10.fejezet

Menekülés,Félelem,Kétségbeesés


Sűrű léptek zaja szűrődött be a teraszszerű terembe, aminek ajtaját aztán lihegve törték be.

- Haru! – üvöltötte aggódva Gin, mikor megérkezett Aizen, s Haru tartózkodási helyére. Ekkorra már eltűnt az a hatalmas szellemi energia, amit a Hougyoku, az azame és Haru reiatsuja árasztott. Már a lány sem ordított, kezét sem tartotta már a rózsaszín kövön, mostanra már kifejezéstelen arccal bámult maga elé, enyhén megperzselődött jobb kezét gyengédes simogatva. A könnyei teljesen ellepték arcát, ő mégse foglalkozott velük, egyszerűen csak hagyta, hogy lefolyjanak egészen az álláig, majd nagy cseppekben érjenek földet. Gin tudta, hogy elkésett, valamint tisztában volt Aizen jelenlétével is, de ez mégsem akadályozta meg abban, hogy szerelmét segítse, s mivel azt is tudta, mit tehetett a férfi, igyekezett minél hamarabb elfeledtetni azt Haruval.

- Neko-chan, minden re—

- Rendben – szólt közbe Aizen, rá se hederítve Ginre. – Nemsokára te is tapasztalni fogod új erőidet, valamint a te segítségednek hála, a Hougyouku 80%-ban felébredt. Egy hónap… nem is, két-három hét múlva az egész hatalma a kezünkben lesz!

- Aizen! – kiáltott haraggal teli hanggal Gin, mire a shinigami csak megvetően pillantott felé – Haru nem egy bábú, amivel kedvedre játszadozhatsz! A megállapodásunk…

- A megállapodásunk rám eső részét teljesítettem, most rajtad a sor. De remélem nem felejtetted még el, hol a helyed. – jelentette ki nyájas mosollyal, majd összes szellemi energiáját szabadon engedte, hatalmas súlyt nehezítve így a rókaképű shinigamira. Bár az ő szellemi energiája is magas volt, érezte, s tudta kettőjük közötti különbséget.

- Teme… - morogta fogai közül, s harc kezdeményezését jelezve ő is szabadon engedte reiatsuját. Ez alatt Haru továbbra is kifejezéstelen arccal meredt maga elé, mintha az előbbi, róla szóló vitatkozást nem is hallaná.

„Yamaneko-sama!”

Hirtelen mintha Hana hangját hallotta volna kiáltani fejében, ami úgy rázta fel szobormerev némaságából, mintha villám csapott volna bele. Ekkor eszmélt föl, mi folyik körülötte, azaz mi készül, körülötte. Azonnal a két férfi közé lépett, majd mosolyogva Gin felé fordult.

- Menjünk, Gin. Hana és Grimmjow biztosan vár már ránk! – mondta, mintha az égvilágon semmi nem történt volna.

- Haru… - motyogta Gin, ahogy elrejtette szellemi energiáját.

- Kérlek… menjünk már… - folytatta Haru továbbra is mosolyogva, azonban meggyötört arcáról lerítt, hogy ez mind hamis. Gin még egy szúrós pillantást vetett Aizenre, majd Haru vállára tette kezét, s elindultak.

- „Különös… Haru meg se rezzent a rázúduló hatalmas szellemi energiától, amit Aizen ránk borított… Vagy a Hougyouku energiája ekkora fájdalmat okozott, hogy ez már semmi?” – tűnődött Gin, majd mikor kiértek a folyosóra, kissé dorgáló hangnemben megszólalt.

- Nem áll jól neked a hamis mosoly!

- Te is viseled, akkor én miért ne? – csipkelődött Haru, de ennek a következménye csak az lett, hogy feldühítette szerelmét.

- Haru! – kiáltotta ahogy hirtelen elébe lépett. Mindkét kezét a lány vállaira emelte, s úgy próbálta felrázni. Hangja ez után viszont megváltozott, szinte szemrehányóvá vált – Miért nem hallgattál rám? Miért kellett elrohannod?

- Én sem így terveztem, Gin. – mondta lehajtott fejjel Haru – De nem tehettem mást, muszáj volt szemtől szembe beszélnem Hanabira ügyében… Eleget szenvedett már, nem akartam, hogy ismét kísérletezzen rajta…

- Ezért inkább magadra vállalod?

- Úgy gondolom, épp eleget kínoztátok már, ha már mindenképpen ezt a szerepet osztottad rám, most rajtam a sor…

- Hogy mi? – értetlenkedet a shinigami, ekkor azonban a lány kitört karjai közül.

- Gin-chan… Tudod egyáltalán min kellett keresztül mennem? És most nem csak arra gondolok, mit művelt velem Aizen, vagy hogy a Hougyouku mit tett a testemmel… Én mindvégig keményen edzettem, hogy shinigami legyek, s újra lássalak, erre te… Te itt állandóan óvsz Aizentől, de az ő borzalmas tettei semmit sem nyomnak az mellett, hogy elárultál. Mert számomra ez nem más, mint árulás… Ráadásul akárhogy faggatlak, arra nem méltóztatsz, hogy elmond, miért cselekedtél így… Elegem volt már ebből a színjátszásból, nekem… nekem nem itt van a helyem! – kiáltotta Haru, majd rohanásba kezdett, Gin azonban megragadta karját.

- Mégis hová akarsz rohanni? Megmondtam, nem? Okkal tettem azt, amit!

- Nem érdekel! Akármi is az az ok, akkor sem fogadom el, hogy segítettél ennek az önelégült alaknak! És most eressz!

- Nem, amíg nem hallgatsz meg! Neko-chan!

- Nem vagyok többé Neko-chan! – üvöltötte a lány, majd kiszakította karját Gin szorításából, azzal viszont nem számolt, hogy erre a mozdulatra, valamint a zaklatottságára képtelen lesz uralni újonnan szerzett erejét, s egy energianyalábot vágott az ellökött shinigamira. Ezen reakción Haru megijedt, de ugyanakkor megkönnyebbült is, hisz így végre elrohanhatott. Úgy érezte hiába próbálkozott a Las Nochesben maradni szerelme kedvéért, hisz mint kiderült, nem is olya ártatlan, nem is hiába ellensége a Soul Societynek… Már-már abban sem volt biztos, hogy valóban akarata ellenére tett minden szörnyűséget.

- Ez a szerelemnek nevezett fájdalmas érzés… jobb lett volna, ha örökre rács mögött marad a szívemben! Akkor most nem szenvednék ennyit! – zihálta könnyes szemmel, miközben lakosztálya felé rohant. Azonban ekkor Hanabirát látta elhúzni mellette, aki viszont teljesen megváltozott. A gyermeteg arckifejezés vérszomjas tekintetre váltott, szemfogai, körmei megnövekedtek, akárcsak egy prédára lecsapó vadállat, úgy rohant el a shinigami mellett. Erre felfigyelve Haru megtorpant, s értetlenül nézett a lány után. Nem sokkal utána Grimmjow is feltűnt, akit viszont már nem hagyott megszökni.

- Grimmjow! Mi folyik itt, mi ütött Hanabirába? – kérdezte idegesen.

- Azt én is nagyon szeretném tudni! Egyszer csak megtorpant, nem szólt, nem reagált semmit, majd ugyanilyen szokatlan viselkedéssel hirtelen Ichimaru nevét ordította, és elrohant.

- Visszatért az emlékezete? – tűnődött Haru, de ebből hamar felzavarták.

- Ezt meg hogy érted?

- Mondjuk úgy, hogy Aizennek igaza volt, Gin ártatlansága sem oly patyolat tiszta…

- Gin? Már nem is Gin-chan? – csipkelődött Grimmjow, Haru azonban rá se hederített.

- A lényeg az, hogy Gin tehet Hanabira mostani állapotáról, arról nem is beszélve, hogy bár a hadnagya volt, mégis mindenféle kísérletnek vetette alá! Nem is csodálnám, ha most ezt meg akarná torolni!.

- Hm? Mi történt, Haru? Nem szoktál így beszélni Ichimaruról… - mondta érdeklődve az espada.

- Semmi. Egyszerűen csak besokalltam abból a kétszínű rókából! Azt se bánnám, ha Hanabira jól ellátná! Megérdemli! – mondta, majd ezzel el is rohant.

- Ostoba! Bár próbálja elzárni a szellemi energiáját, a benne csordogáló Hougyouku erőt nem tudja palástolni. Egyedül rohangálni ilyen energia kibocsátással… Bolondabb, mint az a Kurosaki gyerek… - morogta az espada, ahogy ismét eszébe jutott a lerendezetlen csata, aminek következtében egyik karját elvesztette.

Eközben Gin is előkászálódott a törmelékek alól, melyek alá Haru, cerohoz hasonlító támadása juttatta. Valamennyire sikerült kivédenie a nagy erejű csapást, így megúszta ruhaszakadással, pár sérüléssel, azonban a szívén érzett seb sokkal mélyebb volt, mint a külső sebei.

- Végre meg vagy… Taichou… - jelent meg hirtelen a shinigami mögött a bosszúra éhes Hanabira.

- Ezek szerint visszatértek az emlékeid, Hanabira. – mondta színtelen hangon Gin. Egyre jobban fájt szívének, hogy minden amit eddig próbált késleltetni, minden amit nem akart, hogy bekövetkezzen, most sorra megtörténnek.

- Igen… Már mindenre tisztán emlékszem. – sziszegte a lány, majd kardot is rántott – Már értem, miért pont tőled tartok a legjobban… hiszen miattad kellett annyit szenvednem… Egyszerűen nem értem… nem értem, hogyan bízhat egy ilyen mocskos alakban Yamaneko-sama!

- Ami azt illeti, én magam sem értem… - szólalt meg a shinigami, ami enyhe meglepődöttséget okozott Hanának. – Nem kérem, hogy bocsáss meg, csupán annyit, hogy megértsd; mindezt nyomós indokkal tettem.

- Mégis hogyan hihetnék neked, mindazok után? – kiáltotta haraggal teli torokkal Hanabira, majd egyenesen Ginnek rohant, ő azonban kard nélkül, kézzel kivédte.

- Nem áll módomban harcolni veled, Hana! – mondta határozottan a férfi, majd vérben ázó kezével ellökte magától a fegyvert. – Most más dolgom van!

- És azt hiszed én majd csak hagylak elmenni!? Nem fér a fejembe… mit ehet rajtad Yamaneko-sama… Sejtelme sincs arról, mi is vagy valójában! – üvöltötte a lány, majd újabb, erőteljesebb csapást mért Ichimarura, aminél kénytelen volt kardot rántani.

- Meglehet… De ha most nem rohanok utána, és nem tisztázom vele a történteket, ahogy ismerem, csak még nagyobb fájdalmat okozna magának! Eressz!

- Nem! – vágta rá Hana, s erősebb nyomást helyezett kardjára, aminek következtében Ginnek hátrálnia kellett – Én is ismerek… Volt időm meg tudni, milyen is vagy… Nem hagyom, hogy több fájdalmat okozz Yamaneko-samának.

- Hát csak tessék! De így sem te, sem Neko-chan soha nem tudja meg, miért is cselekedtem így. – mondta szokásosan elvigyorodva.

- Ezt hogy értsem? Talán magyarázatot tudnál adni arra, miért ölted meg a saját beosztottadat? – kezdte a szemrehányást az arrancar.

- Igen. – válaszolt tömören, baljósló mosollyal Gin, aminek látványától ezúttal Hanabira hátrált meg.

 

Ez idő alatt Haru hosszú utat tett meg kétségbe esetten rohanva. Ő maga sem tudta megmagyarázni, pontosan mi elől menekül, de egyszerűen nem bírt már tovább a Las Noches épületében maradni. Már érezte karján a maró hatást, melyet a Hougyouku eredményezett, valamint érezte, ahogy a kő ereje egyesülve az azamével buzgón mozgolódni kezdett testében. Ez a különös érzés magában elég volt arra, hogy összezavarja, azonban vállára más nehezékek is rátelepültek. Aizen és Ichimaru veszekedése aggasztotta egész idő alatt. Milyen megállapodás? Milyen ráeső rész? Talán ha akkor nem lép közbe, Aizen képes lett volna a szeme előtt végezni Ginnel… Talán ha úgy történt volna, ugyanígy feldúlt lenne? Vagy nem is érdekelné, továbbra is szoborként ácsorogna ott, Aizen mellett?

- Kire vagyok most egyáltalán dühös? Aizenre, Ginre, vagy magamra? – torpant meg hirtelen, majd a falnak vetette hátát.

-„Úgy hiszem, részben mindhárom… Dühös vagyok, mert mindvégig csak Aizen játékszere voltam, és ez ellen akármit akarok tenni, nem jutok sehová. Dühös vagyok, mert csalódnom kellett Ginben… Nem fér a fejembe, hogy képes valaki ennyire megváltozni! Ugyanakkor… Magamra vagyok leginkább dühös, hisz… Hallgatnom kellett volna Ginre, s nem egyből az oroszlán barlangjába rohanni. Akkor most nem érezném ennyire rosszul magam…” – gondolta mélyeket sóhajtva a lány, ekkor viszont a rosszullét újabb fázisba lépett. A fájdalomtól Haru hirtelen a mellkasához kapott, s hörögve, szinte saját testébe kapart, mintha így akarná kitépni magából a kínt. Mindez hiába való cselekedet volt, nemsokára karja is égett a fájdalomtól, a levegőt egyszerűen nem fogadta be a teste, fuldoklott. Utolsó erejével övéhez kapott, de mire remegő ujjai elérték az azamés üvegcséket, szemei elnehezültek, s eszméletét vesztette.

 

Vékony, gyermeteg, mégis aggodalmas hang kiáltozása volt az, mely felébresztette Harut.

- Yamaneko-sama! Yamaneko-sama! Kérem, nyissa ki a szemét! Yamaneko-sama! – szólítgatta Hanabira a shinigamit, aki viszont ahogy észhez tért, reflexszerűen csapta fejbe őt.

- Megmondtam már, simán Haru, vili!? – csattant fel Haru, viszont mikor teljesen észhez tért, meglepődve vette észre, hogy már megint Grimmjow szobájában találja magát.

- Hogy találtatok rám? – fordult Grimmjow felé a lány.

- Hanabira egyszerűen csak megérezte, hogy bajban vagy… Érdekes, eddig akárhányszor bajba kerültél, vagy megsérültél, az a medál, amit adtál autómatikusan felvillan, Hana pedig rögtön tudja, hova menjen. – válaszolt Grimmjow.

- Valóban különös, de legalább mindig van kire számítsak! – mondta mosolyogva Haru.

- Tessék! Erre szükséged van! – mondta Hanabira, majd egy poharat adott a shinigaminak, mely csordultig volt azaméval. A lány vonakodva ugyan, de elfogadta.

- Jobb lesz, ha egy csöppet sem hagysz meg. – hangzott az ismerős dallamos hang Haru háta mögül, amire azonnal megpördült a kanapén.

- Gin… - mondta megvető hangon.

- Most, hogy már a Hougyouku ereje is összekeveredet a szerrel, a szervezeted még az eddiginél is több azamét követel, valamint sokkal érzékenyebb lesz rá. – magyarázta tovább az áruló shinigami.

- Veled nem áll módomban beszélgetni.

- Yamaneko-sama… Haru. Úgy gondolom, jobb lenne, ha mégis csak megbeszélné a problémát Ichimaru tai… Szóval Ichimaruval. – mondta mosolyogva a lány, majd egyszerűen feláll, karon ragadta Grimmjowot, majd magára hagyta azt a másik kettőt, s a szomszéd szobába ment. Bár még mindig dühös volt Ginre, az indíték, amit mondott, valamennyire képes volt megnyugtatni lelkét, s beletörődni a múltba.

Odakint még mindig csönd honolt. Sem Haru, sem Gin nem szólalt meg. Életükben először vesztek össze annyira, hogy ez az irritáló csönd rájuk települjön. Eddig minden problémát meg tudtak oldani, de ez más volt, ezt nem lehetett egy egyszerű bocsánatkéréssel semmissé tenni.

- Tehát… - szólt végül Haru – Mi volt olyan fontos, amiért elárultad az ígéretünk, amiért Aizen mellé állva mindenkin képes voltál átgázolni? – kérdezte megvető hangon, rá se pillantva a még mögötte álló shinigamira.

- Te… - jelentette ki egyszerűen a férfi. Haru erre azonnal fel kapta a fejét, s értetlen arckifejezésével hátra fordulva arra késztette Gint, hogy bővebben fejtse ki ezt.

- Kötöttem egy megállapodást Aizennel: ő mindenképp segít téged megtalálnom, cserébe én melléje állok, s az ő céljait segítem elérni. Mindent ezért tettem, köztük Hanabira sorsa is ennek köszönhető… De… hidd el, azt egyáltalán nem akartam, hogy bele keveredj ebbe! Hogy Aizen idehozasson, s ilyeneket műveljen veled!

- Gin-chan… - motyogta könnyezve a lány. Ostobának érezte magát, amiért nem bízott szerelmében, s már biztos volt benne, ha valakire haragudnia kell, az saját maga.

- Sajnálom. Nem tudom pontosan, mit művelt veled Aizen, de megígérhetem, ha még egyszer, egy ujjal is hozzád ér… - kezdte Gin, azonban Haru azonnal szájára emelte kezét.

- Ne! Ne tegyél semmit! Ennyi elég is… Csak legyél mellettem, támogass, az nem kell, hogy meghallj értem. Azt nem élném túl… - motyogta Haru, majd közelebb hajolt a shinigamihoz, egészen közel.

- Értem… örülök, hogy végül sikerült tisztáznunk mindent, Neko-chan… - mondta elvigyorodva Gin, majd gyengéden magához húzta a lányt, s lágy, édes csókot nyomott annak ajkaira. Haru érezte a nyílván való különbséget a napokban kapott, félelmetes, s a mostani, csodálatos csók között. Most, hogy megértette, mi miért történt, valamennyire megkönnyebbült, de a súlyok nem tűntek el teljesen, valamilyen oknál fogva lábai még mindig rohanásnak indultak volna.

- Sajnálom – mondta, miután véget ért a csók – Az az energianyaláb… biztosan fájhatott…

- Engem sose félts, én tanítottalak, tudom, mit hogyan kell kivédeni. – mondta incselkedve a rókaképű shinigami, továbbra is derekánál átkarolva a lányt.

- Te csak az alapokat adtad meg! Aki igazán tanított, az Yoruichi-sama és Byakuya-san! – vágott vissza Haru.

- B-Byakuya? Ő is tanított? – kérdezte meglepődve Gin.

- N-nem egészen… Együtt tanultunk… Yoruichitől. – válaszolt elfordulva Haru, enyhén elvörösödve a továbbra is tartó erős szorítástól.

- Oh~? Akkor már értem, hol ragadt rád a büszkeség! – folytatta a cukkolást Gin, ami részben megnyugtatta Haru szívét, hisz a férfi, akit megismert még anno, ugyanilyen csipkelődő, néha-néha már pimasz viselkedésű volt.

- Azért meg kell hagyni, neked is van egód! – vágott vissza a lány, arra viszont nem számított, hogy ekkor a szorítás is megerősödik.

- Mint mondtam, rettenetesen önzővé váltam az elmúlt években… - motyogta a férfi, azonban ez csak még jobban elszomorította Haru szívét, hisz tudta, ezzel mire céloz, hogy nem akarja elengedni, a lány viszont menekülni akart. Maga sem tudta ki, vagy mi elől, de nem bírt már tovább azok között a magas, ijesztően fehér falak között maradni.

- Sajnálom…

- De hát mit, Neko-chan? – kérdezte értetlenül Gin, mire a lány hirtelen felkapta a fejét, s mosolyogva mentegetőzött. A hangos felcsattanásra Hana és Grimmjow is érdeklődve tért vissza.

- Na, tisztáztátok már? – kérdezte Hanabira, Haru mosolyogva bólintott.

- Na végre, már untam a Joshi Bharat szerepet… - dörmögte a falnak dőlve Grimmjow. Ezen kijelentésen mindkét shinigami felnevetett, azonban Haru kezdte kényelmetlennek érezni a mostanra is tartó ölelkezést, így elvörösödve megszólalt.

- Ano… Gin… szerintem már elengedhetsz!

- Oh, Gomen! – mondta vigyorogva, majd el is engedte a lányt. Ekkor azonban szomorú arckifejezés ülepedett rá, hisz Haru még mindig Ginnek szólítja, holott így eddig csak akkor nevezte, ha valami nyomta a szívét.

- „Valami nincs még rendben…” – gondolta, ahogy Hanát és Harut nézte, akik épp azon civakodtak, hogy Haru még nem itta meg a felajánlott azamét.

- Gyűlölöm ezt a löttyöt… - jelentette ki mindenféle undorral a shinigami.

- Én se rajongok érte, elhiheti, de a medál segítségével nekem nem olyan nagy gond, ha kihagyok pár napot. Viszont ha ön nem issza meg, a töménység miatt, és most már az új erő miatt is nagyobb rohamok törhetnek magára! – erősködött Hanabira. Eközben Gin átsétált a szoba másik oldalához, Grimmjowhoz.

- Köszönöm, hogy idehoztátok. – szólalt meg Gin.

- Tch, ne gondold, hogy ebből rendszert csinálunk, Ichimaru. – morogta az espada. – Lehet, hogy Hanabirának elég volt ennyi indítékként, de nekem nem. Ha bármi is történik vele, akkor…

- Akkor? Nocsak, Grimmjow-san. Megtetszett a kis Hanabira? – incselkedett Gin, de ennek következményeképp Grimmjow erőteljes ütés mért szerencsétlen shinigami fejére.

- Maradjunk annyiban, hogy a rókák kussolnak, vili? – mondta nemtörődöm hangsúllyal, majd míg Gin az ütést fájlalta, Grimmjow tovább szemlélte a lányokat.

- Mond, Hanabira. Hogy is van ez a medál? Egyáltalán hogy jöttek vissza az emlékeid? – kérdezte Haru. Erre a kérdésre a férfiak is felfigyeltek.

- Nem igazán tudom, miért, de már a legelső pillanattól kezdve, hogy felhúztam ezt a nyakéket, a medál olyan energiát áramoltatott a testembe, amitől úgy éreztem az ön fájdalmát, mintha csak az enyéim lennének. Mikor a Hyougyouku, az azame és az ön reiatsuja egyesült, minden kín, amit akkor érzett, átáramolt az én testembe is. Ekkor, mintha valamilyen pecsét tört volna fel, hirtelen minden emlékem visszatért.

- Értem… vagyis hát nem. – mondta elgondolkodva Haru – Az igaz, hogy azt a nyakláncot nekem készítették, de azt már nem értem, miért képes kapcsolatot létesíteni kettőnk között…

- Én nem bánom… - mondta elmosolyodva Hanabira – Így mindig tudom, mit érez, s mindig tudok segíteni önnek. Bár azt is tudnám, időnként mi az, ami a szívét nyomja.

Haru egy pillanatra megingott. Ezek szerint, Hanabira mindig, mindent megérez, amit csak ő, abban a pillanatban… Ezek szerint most is tudja, hogy valójában kétségbe van esve.

- Bocsánat, de úgy gondolom, ideje mennem… - mondta lehajtott fejjel a shinigami, majd kicsit megszédülve felállt.

- Rendben, veled megyek! – mondta vigyorogva Gin, azonban Haru hamar közbeszólt.

- Bocsánat, de szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – mondta, viszont az ajkára kívánkozott következő mondatot nehezebb volt kimondania, mint gondolta – Majd… Majd találkozunk!

- Rendben, aztán vigyázzon magára! Az az álnok Noitra minden bizonnyal újabb harcot akar majd kezdeményezni! – mondta Hanabira, de ezen a shinigami csak elmosolyodott, majd távozott a szobából.

- Ennyire megviselte volna az, hogy a Hougyouki ereje átszivárgott a testébe? – törte meg a többperces csendet Grimmjow.

- Én megértem… - kezdte Hanabira lehajtott fejjel – Éreztem a hatalmas, rettenetesen ránehezülő fájdalmat, amit az az istenverte kő nyomott Yamaneko-samára. Én… Én úgy éreztem, menten összeroppanok az alatt a kíméletlen súlyok alatt! Szóval megértem, hogy egyszerre elege lett mindenből, és belefáradt mindenbe…

- Nem csak erről van szó. – szólalt meg végül Gin is, majd ő is az ajtó felé vette útját – Azzal, hogy érintkezett a Hougyoukuval, a kő ereje is megnövekedett… Alig három hetünk van, és véglegesen felébred. Ez pedig azt jelenti, hogy Aizen elindítja hadjáratát a Soul Society ellen. Neko-chan csak kényszerből csatlakozott hozzánk, ezért ő még shinigaminak számítja magát. Minden bizonnyal szeretné megakadályozni a bekövetkező háborút, de hiába van ekkora erő a hatalmában, mégsem mer szembeszegülni Aizennel. – magyarázta Gin, majd ezzel ő is elment.

- Tch! Felőlem aztán! Én személy szerint örülök, hogy hamarosan újra láthatom annak a helyettes shinigami pofáját! Ezúttal biztosan kinyírom! – mondta Grimmjow, majd a kanapéba vetette magát.

- Grimmjow-sama, ne mondjon ilyet! Én sem… Én sem akarom, hogy ez a háború bekövetkezzen…Nem akarom hogy neked, vagy Yamaneko-samának baja essen… - mondta lehajtott fejjel az arrancar, majd lassú léptekkel a szobájába ballagott.

- Sajnálom, Hana. De addig nem nyugodhatok, amíg ezt a harcot nem intézem el. – motyogta hátravetett fejjel az espada.

 

Eközben Haru már a saját lakosztályában volt, s ott vergődött tovább, mi tévő is legyen.

- Azt hiszem már értem, mi az, ami futásnak készteti a lábam… - mondta, ahogy föl-alá járkált a szobában – Három hét… A francba! Ha tudom, hogy az reiatsum ennyire felgyorsítja a kő ébredését, minden erőmmel azon lettem volna, hogy ellenkezzek! Izuru és a többiek minden bizonnyal úgy tudják, hogy egy egész hónapjuk van még hátra! Mindenképp figyelmeztetnem kellene őket! – mondogatta magának, ám ekkor hirtelen megtorpant.

- „Valóban ezért akarok menekülni? Bár késve, de azok a szavak eljutottak hozzám…” – gondolta, majd visszaemlékezett arra, mikor a kő reakcióba lépett erejével, arra, mikor Aizen kinevetve őt, tovább zaklatta.

„Még hogy nem vagy játékszer? Vagy kísérleti alany? Itt mindenki az én bábúm a sakktáblámon, mindenki azt teszi, amit én parancsolok! Amióta betetted ide a lábad, nem vagy más, csak egy eszköz. Az én eszközöm!”

- Nem akarok annak az alaknak a játékszere lenni! De akárhogy próbálkozom, akárhogy erőlködöm, mindig talál rá módot, hogy megfélemlítsen, és végül azt tegyen velem, amit akar! Gyűlölöm… gyűlölöm! – kiáltotta, teljesen összezavarodva, ám ahogy a dühtől lecsapott kezével, egy újabb energianyaláb tört fel akaratlanul, mely a szoba terasz részét tette tönkre. Nem csak, hogy minden összekuszálódott lelkében, nem tudta, mi tévő legyen, kinek a hasznára lenne, még erejét sem tudta kordában tartani, ami szintén megrémítette. Úgy érezte, muszáj elmennie ebből a helyből, mert nem bírja tovább. Ezzel az elhatározással tehát el is rohant, de hogy a barátai iránt érzett aggodalom miatt, vagy az Aizen keltette rettegés miatt, azt ő maga sem tudta eldönteni, viszont…

- Jaj, Gin-chan… Ez az indíték… Ez az indíték sokkal fájdalmasabb, mintha valami egészen más miatt cselekedtél volna így. Miattam… Miattam történt minden borzalom! – motyogta magában, s rohant tovább. Nem figyelte az utat vagy hogy ki, vagy mi van előtte, ő csak rohant, ahogy tudott, menekült a monumentális falak közül, melyek akár a fájdalom visszatükrözői voltak hatalmasságuk miatt.

Egyszer csak egy visszhangzó, mindent beborító robbanást lehetett hallani, valahol messziről, az épület egyik távoli, elhagyatott feléről. Mindez önmagában kevésbé feltűnő lenne, azonban a Las Nochestől egyre távolodó reiatsu nyilvánvalóvá tette, mi is történik valójában. Ennek tudatában Gin, Grimmjow, s Hanabira egy emberként kapta fel a fejét.

- Megszökött!?