódi nemes? Előkelőség? – kérdezte végül elképedve.

- Jó, hogy leesett! – dörmögte Soi Fong, aki talán egy kicsit féltékeny volt a jövevényre, amiért Yoruichi ilyen kedves vele.

- Igen, az lennék, így valószínűleg lesznek kifogások, amiért nem szabadna tanítanom téged, de te ne is foglalkozz velük! – mondta vigyorogva a nő, aminek látványa Haru arcára is mosolyt fakasztott.

Ekkor eléjük tárult a birtok hatalmas kertje, mely szemkápráztató volt a lemenő nap aranysárga fényében. A birtokot két oldalról épületek ölelték, melyeket egy híd csatolta össze, ezek mögött pedig egy kisebb erdős rész terült el.

- Elképesztő… meg sem érdemlem, hogy itt legyek! – mondta szájtátva Haru, ám ekkor egy gyengéd két ért fejéhez.

- Azt mondtad tudsz főzni… ha elég jó kaját csinálsz vacsorára, máris kiérdemelted!

- I-Igenis! – vágta rá elpirulva a lány, ami újabb féltékenységet eredményezett Soi Fongtól, aki szúrós tekintettel bombázta.

- Remek, úgyis megéheztem!  Egy pillanat, és máris megmutatom valakivel a konyhát! – mondta Yoruichi, s mire Haru észbe kapott, máris a konyhán dekkolt. Furcsán érezte magát, ahogy a porból hirtelen ilyen helyre került, olyan szorongás fogta körül, hogy attól tartott, bármit is tesz, annak rossz következménye lesz. Yoruichi parancsára egyedül kellett az ételt elkészítenie, így az erre szakosodott alkalmazottak méltatlankodva ácsorogtak az ajtóban, s közbe félhangosan a lányt beszélték ki. Haru látszólag nem törődött velük, próbált a vacsorakészítésre koncentrálni.

Fél óra múlva máris végzett egy fogással, s azt azonnal, fülig érő szájjal vitte befogadója elé. Alighogy odanyújtotta neki, a nő úgy falta magába az ételt, mintha három napja nem evett volna.

- Mindig ilyen bélpoklos? – kérdezte halkan Haru, mire Soi Fong helyeselve mélyet sóhajtott.

- Soi Fong… így hívnak, ugye? – fordult Haru a tanonc felé.

- Igen…

- Remélem jó barátok leszünk! – folytatta mosolyogva Haru, a lány pedig csak értetlenül bólintott.

- Csak ennyi? – hangzott a méltatlan mondat, mikor Yoruichi végzett.

- Még sül a hús, de bármelyik pillanatban kész lehet! – vágta rá félszegen Haru.

- Rendben, akkor azt edd meg nyugodtan! – mondta mosolyogva a házigazda, amit Haru már végképp nem értett.

- Biztosan rég ettél már, és ha valóban olyan nagy erőd van, biztosan nagyon éhes lehetsz. Én már így is tele vagyok! – mondta elégedetten Yoruichi.

- R-Rendben… köszönöm… - motyogta zavartan Haru, s indult vissza a konyhába.

- Oh, még valami. Soi Fong! – szólt ismét Yoruichi – Szerezz valami normális ruhát Haru-channak, ne ilyen rongyokban kelljen már mászkálnia!

- Rendben…

- És Haru. Készülj fel, holnap korán megkezdjük az edzésedet! – mondta, s elégedett mosollyal nézte, ahogy a két tanonc kisétál a szobából.

Aznap hamar lefeküdt, magában már tervezgette, miként fog Urahara elé állítani, s megvizsgáltatni Harut úgy, hogy az ne jöjjön rá, miért van ez. Reggel csattanások, reccsenések ébresztették, valamint egy ismerős szellemi aura. Felöltözött, majd elindult a folytonos, véget nem érő hang irányába. Kora hajnal volt még, a fűszálakra nehezülő harmatról visszatükröződött a távoli horizonton felkelő nap első sugarai. Talán Yoruichin kívül senki más nem volt még ébren a birtokon, ezért is furcsállotta a különös hangokat. Mikor aztán elért egy bizonyos ponthoz, a fák között Harut vélte felfedezni, akin már hasonló shinigami ruha volt, mint Soi Fongon. A lány az eddig megtanult kidoukat gyakorolta, valamint a pusztakezes harcot, aminek a fák látták kárát. Yoruichi kényelembe helyezve magát a falnak dőlt, s úgy figyelte a húgának vélt lányt, aki valóban nagyon tehetséges volt, annak ellenére, hogy eddig a poros utcákat rótta. Ami igazán fel keltette Yoruichi érdeklődését, az Haru gyorsasága volt. Néha már ő sem tudta követni a mozdulatsorokat, ami igazán lenyűgözte.

- Rendben, még egy kicsit dolgozzunk rá a lábra! – mondta magának Haru, majd különféle rúgásokat végzet egy masszívnak vélt fára.

- Nocsak, Nocsak. Látom komolyan vetted, hogy korán kezdünk. – jelent meg a lány előtt a házigazda.

- Yoruichi-sama!

- Már te is kezded ezt a feszült udvariasságot? Egyszerűen csak Yoruichi! – mondta méltatlankodva.

- De… meg sem tudom fogalmazni, mennyire hálás vagyok önnek… ha nem így hívnám, úgy érezném, nem vagyok méltó arra, hogy a tanonca legyek! – motyogta Haru.

- Heh, legyen… Előbb utóbb úgyis rájössz, ez sokkal kellemetlenebb… - sóhajtotta Yoruichi, majd egy kardot dobott Haru kezébe. – Ahogy láttam, démonmágiából nincs mit tanítanom, azt már valaki megtette helyettem. Azonban egy shinigaminak a kardját is gond nélkül kell tudnia forgatni!

- De… ez igazi kard! A gyakorlást nem fakarddal kellene kezdeni?

- Tisztázzuk, ki is itt a főnök?

- Nem szóltam! – vágta rá engedelmesen Haru, majd kihúzta a hüvelyből a fegyvert, s megbabonázva meredt a pengére. Vére felpezsdült, ahogy a markolatra tehette kezét, s támadóállásba állt. Érezte, már nem kell sok, hogy shinigamivá váljon, s újra barátjával legyen. A vívás ugyan nem ment olyan egyszerűen, mint a démonmágia, de Haru soha fel nem adta, folytatta, még ha kilátástalanná is vált a helyzet. Egyszer azonban az azame utáni szomjúság utolérte, s egyik pillanatról a másikra összegörnyedve esett össze.

- Hé, minden rendben!? – kérdezte rögtön Yoruichi.

- Az azame… szükségem van rá… - nyögte a lány.

- Értem… szóval ezért voltál tegnap is annál az árusnál… - mondta Yoruichi, s segített felállni Harunak.

- Nem tehetek róla, hiába próbálok leszokni róla, nem megy!

- Ezen könnyen segíthetünk! Ezt is bevesszük a tananyagba!

- Úgy érti…

- Úgy bizony, segítek leszokni, te csak koncentrálj a tanulásra! – mondta vigyorogva Yoruichi, majd elhallgatva a déli égre pillantott. – Hogy elszállt az idő… S tegnap nem is mentünk el a Kuchiki klánba…

- Hogy hová? – kérdezte értetlenkedve Haru, de mire ki is mondta, Yoruichi karon ragadta, s már mentek is abba a bizonyos nemesi birtokra.

**************

 

- Yoruichi-san… Yoruichi-san! – szólítgatta a nőt Urahara a bolt alatti edzőteremben. – Yoruichi-san, megint elbóbiskoltál!

- Elnézést, Kisuke. Nagyon elgondolkodtam valamin…

- Hm? És min? – érdeklődött a volt shinigami.

- Talán… Talán tudok még valakit, aki segíthetne nekünk Haru visszahozásában!

- He? És mégis kit? – kapta fel a fejét azonnal Ichigo, majd Yoruichihez szaladt, s tovább kérdezősködött – Na, mondj már valamit, ki az a másik személy?

- Az már nem rád tartozik… - vette oda a nő lehunyt szemmel, majd felállt.

- Hé, Yoruichi-san! Most meg hová mész!? – kérdezte Ichigo, de ő nem felelt, Urahara azonban szélesen elvigyorodott.

- Járj sikerrel! – mondta dallamosan, ami Yoruichi arcára is mosolyt csalt.

 

Yoruichi nem sokkal később már a Soul Societyben tanyázott, s egyenesen ahhoz a shinigamihoz ment, akiben hasonló bizalmat táplált, mint Soi Fongban. Már besötétedett, így a férfi hollófekete haja teljesen eggyé vált a sötétbeboruló éggel, sötétkék szemei szigorúan tekintettek vissza Yoruichire, aki ahogy megérkezett, azt magyarázta, miért is van szükség az erejére. A férfi végig némán hallgatta, még a gyengéden hulló, gyönyörűen besárgult cseresznyefa levél sem vonta el a figyelmét.

- Nézd, ismerlek. Talán jobban, mint te magad. Épp ezért tudom, milyen választ vágnál rá a kérésemre… - mondta Yoruichi.

- Akkor nincs is miért tovább kérlelned… - mondta a férfi rideg, mégis büszkeségtől zengő hangon.

- Byakuya! Nem fordíthatsz így hátat Harunak! – kelt ki magából Yoruichi, de hamar le is állította magát.

- Tudod mit ígértem szüleimnek. Nem teszek többé semmi olyan cselekedetet, ami a Soul Society törvényeit sérti. Bármennyire is közel állt hozzám Yamaneko Haru, nem segíthetek!

- De hisz… Nekem meg pont mást ígértél… Hogy megvéded őt, a húgomat! – sziszegte fogai közül Yoruichi. Dühös volt, amiért csalódnia kellett régi tanítványában, azt gondolta, hogy nehéz lesz rábeszélnie, de hogy ennyire ellenkezzen… erre nem számított. Felállt, némán meghajolt, majd elindult az ajtó felé, majd az ajtóban megállt, s visszapillantott.

- Mindenesetre, ha meggondolnád magad… Kisuke boltjában megtalálsz! – mondta színtelen hangon, majd shunpoval eltűnt.

A férfi továbbra is rezzenéstelen arccal meredt maga elé, ám ekkor egy kósza, aranysárga levél elérte, hogy felkeltse az előkelőség figyelmét, s apró, majd teljes tekintetét magára vonja.

- Emlékszem, aznap is szaporán hullottak az elsárgult levelek… - motyogta elhalkultan, majd fáradt sóhajt kieresztve a falnak döntötte hátát, fejét hátravetve pillantott ki az udvarra, továbbra is azt az aranysárga levelet bámulva. Nem tudta kiverni fejéből Yoruichi felháborodott hangját, ahogy azt a napot sem, amire az a gyönyörű levél emlékeztette, a napot, mikor először találkozott Haruval.

- Mit kellene tennem, Hisana? – fordult át a nemesi hang hirtelen tehetetlenségbe, majd apró pillantást vetett a szoba másik részében lévő szentélyre, ahol elhunyt felesége fényképe is állt.

 

Ez alatt a Hueco Mundoban is forogtak az események. Grimmjow és Hanabira elkísérték Harut a szobájához, azzal az indokkal, hogy itt senki másban nem bízhat meg, bármikor rátámadhatnak.

- Köszönöm, hogy elkísértetek, bár szerintem semmi szükség nem volt rá. – mondta mosolyogva Haru.

- Dehogynem! Rossz előérzetem van! Jobb, ha vigyázol magadra! És Aizentől is tartsd távol magad! – mondta anyáskodóan Hanabira.

- Tisztázzunk valamit, ki parancsolgat kinek?

- Ez nem parancsolgatás! Csak jó tanács!

- Tch, inkább neked kellene tartanod a többiektől! Nem nézték jó szemmel, hogy Haru megmentett! – mondta Grimmjow.

- Van benne valami… - motyogta Hana, ekkor azonban Haru ismét hatalmasat tüsszentett – WOW, az elmúlt öt percben ez a hatodik! Nem vagy beteg?

- Nem hinném… csak tudnám ki beszél rólam a hátam mögött…

- Rólad? Tch, nem vagy kicsit egoista? – csipkelődött Grimmjow.

- Na nézd csak ki beszél… - vágott vissza Haru, majd benyitott a szobába – Még egyszer köszönöm, hogy elkísértetek, ti is vigyázzatok! – mondta, majd elköszöntek egymástól. Haru fáradt sóhajjal dőlt az ajtónak, mikor azt becsukta. Amióta csak elindultak Szayel laborjából Grimmjow szavai jártak a fejében.

- Talán igaza van. Szánalmas, hogy nem teszek mást, csak tűrök. De mit tehetnék mást, he egyszerűen… Rettegek Aizentől… - motyogta, végül eluralkodott rajta a szomorúság, s összekuporodott az ajtónál.

 

Ekkor Gin is megérkezett a hatalmas terem elé, ahol Aizen már várta, hogy fejmosást végezzen alárendeltjén, aki hasonló okok miatt akart beszélni a vezetővel.

- Üdvözöllek, Gin. Úgy gondolom, van néhány dolog, amit mindenképp meg kell beszélnünk.

- Én is így gondolom, Aizen-san… Kezdeném is Hanával. Nem tartom jó ötletnek, hogy azok után arrancarrá változtattuk. Most ugyan semmire nem emlékszik, de ha visszatérnek az emlékei… - kezdte Gin, de Aizen hamar félbeszakította.

- Csak nem félsz, Gin? Bár van is mitől… Jó részt te tehettél az akkori állapotáról. – vetette oda, méregető pillantással.

- Valóban, de emlékezetem szerint te adtad a parancsot a kísérletre. – vágott vissza Gin, mire Aizen dühösen a szájába harapott. Egy időre csönd lépett fel, de Gin hamar meg is törte ezt.

- Aizen-san… Azzal, hogy azamét itatott Hanával, mielőtt átváltoztatta, mielőtt használta rajta a Hougyoukut… Csak nem ismét kísérletezik a szerrel és a kő hatalmával? – kérdezte a szokásos vigyorgós arcával, lelke mélyén azonban már rég Aizennek esett volna.

- Ahogy mondod, előled semmit sem titkolhatok, Gin. – mondta nyájasan a vezető. Gin hangja hirtelen megváltozott, ahogy arckifejezése is rémisztővé vált, akárcsak mélyvörös szemei is, melyek vérszomjasan égtek bele Aizen tekintetébe.

- Halljam, mit tettél Haruval! – mondta követelőzőn, rémisztőn. Aizen ereiben szinte megállt a vér, mikor azokba a gyilkos szemekbe pillantott. Azonban hamar erőt vett magán, s elleplezte nyugtalanságát.

- Gin, a megállapodásunk odáig szolt, hogy megtalálom neked, ezt teljesítettem is. A többi már nem tartozik rád! – mondta nyájasan, s ez volt az utolsó csepp, ami végül kihozta - az amúgy nyugodt természetű shinigamit – sodrából. Gin hirtelen kardjára emelte kezét, s már készülte is előrántani, azonban a mögötte nyikorgó ajtó, s egy színtelen hang megállította.

- Aizen-sama… - jelent meg Ulquiorra az ajtóban. Először nem értette a feszült légkört, mikor azonban Ginre, és a támadó állására pillantott, mindent megértett.

A shinigami aprón felszisszenve a dühtől összefonta karjait, s úgy távozott a teremből.