9.fejezet

Ichimaru titka


Újabb nap kezdődött a Hueco Mundo sivár homokbuckáin. A tegnapi események áradata után újabb bogyodalmak kezdtek kibontakozni. Kezdve Grimmjownál, aki hosszú lustálkodás után végre kinyitotta fáradt pilláit. Azonban legnagyobb meglepetésére Hana is az ágyában volt, ráadásul keresztbe, így moccanni sem tudott.

- T-Te meg mit keresel itt!? – csattant fel azonnal, amire szerencsétlen lány rögtön fel is riadt.

- A-Ano, é-én csak… T-Tudom, azt mondta, a szomszéd szobában aludjak, d-de ott olyan sötét volt, é-és egyedül voltam é-és… szóval átjöttem… Bocsánat… - magyarázkodott zavarban, lesütött szemekkel Hanabira, még mindig keresztbe feküdve.

- Ehrm… Mindegy. De leszállnál rólam? – mondta Grimmjow enyhe zavarban. Hana engedelmeskedett, s megszeppent fejjel nézte, ahogy felettese felkel az ágyból. Ekkor lehullott testéről a finom takaró, így a jól kidolgozott férfitest Hana elé tárulhatott. A lány szinte megbabonázva bámulta az erőt visszatükröző izmokat, míg tulajdonosa nem zavartatva magát, egy szál alsónadrágban flangált. Hiába fosztották meg egyik karjától, Hana egyszerűen nem hitte el, hogy lehet mesterénél erősebb.

- „Tch, jól kezdődik ez a nap is. Haru sokkal tartozik, hogy végül is magamhoz fogadtam ezt az emlékek nélküli arrancart!” – dörmögte magában Grimmjow, majd a konyha felé vette az irányt, valamiféle étel után kutatva.

- Grimmjow-sama… - szólt halkan Hana, mire a férfi feléje fordult. – Ön nagyon erős… - folytatta megszeppenve, szinte már belevörösödve.

Grimmjow ezen csak szélesen elvigyorodott, s felkacagott.

- Rohadtul igazad van! Na gyere enni! – mondta, majd sarkon fordult, s folytatta útját a konyha felé. Hana azonban nem mozdult térdelő ültéből, lassan szívéhez emelte két kezét, s halk, alig hallható zokogásba tört ki. Előredölt, teljesen belemerülve a férfi illatától puha takaróba, s ebben a pozícióban hagyta, hogy könnyei legördüljenek arcáról.

Az espada egy darabig nem foglalkozott azzal, hogy fracciónja nem követte, ugyanolyan nyugodtsággal evett, mint mindig. Azonban rövid időn belül fülön ütötte a halk morajlás szobájából, s méltatlankodva ugyan, de megnézte, miért nem jön már Hana.

- Hé, jössz enni vagy sem!? – mordult fel ahogy belépett a szobába, ám a lány könnyei megálljt parancsoltak lábainak – Hanabira… minden rendben?

- Érzem… - mondta alig hallhatóan, majd felegyenesedett, hogy szavai jobban kivehetők legyenek – Érzem, hogy valami fáj itt belül… Olyasmi miatt, ami még régebben történt velem, s ez a fájdalom mindig, újra és újra felerősödik, ha az áruló shinigamikra gondolok. – válaszolt elcsukló hangon, Grimmjow eközben sóhajtva, rosszat sejtve az ajtófélfának dőlt.

- Ichimarutól nem kell tartanod, Haru is megmondta. Én ugyan gyűlölöm, de ha azzal a lánnyal ilyen jó barátságban van, biztosan nem lesz veszélyes rád.

- Én nem így érzem. Igaz, nem emlékszem semmire, de a három közül tőle félek a leginkább… Bár… bár emlékeznék! – mondta Hana újabb zokogás szélén, azonban mielőtt könnyei előtörhettek volna, Grimmjow hamar letörölte a régieket.

- Ne aggódj, Haruval kiderítjük az igazságot. – mondta elvigyorodva. Hana szintén szélesen elmosolyodott, majd boldogan felnevetve ugrott Grimmjow nyakába, aki a hirtelen jött akciótól hátradőlt.

- Are? Grimmjow-sama, nem is olyan erős, ha ilyen könnyen le tudom teríteni… - mondta 0 százalék rosszindulattal a lány.

- Hana… egy jó tanács: most szállj le rólam, még mielőtt olyat teszek, amit esetleg később megbánnék… - morogta Grimmjow, Hana pedig értetlenül ugyan, de engedelmesen lekászálódott a férfiról.

 

Ezzel egy időben Haru is feltápászkodott a meleg, s puha ágyból, azonban szobáját még egy ideig nem hagyta el, csak némán ücsörgött az ágy szélén. Még mindig a tegnap történtek jártak a fejében, mindig és mindig lepergett szeme előtt minden, de az a keserű, vérfagyasztó csók még 24 óra elteltével is égette, marta száját. Ahogy ez az érzés ismét megtöltötte testét remegve emelte kezét két oldalon megsebzett ajkaihoz. Nem csak szívén ejtettek hatalmas sebet, de ugyanakkor büszkeségén is.

- Egy shinigaminak a büszkeség a második legfontosabb dolog, az élete után… - motyogta a régen megtanult szavakat. Ennek a leckének a felidézése eszébe jutatta mindazt, amit még a Kuchiki klánnál, valamint Yoruichinél megtanult.

- Grimmjownak igaza van. Nem lenne szabad megengednem a büszkeségemnek, hogy tűrjön. De mégis mit tegyek? Ez az egész olyan szerepet nyomott a vállamra, hogy ha akarnék, sem ellenkezhetnék. – motyogta, majd sóhajtva hátradőlt az ágyban.

- Ráadásul itt van ez a Hanabira is. Valami egyáltalán nem stimmel vele. Mikor rám támadt, a viselkedéséből egy olyan ember tükröződött, aki már évek óta azamét ivott, majd elvonták tőle, s most ismét hozzá jutott. Ha ez így van, talán a Hougyouku ereje miatt jött rá hirtelen az a dühroham. De azt még mindig nem értem, hogy miért nem emlékszik semmire? Talán túl nagy sokk érte? Egy valami még mindig nem hagy nyugodni. Mi köze van Gin-chanhoz és a harmadik osztaghoz? – töprengett Haru, s próbálta valahogy kibogozni az összekuszálódott szálakat, de minden csak feltevés volt, bizonyítékkal nem tudott szolgálni. Ekkor azonban enyhe motoszkálást hallott a nappaliból, így azonnal felpattanva, óvatosan, felkészülve az esetleges veszélyre, kilépett a szobából. Nagy meglepetésére épp Gin foglalt helyet az ablak előtti kanapén, természetesen a széles vigyor most is ott ült arcán.

- Na végre, hogy felébredtél, kezdtem unatkozni!

- G-Gin-chan… te meg mióta vagy itt? Nincs jobb dolgod, mint engem nyesztetni? – kérdezte először unott, majd flegma arckifejezéssel a lány. Megéhezett, így mielőtt folytatta volna a csipkelődést barátjával, a konyába ment.

- Talán jobb lenne, ha magadra hagynálak ebben a monumentális épületben, miközben az összes Espada minden bizonnyal a vesztedet akarja? – incselkedett a shinigami.

- Nem mindegyik! Grimmjowwal egész jól összebarátkoztam! – ellenkezett Haru a konyhapultról a kanapé felé kihajolva.

- Pont Grimmjowwal? Reméltem, nem művelsz semmi ostobaságot, miután egyedül hagytalak vele… - jegyezte meg méltatlankodva Gin.

- Most meg mi bajod? Csak nem féltékeny vagy? – folytatta a csipkelődést Haru, közben reggelit kotyvasztott magának.

- Egy olyan espadarára? Sokkal inkább féltelek tőle, ő utál a legjobban! – válaszolt viccelődve Gin, majd felállt, s Haru felé ballagott.

- Talán több esze van, mint sejtettem… Én magam sem tudom, miért vagyok még veled! – mondta lehunyt szemekkel a lány, ekkor azonban Gin hátulról gyengéden átölelte, fejét Haru vállára támasztotta, s úgy súgott a fülébe.

- Talán azért, mert te is tudod, hogy nem hagynálak elmenni. – mondta elvigyorodva, Haru azonban immúnissá vált erre.

- Még akaratom ellenére is itt tartanál? – vette a szemére a rideg kérdést, Gin azonban erre is vigyorogva válaszolt.

- A nélküled töltött időszak őrületesen önzővé tett. Többé nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. – mondta, majd Haru sebes ajkaira pillantott, aki azonnal kapcsolt, s elfordult.

- Kérlek, engedj el. Szeretnék megreggelizni. – mondta, majd a férfi némán engedelmeskedett, de mosolya mögött érezhető volt az Aizen iránti hatalmas gyűlölet.

- Jut eszembe! Most, hogy sikerült rád erőltetnem az arrancar ruhát, azt hiszem a régi öltözeted visszaadhatom. – mondta a shinigami, majd a kanapé melletti fotelre mutatott, melyen a shinigami ruha, s a fehér haori feküdt. Haru azonnal otthagyta a konyhát, s Gin mellé rohant. Úgy bámult régi öltözetére, mint egy rég nem látott barátra, hangulata azonban hamar szomorúra váltott.

- Direkt csinálod?

- Hm? Miről beszélsz? – értetlenkedett Gin.

- Miattad el kellett hagynom az osztagomat, a hadnagyomat! Pedig én megígértem neki, hogy soha nem fordulok ellene, erre… Gin-chan, ennyire szeretsz játszani mások érzéseivel? – kérdezte szomorúan Haru, kezeit ökölbe szorítva.

- Emlékszel mit mondtam. Én sem akartam, hogy Aizen játékszereként végezd. – válaszolt egyhangún a férfi.

- Tudom. De már nem vagyok biztos benne, hogy bízhatok a szavaidban. Mondd csak, miért van az, hogy Hana ennyire tart tőled? – kezdte a kérdezősködést Haru, s megvetően Ginre pillantott, aki azonban hasonló szemekkel nézett feléje, mintha csak azt mondaná: nem csak én titkolózom. Ekkor azonban mindketten hatalmas szellemi energiát éreztek szabadon a Las Nochesben, amiről rögtön meg tudták állapítani, micsoda.

- De hisz… ez azame… - motyogta földbegyökerezett lábakkal Haru. Ugyanekkor Hana is megtorpant a folyosón, mint akit megszálltak, nem beszélt, nem mozdult. Azonban elszíneződött szemei előtt megannyi kép cikázott egy bilincsbe vert lányról, menynek szenvedését átérezte, valamint megtépázott shinigami ruháján a harmadik osztag karjelzése feküdt. Hirtelen egy újabb kép villant be fejébe, melyen egy elmosódott, világos hajú, férfi shinigami fordított hátat, s talán a haorin lévő osztag jelzése örökre belevésődött Hana elméjébe.

- Hé, Hanabira! Minden rendben? – szólt Grimmjow, s próbálta felrázni a lányt, az viszont továbbra is kifejezéstelenül meredt maga elé.

- „Valami itt egyáltalán nincs rendben. Mégis ki áraszthatja magából ezt az óriási szellemi energiát?” – elmélkedett összehúzott szemöldökkel Grimmjow.

- „Ez nem csak azame. Olyan… mintha ha az azamét, a hougyoukut, és Hanabira régebbi szellemi energiáját összekeverték volna!” – gondolta Gin, s mivel ismerte Harut, tudta mit lépne erre, így máris útjába állt. Ekkor amilyen hirtelen jött az energia, olyan hamar el is tűnt, Haru pedig megszabadulhatott béklyóitól.

- Engedj! – mondta követelőzőn, viszont akárhova lépett, Gin, mintha csak játszana, mindig eléje lépett. – Gin-chan!

- Mi keresni valód lenne Szayel laborjában? Minden bizonnyal csak kísérletezett a szerrel, ennyi az egész.  – mondta hazug mosollyal Gin, ez azonban jobban fájt a lánynak, mint eddig bármi más.

- Akkor mondd, miért éreztem az azamével együtt shinigami reiatsut is? – mondta lehajtott fejjel, majd végül shunpot használva egy pillanat alatt eltűnt.

- Neko-chan… Neked is jobb lenne, ha nem kutakodnál Aizen kísérletei után… - sóhajtotta fájón, balsejtőn Gin.

 

Eközben az említett laborból Aizen lépett ki, önelégült mosollyal arcán.

- Csodálatos. Tehát a feltételezéseim igazak voltak. Ha azaméval ittas shinigami reiatsut párosítunk a Hougyouku erejével, akkor ez összesen akár ötször olyan erős lehet, mint az eddigi Hougyouku. – mondta, ahogy kiért a folyosóra.

- Valóban. Azonban Hanabira már nem alkalmas a hordozónak. Nem csak, hogy a szervezete nem bírná, de már nem is shinigami. – szólalt meg az ajtóban Szayel, szokatlanul komoly képpel.

- Tudom, nem rá gondoltam – szélesedett el a vezető mosolya – A megfelelő hordozó Haru lesz. Ő az egyetlen, a rengeteg kísérleti alany közül, akinél az azame erőnövekedést eredményezett. Ha az ő reiatsujával egyesülne a hougyouku, még az ötszörös megnövekedést is felülmúlná. Ez azonban… a kettőnk titka marad. – jelentette ki Aizen szúrós pillantással, mire az espada csak bólintásra volt képes, majd becsukta az ajtót. Ekkor érkezett meg a helyszínre Haru, aki Aizen láttán rémülten torpant meg. A hatalmas sebesség miatt a megállás majdnem előreesést eredményezett, de a lány ügyesen megtartotta egyensúlyát. Nem értette, mit keres itt ez a ki nem állhatatlan személy, de most, hogy megpillantotta, azonnal visszarohant volna, el, messze tőle.

 

„Az életben semmire sem mész, ha folyton csak tűrsz! Lehetsz kibaszott erős harcban, de ha nem állsz ki magadért, valójában rohadt gyenge vagy, hát nem fogod föl!?”

 

Emlékezett vissza Grimmjow szavaira, ami ismét erőt adott neki, s rémült arcára próbált szigorú tekintetett erőltetni.

- Hát te meg mit keresel itt? – vetette oda megvetőn, majd elindult az ajtó felé, hogy majd Szayelt is kikérdezze.

- Nem emlékszem arra, hogy köteles lennék válaszolni neked. – vágott vissza a férfi, mosolya továbbra is égetően mart Haru tekintetébe, aki próbálta kerülni a szemkontaktust vele. Már épp nyitotta volna ki az ajtót, Aizen azonban erősen megragadta kezét, s nem engedte lenyomni a kilincset.

- Tudom, hogy kísérletezel az azamével, máskülönben nem éreztem volna shinigami erőt az előbbi szellemi energiából. – mondta határozottan Haru, s próbálta kiszabadítani kezét, de hiába ráncigálta, a szorítás túl erős volt.

- És? Próbálom kisakkozni, miként növelhetnénk az erőd – felelte nyájasan, Haru erre viszont még inkább ki kelt a sodrából.

- Ne próbálj átverni! – kiáltotta, s ekkora már a gyilkos pillantást sem kellett megjátszania – Hanabira azamét ivott, mielőtt te átváltoztattad! Viszont csak úgy juthatott a szerhez, ha te magad adtad neki! A te ostoba kísérleteid miatt semmire sem emlékszik! – folytatta a kiáltozást, azonban alighogy kiejtette a szavakat, a férfi másik kezével erősen megmarkolta Haru állát, aki így megmoccanni sem tudott. Nem csak az erős fogás miatt, de a hirtelen rátörő rémület is földbe gyökereztette lábait. Aizen nyájasan elmosolyodva pillantott Haru megsebzett ajkaira, majd közelebb hajolt hozzá. A lány szíve egyre szaporább tempóba kezdett a félelemtől, ahogy a tegnap emlékeit felidézte. Félt, hogy ebből ismét nem sül ki semmi jó, szinte már könnyei is ellepték szemét, azonban a rémítő alakhoz tartozó ajkak fülénél állapodtak meg, nem szájánál.

- Addig örülj, amíg nem tudod az igazságot. A te „Gin-chanod” ártatlansága sem valódi! – mondta nyájasan, majd elengedte a remegő lányt, s önelégült mosollyal ott hagyta.

- E-Ezt… mégis mire véljem? – motyogta, minta még Aizenhez beszélne, de kikerekedett szemei már csak maga előtt remegtek. Félelme még mindig körbefonta testét, mintha még most is érezte volna Aizen fájdalmas szorítását.

Mire azonban feleszmélt, a férfi eltűnt, helyébe egy újabb szellemi energiát érzett. A reiatsu alapján Haru rögtön tudta, hogy espádát érez. Szíve ismét szaporán lüktetett, s erőltetett nyugalommal fordult hátra, ahol az ötödik espada tornyosult.

- Yo! – köszönt idióta vigyorral a két méter magas, vékony testalkatú férfi, kinek jobb oldalán egy középmagas, világosbarna hajú fracción állt. Az espada elkényelmesedve a falnak dőlt, s gnyos pillantását továbbra is Harura vetette.

- Nocsak, hogy elhallgattál… Úgy tűnik csak Aizen jelenlétében olyan nagy a szád! – mondta megvetően. Haru továbbra is némán hátrált, valahol a szívében azt remélte, Gin, vagy Grimmjow felbukkan, de be kellett látnia, magára van ítélve.

- Nem beszélhetsz velem ilyen hangnemben! Nem csak a rangunk közti, de az erőnk közti különbség miatt is! – mondta kiegyenesedve, erőt véve magán. Azonban ez a büszkeség sokkal inkább ártott, mintsem segített. Noitra hatalmasat csapott a falba, melynek hangjától percek multával is zengett a folyosó, s melynek erejétől megrepedt a hatalmas vastagságú réteg.

- Na ne nevettess! – csattant fel az espada – Még hogy rang!? Csupán annak köszönheted az erőd, hogy azamével itattam! Undorodom tőled! Hogy egy ilyen semmirekellő nő erősebb legyen nálam? – morogta fogai közül, majd a következő csapást Haru arcára célozta. A lány hirtelenjében megrémült, de jól edzett reflexei gyorsabbak voltak érzéseinél, így időben kivédte az ütést az által, hogy időben megmarkolta Noitra csuklóját. Az espada elképedve tapasztalta a hatalmas erőt, hisz a lány egyensúlya még csak meg sem ingott az erős ütés hatására.

- Hasztalan. Lehet, hogy az erőmet az azamének köszönhetem, de én úgy hiszem, a hosszú, kemény edzés többet nyújtott, mint az a lötty. – mondta Haru rezzenéstelen arccal. Félelme már elhagyta, sokkal inkább arra törekedett, hogy minél hamarabb lerendezze ezt, s utána kérdéseivel bombázhassa Gint.

- Hasztalan!? Azt majd én döntöm el! – kiáltott fel morogva az espada, majd újabb csapást készült a lányra mérni, az azonban ismét könnyűszerrel kivédte.

- Nincs okom veled harcolni. Engedj elmennem! – mondta színtelen hangon Haru, s egy lépést tett előre. Ekkor viszont észre vette, hogy Noitra fracciónja már nincs a helyén, ezért mielőtt még az hátba támadta volna, sürgősen elugrott.

- Értem. Ez nem csupán egy kis csetepaté. Te tényleg el akarsz tenni láb alól. – motyogta Haru, s már nyúlt is volna kardjáért, ám az nem volt helyén.

- „Francba! Mivel még csak nem rég keltem, nem akasztottam az oldalamra Inazumát!” – szitkozódott magában a lány, nem is igen volt másra ideje, hisz ismét megtámadták, kénytelen volt elugorni.

- Előbb Aizen, most meg ő is… Ez valahogy nem az én napom! – morogta, s egy pillanatra megtorpant, hogy démonmágiát használhasson. Alighogy belekezdett a varázsigébe, szíve ritmustalan ütembe kezdett, gyomra összeszorult, mellkasa iszonyatosan fájni kezdett. Nem csak az azame utáni szükséglet ütközött ki rajta, de a töménység miatti rohamok is egyszerre törtek rá.

- Tch, úgy látom, eddig tartott az a hatalmas erőd! – kacagta Noitra, majd a nyakánál megmarkolva szemmagasságra emelte Harut. Erős ütéseitől nem kímélve a lány arcát, igazán élvezte a harc fordulópontját.

- Saa~, ideje befejeznünk, Neko-chan. – mondta gúnyosan, majd kitátotta száját, s egy cerot készült kilőni. Hirtelen az aranysárga fény teljesen felemésztette Harut, még egy nyikkanást sem lehetett hallani a robbanáskor a lány felől. A nagy erejű támadás azonban akkora volt, hogy a falat kiütötte, s a lány teste pár centiméterre a mesterséges fénytől állt meg. Bőre több helyen megégett, ruhája szakadt, kormos volt, viszont az élet még mindig nem hagyta el, szemei színtelenül ugyan, de haloványan Noitrára vetődtek.

- Tch, ennek már teljesen mindegy. Ha nem kapja meg a napi löttyét, úgyis megdöglik! – sóhajtott fel az espada, majd ott hagyta Harut, aki már eszméletlenül, elernyedve feküdt a romos, poros földön.

Mikor eszméletét kezdte visszanyerni, rögtön az azame borzalmas szaga csapta meg orrát, s ettől elfintorodva pattant fel. Meglepetésére már nem a folyosón feküdt, hanem a hatos espada kanapéján, amit a tulajdonosa, s fracciónja állt körbe.

- Hanabira! Megmondtam, hogy ne Haru közelében idd azt a szart! – mordult a lányra Grimmjow.

- E-Elnézést! – vágta rá rögtön megszeppenve Hana, s kicsit hátrébb állt Harutól. A megsérült szerzet értetlenül nézett körbe a helyiségben, majd aranysárga szemei Grimmjow tekintetében állapodtak meg.

- Hogy kerülök ide? – kérdezte fáradt hangon, viszont szomja ismét rátört, s szájához kellett emelnie kezét. Grimmjow ekkor elemelt az asztalon lévő övből egy kis üvegcsét, majd Harunak adta, aki azonnal lehörpintette.

- Az az öv… - motyogta a lány.

- Hanáé. Úgy tűnik, Aizen tudta, hogy azamét kell majd innia. – válaszolt Grimmjow. – És? Veled mi történt? – kérdezte szinte követelve a választ.

- Semmi különös. Sétálgattam, és hirtelen rám tört a roham… - hazudta lesütött szemekkel Haru.

- Mondtam már hogy nem tudsz hazudni! Válaszolj! A testeden lévő sebek, és az hatalmas lyuk a folyosón is a nagy tűrőképességed eredménye!? – emelte fel a hangját a férfi.

- Nem! – nyögte ki végül Haru, majd elmesélte, miként jutott Szayel laborja elé, s utána hogyan próbált védekezni Noitra támadásai ellen.

- És ti? Hogy kerültetek oda? – kérdezte, miután végzett.

- Miután feltört az a hatalmas szellemei energia, Hana egyszerűen rohanni kezdett. Alig tudtam követni, ráadásul nem is figyelt rám. Aztán egyszer csak beléd botlottunk. Épp időben, elég szarul festettél… - magyarázta lehunyt szemmel, a székben hátradőlve Grimmjow.-

- Mélységesen sajnálom az engedelmetlenségemet, de… Valahogy megéreztem Yamaneko-sama félelmét és fájdalmát, muszáj volt segítenem neki! – motyogta félénken Hana, majd a virágszirom medáljába markolt, s szorosan mellkasához nyomta.

- Hana… - mondta alig hallhatóan Haru. Jól esett neki, hogy törődtek az épségével, ugyanakkor sajnálta is a lányt. Valamiért úgy érezte, az ő hibájából került ebbe a helyzetbe, hogy semmire sem emlékszik. – Nem megmondtam, hogy nem Yamaneko-sama, hanem Haru!? – pattant fel ültéből, s máris neki esett Hana fejének, s azt dögönyözte.

- E-Elnézést Yamaneko-sa… Haru! Elnézést! – mondogatta Hana, mire Haru békén hagyta.

- Na, ezt már szeretem! – mondta mosolyogva, majd Grimmjowra pillantott. – Köszönöm, hogy segítettetek. Most viszont visszamegyek a saját lakosztályomba. Valamit feltétlen meg kell beszélnem Gin-channal.

- Veled megyünk! – vágta rá Hana úgy, hogy Grimmjownak még csak arra sem volt ideje, hogy valamiféle képet vágjon.

- Nem szükséges, vissza találok!

- Nem! Igenis szükséges! Főleg mindezek után! Ugye, Grimmjow-sama! Haru nem mehet egyedül sehova! – erősködött gyerekes izgatottsággal Hana.

- Hhh~, előbb erre, most meg Harura is vigyáznom kell… Egyszerűbb lenne egy fracciónt szerezned magadnak! – sóhajtotta a férfi, majd felállt.

- Ne nekem panaszkodj. Hana akarja annyira, hogy velem gyertek. – válaszolta Haru, majd egy sóhajt követően elindult, utána a másik kettő is. Érdekes módon, mikor Haru benyitott, nem talált senkit a lakosztályban. Meg mert volna esküdni, hogy Gin megvárja őt, azonban hiába nézett be, szabályosan minden zugba, a keresett személy nem bukkant elő.

- Csak nem követett? Elkerültük volna egymást? – gondolkodott a lány.

- Mi az a nagyon fontos, amit meg akarsz beszélni vele? – kérdezte Grimmjow, majd ő is belépett a szobába. Érdeklődve nézett körbe a nappaliban, szeme azonban hamar megállt a fehér haorin, mely még mindig a fotelben feküdt. Lassú léptekkel indult meg feléje, Hana pedig most is úgy követte, mint az árnyék.

- Én őszintén bízok benne, azonban… Vannak olyan fejlemények, amik egyáltalán nem férnek a fejembe. Érzem, hogy valamit titkol, valami olyasmit, ami Hana múltjával kapcsolatos. – válaszolt Haru, s elindult Grimmjowék mellé. Azonban ahogy befejezte magyarázatát, Hana vérfagyasztón felsikított, pár lépést hátrált a kanapétól, majd megdermedve meredt Haru volt öltözetére.

- Hanabira! Hé, Hanabira! Minden rendben!? – kérdezte rögtön Grimmjow, de a lány nem válaszolt, sokkal inkább jobban megijedt, s kezét erősen fejéhez szorította.

- Hana! Nyugodj meg, ez csak a régi shinigami ruhám! – mondta Haru, s ő is odarohant Hanához.

- A-A harmadik osztagból vagy…? Te is? – kérdezte remegő ajkakkal a lány, s rettegéstől könnyező szemekkel meredt rá, mintha csak attól tartana, hogy Haru nemsokára végez vele. Ez fel is tűnt a shinigaminak, s tanácstalanul pillantott vissza a ruhára.

- „Itt határozottan nem stimmel valami. Hana egyre több indokot ad arra, hogy Gin-chanra gyanakodjak. Ráadásul… Amit Aizen mondott… Mi folyik itt?” – tűnődött összezavarodottan Haru, ekkor viszont az emlegetett szamár belépett az ajtón.

- Are… talán rosszkor jöttem? – kérdezte szokásos vigyorával, ám ez jobban felzaklatta, nem csak Hanát, de Harut is. A shinigami összehúzott szemöldökkel, ökölbeszorított kézzel indult el a rókaképű felé.

- Beszédem van veled! – jelentette ki, majd kitolta a férfit az ajtón, amit aztán be is csapott.

- Hm~? Valami baj van? – kérdezte értetlen képpel Gin, ekkor azonban észre vette Haru sérüléseit, amik azonnal aggasztani kezdték. – Mi történt veled, Neko-chan?

- Az most nem lényeges! – vágta rá, majd szúrós tekintetét teljesen a férfi arcába égette – Most én kérdezek, Ichimaru! Mi közöd van Hanabira múltjához? Jól sejtem, hogy te is segítettél Aizennek a kísérletekben?

A shinigami némán, gondterhelten nyitotta fel pilláit. Remélte, hogy nem kerül sor erre a magyarázkodásra, most azonban jobb, ha elmondja szerelmének az igazat, több okból is.

- Rendben, de készülj fel, nem gyerekmese lesz. – kezdte, majd Haru mellé sétált, a falnak dőlt, s szemével a padlót fürkészve folytatta – Tamashi Hanabira valójában nem hollow volt, hanem shinigami… Az én volt hadnagyom. Mikor kapitánnyá váltam, rögtön őt osztották be mellém. Eleinte minden rendben volt, de aztán Aizen úgy döntött, ideje kísérletezni a hollowok, s shinigamik erejével. Én balga felvetettem az azamét. Elmeséltem milyen eredményeket hozott nálad, s ez felkeltette az érdeklődését. Először hollowokkal kísérleteztünk, de azokat az eredményeket nem vette figyelembe, ő shinigamikon akarta bevetni az azame erejét. Hogy elérjem a célom, nem volt más választásom, mint Hanabirát tőrbe csalni, s kísérleti alannyá tenni. Persze a Gotei 13 úgy tudta, egy sikertelen küldetésben életét vesztette. Hazudtam, mikor azt mondtam, hogy az azaméról mindent a könyvtárban tudtam meg, valójában ebből a kísérletből jöttem rá mindenre. Mindent bevetettünk Hanabirán, adagoltuk a legkisebb arányban, s a legtöményebb formában is azt a sarat, azonban nála teljesen más jelek mutatkoztak, mint nálad. Az ő esetében erőteljes agresszió, sorozatos dühkitörések léptek föl, néha már saját magának is ártott, így kénytelenek voltunk leláncolva tartani. Hosszú ideig próbálgattuk rajta a szert, míg végül minden adatot megtudtunk, s az ő teste is használhatatlanná vált, mikor az azame teljesen szétroncsolta a szellemi részecskéit. Hasznavehetetlen lett számunkra, így Aizen kiadta a parancsot; el kell tűnteti. Hogy biztosan semmi nyoma ne legyen annak, hogy mi rajta kísérleteztünk, mikor az azame elvonás miatt legyengült, egy hollowot eresztettünk hozzá. Viszont én úgy tudtam, Aizen ezek után megölte azt a hollowot. Úgy néz ki, ő utána további kísérleteket folytatott, s egészen a tegnapi napig fogságban tartotta. – magyarázta az eseményeket Gin, azonban zokogó hangra lett figyelmes, így mélyvörös szemeit Harura emelte.

- Nem tudom elhinni… Hogy képes valaki ennyire megváltozni? Hogy tudtad ezt tenni a saját… a saját hadnagyoddal? – kezdte könnyezve a szemrehányást Haru, közben pár lépést hátrált – Nem ismerek rád… Gin-chan… Ugyanezt Izuruval is megtetted volna?

A shinigami némán meredt maga elé, majd egy hamis, széles vigyorral oldalra fordította fejét.

- Meg kellett tennem, hogy többet megtudjak a szerről. Különben nem tudtam volna segíteni neked.

- De hát nem érted!? Ennyi erővel, semmivel sem vagy különb Aizennél! Hisz ő is csak „többet szeretne megtudni” az azaméról! – vágta rá azonnal, s talán ez a mondat fájt leginkább a férfinek az eddigiek közül.

- Nincs szándékomban kibújni a felelősség alól, hisz tisztában vagyok azzal, miket tettem. De… Akármennyire is gyűlölsz, kérlek hallgass rám! Nagy ívben kerüld el Aizent, akármit is mond! – mondta szigorú, parancsoló hangnemben – Bizonyára te is tudod már, hogy Aizen ismét kísérletezik a szerrel. Ám most vegyíti az azame és a hougyouku hatalmát, egyszerre teszteli a kettőt. És úgy érzem, ezúttal nem Hanabira lesz a kísérleti nyúl.

- Úgy érted én? – kérdezte színtelen hangon. Nem tudta igazán eldönteni, kire legyen dühös. Érzelmei minden haragot Aizenre összpontosítottak, aki eleve elrendelte az azame kivizsgálását, de szíve egy része Gint ócsárolta, amiért nem állt ellen, s ilyen könnyen behódolt Aizen parancsainak. Nem ilyen embernek ismerte meg, s ez a hatalmas csalódás mélyen érintette. Végül döntött: Ginnel ráér később elszámolni erről a borzalmas tettről, most azonban Aizent kell elintéznie, hisz nem elég, hogy nem engedte békében nyugodni a megkínzott Hanát, még miután felfalta a hollow, s annak elméje felett átvette az uralmat a lány tudata, a férfi tovább próbálgatta rajta a borzalmas italt. Ráadásul most újra el akarja kezdeni… Mindenképp beszélni valója volt vele, tehát se szó, se beszéd, sarkon fordult, s rohant arra, amerről a shinigami reiatsuját érezte.

- Neko-chan! Hová rohansz!? – kiáltott utána az ezüsthajú férfi, de szívében tudta a választ, hiszen ismerte Harut.

- Te ostoba! Nem megmondtam, hogy vigyázz Aizennel!? – motyogta, s bár tudta, Haru shunpoját nem tudja lekörözni, de ő is rohanásba kezdett – „Ha nekem itt bármi bajod esik… Ha elveszítelek, értelmetlenné válik Hanabira szenvedése, s vele együtt a többi borzalmas tettem, amit mind miattad cselekedtem!”

 

Haru messziről, s ismeretlen helyről érezte Aizen szellemi energiáját, s ez aggasztotta.

- Egy egészen más helyen van.. A Las Noches másik végén! Talán tényleg jobb lenne egy helyben maradnom! Ha ott csinál velem valamit… arra biztosan nem jár senki! – lihegte rohanás közben, viszont eme gondolatokat hamar elkergette fejéből. – Nem! Tisztáznom kell ezt vele! Én nem vagyok sem játékszer, sem kísérleti nyúl! Ahogy Hanabira sem az! – mondta határozottan. Ahogy rohant hirtelen egy ismerős, kellemetlen espadára lett figyelmes tekintete. Szemei azonban a harc kimenetele miatt nem égtek sem gyűlölettől, sem megvetéstől. Az igazán bosszantó fényt az üresség adta neki.

- He!? Ez meg hogy élhette túl!? – mordult fel Noitra, s gyűlölködő szemekkel tekintett az elhúzó shinigamira.

Haru nem törődött a hallottakkal, már a lehető legtöbb dolgot kizárta elméjéből, s csak is az Aizen iránti gyűlöletre összpontosított. Ezt azonban lenyugtatta, elrejtette, mikor végre megérkezett a szoba ajtaja elé, aminek túl oldalán a borzalmas erőt érezte. Bármiféle jelzés, kopogás nélkül rontott be a szobába, látszólag nyugodtan. A helyiség, mely sokkal inkább egy teraszra hasonlított, nem tagadta meg a Las Noches egyik fő tulajdonságát: a monumentalitást. A furcsa, idegesítő súlytömegek ismét ránehezültek a lány vállaira, s nagyokat nyelve lépett be a teraszra, mely a Hueco Mundo területére nézett, vagyis a teljes sötétségre. Haru most először látta ennek a környéknek valódi arcát, teste beleremegett a fojtogató sötétségbe, mely mintha csak azt sugallta volna: bármelyik pillanatban elnyelheti őt.

Ekkor lett csak figyelmes a középen lévő karosszékre, aminek megpillantásánál azonnal meghátrált.

- Nocsak, és én még azt hittem, nekem kell majd elráncigálnom ide. – hangzott egy önelégült férfi hang, majd a karosszékben Aizen fordult Haru felé, szokásosan könyökölve, szélesen elvigyorodva.

- Miért kellett volna ideráncigálnod? – érdeklődött szúrós tekintettel Haru, s igyekezett megtartani a tisztességes távolságot Aizentől. A férfi a kérdéstől felkacagott, majd felállt a székből, s lassú léptekkel elindult a lány felé.

- Őszintén megvallva, úgy gondoltam, több eszed van, és inkább hallgatsz Ginre, minthogy iderohanj. – mondta nyájas szemekkel, Haru pedig tovább hátrált.

- Szóval tudtad, hogy végül iderohanok! – jelentette ki Haru, de cserébe csak egy ijesztő vigyort kapott, ami feldühítette, s rögtön ki kelt magából – Hana nem egy kísérleti tárgy! Ahogy én sem! Akármilyen kísérletről is legyen szó, azt felejtsd el, hogy én részt veszek benne! – kiáltotta ahogy megtorpant, viszont a válasz ismét egy rémisztő mosoly volt, ami kezdte egyre jobban marcangolni testét. Az áruló shinigami lassan felemelte jobb karját, majd egy lágy csettintést követően közvetlen Haru mellett egy kisseb oszlop emelkedett ki a földből, melynek tetején egy kis állványon a Hougyouku állt. Haru lábai beleremegtek a rózsaszínnel vibráló kő látványába, aminek hívogató szava nem engedte el tekintetét.

- Tekintve, hogy te utánunk léptél a kapitányok sorába, még csak rá se pillanthattál eme csodás hatalomra.

- Ez nem csodás! – csattant fel Haru, s mikor sikerült szemeit elvenni a kőről, tekintete egyenesen Aizenre szegeződött, azonban ő már alig másfél méterre állt tőle. – Ez az erő… minden, csak nem csodás. – folytatta a lány, mintha már nem is tartana a vezetőtől – Rengeteg shinigami fájdalmát hordozza, köztük Rukiáét, és Hanabiráét. Urahara nagy elme, de biztosan nem volt józan, mikor ezt a vackot létrehozta!

Aizen erre ismét elmosolyodott, viszont hamar komoly arckifejezésre váltott, mely újabb félelmet gyújtott Haru szívében.

- A Hougyouku… Senki sem tudja igazán, mire is képes, még maga Urahara Kisuke sem. – kezdte, majd újabb lépéseket tett Haru felé. – Ahhoz, hogy teljesen felébredjen, egy olyan shinigami erejére van szükség, mely az átlag kapitányok kétszeresét birtokolja. Mindezek után teljesen felébred, s bármire képes lesz.

- És hogy jövök én a képbe? – kérdezte hátralépve Haru, azonban ekkor Aizen megragadta egyik karját, s erősen megszorítva visszahúzta a lányt.

- Egy kis egyenértékű csere: a hougyouku, reakcióba lépve az azaméddel, újabb hatalmat ad neked, te pedig felgyorsítod a kő ébredését… hisz, te is kapitány voltál. – mondta rémítő hangsúlylejtésekkel, erős gúnyt nyomva az utolsó szóra.

- Eressz! – mondta parancsolón Haru, viszont a férfi nem tágított. Szorított a fogáson, majd a hougyoukura helyezte a lány kezét. A shinigami azonnal elhallgatott, teste megmerevedett, szemei kitágultak. Egy ideig ilyen némasággal meredt a semmibe, viszont egyszer csak a hougyouku különleges, fekete végződésekkel a lány kezére kapaszkodott. Haru azonnal erős, keserves, hörgős sikolyba kezdett, mikor az idegek eljutatták fejébe a hatalmas fájdalmat, melyet a kő és az azame egyesülése eredményezett. Úgy érezte, szétmarja kezét a kő rettentő ereje, s mintha csak erre akart volna bizonyítékot adni a fájdalom, kezében az erek megduzzadtak, s ahogy a hougyouku ereje egyre mélyebbre hatolt a lány karjában, annál nagyobbra, s annál több duzzanat nőtt végtagján.

- Még hogy nem vagy játékszer? Vagy kísérleti alany? – mondta lenéző hangsúllyal Aizen, majd közelebb lépett Haruhoz, másik kezét a lány derekára tette, s magához húzta. – Itt mindenki az én bábúm a sakktáblámon, mindenki azt teszi, amit én parancsolok! Amióta betetted ide a lábad, nem vagy más, csak egy eszköz. Az én eszközöm! – súgta érces hangjával Haru fülébe, majd erősen beleharapott, s végigcsókolta a lány csupasz vállát. A shinigami azonban semmit sem érzett, nem hallotta a szavakat, nem érezte a tapintásokat, szemeire vastag könnyfátyol nehezült a mérhetetlen fájdalomtól, aminek még mindig hangot adott, mintha ezzel próbálna helyet csinálni tüdejében az ez idő alatt odáig eljutó maró érzésnek, hátha így hamarabb túláramlik testéből. Viszont a kín még így is rettentő lassúsággal járta át szervezetét, izmai leblokkoltak, mágnesként vonzotta a hougyouku az azamét, s a lány reiatsuját, így végképp képtelen volt bármilyen mozgásra. Úgy érezte, mentem felrobban a hirtelen beléáramló rettentő hatalomtól, amit talán el sem bír a lelke. Érezte, hogy rengeteg szellemi energiát áraszt teste, s hogy ezzel szintén reakcióba lép a kő ereje. Ezt azonban nem csak ő, de az egész espada csapat megérezte a Las Nochesen belül, ugyanakkor az épület környékén tartózkodó holowok is érzékelték a határtalan erőt.

- Mi a? Ez nem csak azame, ez a hougyouku is egyben! De… Mit keres benne Haru reiatsuja? – tűnődött Grimmjow, aki Hanabirával együtt még a shinigami lakosztályában tartózkodtak. Azonban nem volt minden a legnagyobb rendben. Hana ismét teljesen leblokkolt, megmerevülten, kiáltásra nyitott szájjal, elszíntelenődött szemekkel állt Grimmjow mellett. Ajkai ugyan tátva álltak, mégsem adtak egyetlen egy hangot sem. Ami feltűnő volt az egész lányon, az a szirom alakú medál vakító fényszórása volt. Azonban nem oktalanul viselkedett ismét ilyen rendellenesen, nem csak a medálból érezte Haru mérhetetlen fájdalmát, még emlékei is hirtelen visszazúdultak fejébe az azame és a shinigami erő keveredésének megérzése miatt. Minden borzalom, amit anno tettek vele, most újra átélt élménnyé vált, s e kettő fájdalom összeolvadása az ő szemeiből is könnyet csalt ki.

- Hanabira! Héy, Hanabira!  - szólítgatta a férfi, de hiába rázta, hiába ordított a fülébe, az bizony nem reagált semmit.

- A francba! Mi az ördög folyik itt már megint!? – szitkozódott a férfi, értetlen, ideges szemeivel össze-vissza kapkodva. Ugyanekkor Gin is megtorpan a rázúduló szellemi energia érzésekor, ami talán vezetője erejét is meghaladhatta. Tudta, hogy ez mit jelent, s tudta, ez után még nagyobb fájdalmak fognak következni.

- Neko-chan… bocsáss meg! – sóhajtotta fájón, majd fojtatta rohanását, idegességtől remegő végtagokkal.