|
11.fejezet
2009.09.09. 20:01
11.Fejezet
Büszkeség
Lépteim oly súlyosnak tűntek a karistoló homoktömkelegek közt, mintha bármelyik pillanatban elmerülhetnék a szürke szemek közt. Már hosszú ideje csak rohantam, megállás nélkül, szüntelen, monotonná vált lihegéssel. Menekülni akartam, minden elől, ami csak arra a borzalmas helyre emlékeztetet. Éreztem, ahogy lassan a fáradság rátelepszik kapkodó vállaimra, melyek már így is fájdalomtól súlyosak voltak a folytonos mozdulatsor miatt. Ám akárhogy erőlködtem, akármennyire pakoltam a lábaimat előre, mikor hátrapillantottam, a monumentálisan ácsorgó, félelmetes építmény ugyanolyan közelnek tűnt. Kétségbeesetten próbáltam magam mögött hagyni a helyet, mely minden fájdalmam okozója volt, de az nem eresztett, egyszerűen lehetetlennek látszott a menekülés egy apró szikrája is. Mikor ez bevillant kiüresedett agyamba, hirtelen megtorpantam. Van ennek értelme? Hisz fogalmam sincs, hogyan juthatnék vissza, az emberek világába, akkor meg mi értelme futnom? Aizen előbb-útóbb mindenképp rám talál, és annak következményétől jobban rettegek, mint eddig bármi mástól! Mégsem fordultam vissza, lábam önkényelműen cselekedett, s gyorsabb gyaloglásba kezdett. Ezt a bánásmódot, amit Aizen művelt, egy shinigami büszkesége sem engedte volna már. Ezt a kegyetlenné vált, érzelmekkel való játszadozást, melyet az espadak gyűlölete, Gin titkolózása, s Aizen zaklatása hozott létre, már senkinek a büszkesége nem engedte volna meg…
- Büszkeség… - motyogtam halkan, halovány mosolyt húzva meggyötört arcomra. Ez a szó oly méltóságteljes, hatalomerős, szinte csodáltam. Egy bizonyos shinigami jutott eszembe mindig is erről a tekintélyes szóról. Máig nem értem, mi szakította félbe a kapcsolatunk, hisz én mindig is úgy néztem fel rá, mint egy bátyra, habár korunk nem különbözött annyira. Azt ugyan nem tudom, jelenleg hogy van, de a hallottak alapján, neki sikerült elérnie büszkén kitűzött célját, s olyan kapitánnyá válni, akire nem csak én, de az egész Gotei 13 felnéz. És én vajon mire jutottam? Minden, amire életemet is kész voltam feltenni, egy egyszerű árulás, egy semmivé foszló érzelemmé vált. Hiába találtam meg azt, amit régóta kutattam, szemem látta, de szívem máig kutatja azt a kisfiút, aki akkor azamét lopott arról a poros asztalról.
- Talán jobb lett volna, ha akkor rád hallgatok… Byakuya… - motyogtam a Hueco Mundo megbabonázó, elképesztően fényes holdjára tekintve, mely az egyetlen fénysugár volt ezen a sötétbe burkolózó helyen… oly büszkén árasztotta fényét, mint akkoriban Ő…
******Visszaemlékezés******
Emlékszem, rögtön az első edzésemen történt, hogy Yoruichi-sama egyik pillanatra a másikra úgy döntött, elmegyünk a Kuchiki klánhoz. Nem értettem semmit, sem azt, mi az a Kuchiki klán, sem azt, miért kell nekünk oda menni. De nem szóltam semmit, jobbnak láttam, ha némán figyelem a gyorsan pergő eseményeket, hátha akkor nem teszek semmi galibát, nem ártok senkinek. Yoruichi-sama shunpoval rohant, így kénytelen voltam én is azzal loholni utána. Jó érzés volt egy hozzá hasonló nőt követni, kiemelkedve a Rukongai porfészkéből, ide, a Sereiteire. Mire aztán föleszméltem, már megérkeztünk a birtokra. Hatalmas volt, akárcsak Yoruichi-samáé. Tudatában voltam, hogy ők is nemesek, így próbáltam a legnagyobb tiszteletet kimutatni.
- Menj csak előre, Haru. Nekem még beszédem van Kuchiki Ginrei-el!(Byakuya nagyapja) – mondta mosolyogva Yoruichi-sama. Bár ez a mosoly bíztató volt, én mégis szívesebben maradtam volna a nő mellett, akár egy három éves gyerek, az anyja mellett.
- Nem lesz semmi baj, itt nem tudják, honnan jöttél, nincs mitől tartanod! – folytatta Yoruichi-sama, majd ezzel egy megőszült, öreg, mégis büszke shinigamihoz fordult. Bár még mindig nem voltam abban biztos, hogy valóban jó ötlet egyedül útnak indulnom, lassú, reszkető léptekkel elindultam. A lélegzetem is beleremegett a csodálattól, ahogy a hatalmas birtokot bámultam. Egyszerűen lenyűgözött a déli napsütésben csillogó épület, s a hozzá tartozó udvar. Tovább sétáltam, immáron kíváncsisággal felfűtve: vajon mi rejtőzik még ezen a hatalmas helyen? Vajon mi lesz a következő dolog, mely földbe gyökerezteti lábam? Ezekkel a kérdésekkel szaporáztam lépteim, s kapkodtam fejem jobbra-balra. Hirtelen azonban apró hangokat hallottam az udvar másik részéről. Suhanásokat, kisebb-nagyobb hörgéseket. Ezek újabb fát adtak a kíváncsiság tüzére, s rohanva indultam a hangok irányába. Meglepetésemre egy magas, felcopfozott, fekete hajú fiút láttam, amint fakardjával végez különféle gyakorlatokat. Éreztem belőle a nagy szellemi energiát, ami újabb csodálattal töltött el. Nem lehetett idősebb nálam pár évnél, az arcán pihenő büszkeség mégis oly komollyá tette. Máris csodáltam.
- Hé te! Ki vagy, és mit keresel itt? – mordult fel hirtelen a fiú, fakardjával felém lendítve. Döbbenet tett mozdulatlanná hirtelen. Akit nem rég még a törhetetlen büszkeség miatt csodáltam, most egy átlagos gyerekként von kérdőre. Ami azt illeti, összezavarodtam.
- É-én… én csak…
- Egy magadfajta kölyöknek nem lenne szabad ezen a birtokon tartózkodnia! Vagy a személyzethez tartozol? – kérdezte továbbra is olyan hangnemben, mintha a világ egyik leghatalmasabb hibáját vétettem volna. Ez a lekezelő viselkedés viszont hamar kihozott a sodromból, s férre dobva a finomkodást, a tiszteletet, készen álltam a nagy kiosztásra.
- Nem vagyok kölyök, maradjunk annyiban! Nem vagy sokkal idősebb nálam! Különben meg Yoruichi-samával jöttem, őfelsége! Mit képzelsz magadról, hogy csak így lekezeled az embereket!? Én is ugyanolyan gondolkodású, értelmes lény vagyok, mint te!
Igen, valóban nem a legjobb megismerkedés kezdette. A csodálatom hamar átfordult gyűlöletbe.
- Én vagyok a klán leendő vezetője… - világosított fel csípőre tett kézzel, önelégülten elmosolyodva. Ezen persze én azonnal felkacagtam.
- Még hogy te? Egy ilyen klán vezetésére érett, komoly férfi alkalmas, nem egy ilyen szeleburdi, öntelt alak! – mondtam kioktatóan. Ennek következményeképp a fiú, már végképp kikelve sodrából rontott nekem, amit csak a gyors reflexeimnek köszönhetően tudtam kivédeni.
- Ejnye-ejnye, elég legyen! – jelent meg hirtelen Yoruichi-sama, mire gyorsan feléje fordultam, szinte vigyáz állásban. Nem volt egyedül, előtte pár lépéssel ugyanaz az öreg shinigami lépdelt, akit pár perccel ez előtt láttam.
- Byakuya! Nem illik így bánni a vendégekkel! – szólalt meg dorgálóan a férfi, mire a fiú ölbe tett karokkal durcásan oldalra sütötte szemeit. Újabb csodálat töltött el a név hallatán. Akárcsak nemrégiben az az arckifejezés, ez a név is méltóságot tükrözött. Szívem csodálkozott, eszem azonban nem hitte el, hogy ez a heves fiú valójában nemesi családba tartozik.
- Haru, amikor azt mondtam, hogy menj előre, nem egészen erre gondoltam! – sóhajtotta Yoruichi-sama, ami kissé el is szomorított.
- Sajnálom… én csak…
- Mindegy! Legalább megismertétek egymást! – váltott át hirtelen széles vigyorba, majd gyengéden megsimogatta a fejem, ami igazán jól esett.
- Menjen csak a dolgára, kapitány. Ezt a kettőt nyugodtan rám bízhatja. – mondta a nő, s a Kuchiki klán vezetője végül aztán magára hagyta Byakuyát, aki viszont hamar ki is kelt sodrából a napbarnított nőt látván.
- Semmi értelme nem volt eljönnöd ide, Shihouin Yoriuichi! Nemsokára én leszek a Kuchiki klán vezetője, nincs időm veled játszadozni!
- Oh, valóban? – mondta incselkedve Yoruichi-sama, majd shunpoval hirtelen Byakuya mögé lépett, egy egyszerű mozdulattal elvette a haját összefogó szalagját, majd egy pillanat alatt a háztetőre ugrott.
- Ha valóban olyan érett vagy már a klán vezetésére, semmiség lesz visszaszerezni tőlem ezt a szalagot, ugye?
- Teme… - morogta dühösen az ifjú shinigami, s már neki is indult volna azonnal szétszedni Yoruichi-samát, ám ő újabb incselkedő mondattal állította meg.
- Haru, te segítesz neki!
- Hogy mi!? – fakadtunk ki egyszerre, majd szúrós tekintettel összenéztünk, mintha ezzel is annyit mondanánk: azt már nem.
- Ha hátráltatni mersz… - kezdte a fenyegetést, de hamar visszavágtam.
- Tch, az egyetlen dolog ami hátráltat az a monumentális egód!
- Mit mondtál? – csattant fel, s már majdnem nekem rontott, azonban Yoruichi-sama ismét közbe szólt.
- Hé, akkor most meg akarjátok ezt szerezni, vagy nem? – sóhajtotta meglengetve a mélykék fonalat, mire Byakuya elszánt tekintettel feléje fordult.
- Vigyázz, Shiouin Yoruichi, mert jövök! – majd ezzel örökbefogadóm, s Byakuya is shunpoba kezdett. Az én lábaim még egy ideig földbe gyökerezve álltak, mintha csak egy parancsszóra vártak volna.
- Ne csak ácsorogj ott, hallod? Ha már ide evett a fene, csinálj valamit! – kiáltotta válla fölött hátra pillantva Byakuya. Erre feltörtek megbéklyózott lábaimon a lánc, s méltatlankodva hamar én is felzárkóztam Byakuya mellé. Reménytelennek tűnt Yoruichi-samát üldözni, hisz ő borzasztó gyorsan rohant, gyorsabb volt, mint a villám. Szemmel láthatóan Byakuya is jártas volt a shunpo használatában, de én még így is mindig előtte rohantam, amitől őt persze teljesen elöntötte a méreg. Valahogy ez nehézzé tette szívemet, kényelmetlenül éreztem magam amiatt, hogy valaki miattam mérgelődik. Gondoltam, lassítok egy kicsit, mintha fáradnék, vagy csak azt a látszatott keltve, mintha Byakuya lenne gyorsabb, azonban tervem megbukott.
- Tch, miattam ne lassíts! Vagyok én is olyan gyors, mint te! – kiáltotta megvetően. Kissé elkeseredtem, hogy a segítségi kísérletem kudarcba fulladt, de jelenleg mindkettőnk előtt egy cél lebegett: elkapni Yoruichi-samát.
Emlékszem sokáig tartott aznap az edzés. Már a nap is lemenőben volt, mikor mi még egy helyben toporogtunk, nem jutottunk sehová. A birtok egy távolra eső udvarrészén próbáltunk szemtől szembe harcolni Yoruichi-samábal, de ennek eredménye is csak az lett, hogy mi sérültünk meg, Yoruichi-sama pedig idegtépően a fülünkbe kacagott.
- A fenébe, túl gyors! Nem tudom követni a mozdulatait! – szitkozódott Byakuya ahogy verítékes arcát törölgette. Yoruichi-sama ez idő alatt körülöttünk rohant, felkészítve minket, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat. Azonban én, halványan ugyan, de szememmel kapkodva képes voltam látni, hol van éppen az örökbefogadóm. Byakuya észre vette tekintetem erős koncentrálását, és jobbra-balra, föl-alá való mozgását, így kérdőre is vont.
- Csak nem látod? – kérdezte rosszul leplezett döbbenettel.
- Fogjuk rá. Erősen kell kapkodnom a fejem, de látom. Talán… talán ha kicsit rákapcsolnék, fel tudnám venni vele a gyorsaságot. – mondtam, rá se pillantva az örökös fiúra, továbbra is Yoruichi-samát figyelve, közben testem már fel is vette a támadó pozicíót.
- Várj! – kiáltotta, majd gyorsan a hátam mögé ugrott, mintha csak fedezni akarna, ezen meglepődve hátra is pillantottam – Ha egyedül állsz neki, a vége úgy is csak az lesz, hogy földbe döngöl!
- Én ezzel vitatkoznék! – vágtam vissza. Azt hittem, most is csak civakodik velem, de nem. Szavai komolyak, szinte méltóságosnak hangoztak.
- Figyelj már rám! Ha valóban képes vagy tartani vele a gyorsaságot, akkor talán magad után tudnád csalni is!
- Mire gondolsz, Byakuya?
- Be kell, valljam, én kevésbé értek a démonmágiához. De ha felém tudnád csalni Yoruichit, anélkül, hogy ő ezt észre venné, egy hirtelenjövő csapással el tudnám venni tőle a szalagot! – magyarázta eltökélten a fiú. Kissé meglepődtem. Eddig mindig ócsárolt, s a háta közepére sem kívánta a segítségem, most pedig ő maga kért meg. Számomra még zavaros volt, hogy ez a fiú egyik pillanatban egy lobbanékony, szabad szájú gyerek, másik pillanatban egy komoly, büszke felnőtt.
- Rendben. Megteszek minden tőlem telhetőt! – mondtam mosolyogva, majd szemem újra Yoruichi-samára szegeztem – De Yoruichi-sama nagyon eszes, nem sokáig tudom majd magam után csalni, úgyhogy igyekezz!
- Értettem! – mondta Byakuya felkészülve, majd mintha ez lett volna a végszó, egy hatalmasat ugorva a nő felé vetettem magam.
- Na végre, kezdtem unni, hogy csak én támadok! – kacagta, s igyekezett minél több csapást mérni rám. Ezekkel én nem törődtem, csak az lebegett szemem előtt, hogy eleget tegyek feladatomnak, és észrevétlenül eltereljem ellenfelem figyelmét. Próbáltam én is egyre több ütést sújtani Yoruichi-samára, de ő mindent kivédett.
- Na mi az? Csak ennyire vagy képes, Haru? – kacagta, s egy hatalmas rúgást készült jobb oldalamra mérni, én viszont gyorsan hárítottam ezt kezeimmel. Erősen megragadtam bokáját, majd gyomrára készültem csapást mérni, de ő hamar lefogta karom. Halk szitkozódás hagyta el számat, mikor a következő, mellkasomra érkező támadást nem tudtam kivédeni.
- „Nem tudom sokáig visszatartani. Byakuya… vajon elrejtőzött már? És ha igen, hová? Hová csaljam Yoruichi-samát?” – töprengtem lihegve, mikor pár pillanatra megtorpantam. Nem nézhettem másfelé, megvizsgálva, merre lehet Byakuya, hisz így rögtön lebuknánk. Így hát minden bizalmam a fiúba fektetve, mentem a megérzéseim után. Szinte a sötétbe tapogatóztam, mikor a harc közepette próbáltam rájönni, merre csaljam ezt az idegesítővé váló kacagó nőszemélyt. Egyszer csak azonban ismerős szellemi energiát éreztem meg egyik lépésemnél. Elbízva magam elmosolyogtam, majd se szó se beszéd, még mielőtt Yoruichi-sama lesújthatott volna rám, elugrottam. Ekkor a közeli bokorrengetegből Byakuya ugrott elő, egy varázslat szövegét hadarva.
- 61. ártalmatlanító módszer: Rikujou Kourou! – kiáltotta, majd pár aranysárga lemez tette szobor-mozdulatlanná ellenfelünk. Byakuya apró, örvendező hangot hallatott a sikeres varázslat következtében, s már készült visszaszerezni az egyszerű szalagot, ami annyi bogyodalomat okozott ezen a délutánon.
Ám mikor ujjai elérték a mélykék anyagot, a démonmágia hatása hirtelen megingott, Yoruichi-sama könnyen kitört a béklyókból, s egy egyszerű mozdulattal a földre fektette Byakuyát, kezét erősen hátának szorítva. Azonban arra nem figyelt, hogy a hirtelen jött mozdulatsorok közepette a szalag kicsúszott kezéből.
- Haru! Gyorsan! A szalag! – kiáltotta a fiú. Mindez olyan gyorsan történt, hogy én még csak most értem földet az előbbi ugrás során. Mégsem haboztam, azonnal rohanásba kezdtem, hogy még Yoruichi előtt elkapjam a rakoncátlan kiegészítőt. Viszont, mikor már ujjaim alig pár milliméterre voltak tőle, szemem elnehezült, gyomrom összeszorult. Erős szomjúság tört rám, azonban nem vízre áhítozott szervezetem, valami sokkal rosszabbra. Mire ezt felfogtam, eszméletem vesztve estem össze a porban.
Mikor aztán magamhoz tértem, a Kuchiki klán egyik szobájában találtam magam. Gyomrom még mindig kavargott, de ezúttal nem az azame hiánya miatt, sokkal inkább az éhség miatt. Mikor felültem, jobban megszemlélhettem a szobát, ahova vittek. Csodálatos kilátás nyílt balról egy cseresznyefára, s a mellette terülő halastóra. Úgy vélem, egy egész napot aludhattam itt, hiszen nem esti, reggeli fények vetődtek a szobába. Egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a velem szemben lévő ajtót eltolják, majd két shinigami lép be rajtuk. Yoruichi-sama, s Byakuya volt az.
- Na végre, hogy fel ébredtél! Már kezdtem azt hinni, örökre a Kuchiki klánnál akarsz maradni! – incselkedett Yoruichi, mire Byakuyával egyszerre, halványan elvörösödve egymásra pillantottunk.
- Ugyan miért akarnék én itt maradni? Nekem ön mellett van a helyem… - mondtam gyorsan elfordulva, leplezve zavartságomat.
- Tudom, tudom! – sóhajtotta Yoruichi-sama, majd Byakuyával együtt mellém ült. – Azt viszont igazán elmondhattad volna, hogy az azame hiánya ezt hozza ki belőled. Nagyon rám ijesztettél, amikor hirtelen összeestél!
- E-Elnézést… - mondtam lesütött szemekkel. Szégyelltem magam, amiért aggodalmat okoztam számára.
- Sajnálom… nem voltam… nem voltunk képesek visszaszerezni a szalagot. Ráadásul Haru is miattam lett rosszul… - szólalt meg Byakuya. Hangja felelősségtudó, s komoly volt, bár próbálta leplezni, én mégis tudtam, hogy aggódott.
Yoruichi-sama lágy pillantást vetett a fiúra, majd gyengéden megsimogatta fejét.
- Ugyan, Byakuya. Nem a szalagon volt a hangsúly. Arra voltam kíváncsi, mennyire tudtok csapatmunkában dolgozni. – magyarázta vigyorogva a nő – Egy vezetőnek tudnia kell együtt működni másokkal. Felelős az alatta dolgozókra, s ezt csak csapatmunkával lehet fejleszteni. Gratulálok, a ti munkátok igazán kitűnő volt.
- De hiába dolgoztunk együtt, nem sikerült visszaszerezni a szalagot! – erősködött Byakuya, azonban én ekkor mosolyogva feléje nyújtottam bal kezem, s a markába adtam valamit. Mikor aztán elvettem a kezem, meglepődve pillantotta meg a kék ruhadarabot.
- De… mégis hogy?
- Bár már homályosan láttam, és a gyomrom is erősen kavargott, mikor földre estem utolsó erőmmel még fölszedtem. Nem akartalak cserbenhagyni, ha már csak pár centi kellett a győzelemhez! – mondtam mosolyogva.
- Byakuya. Egy valamit sohase feledj: mindig bízz az embereidben, akármilyen helyzet lépjen fel. Különben soha nem ismernek el jól vezetőnek. – mondta Yoruichi-sama.
- Jó. – nyögte zavarában az ifjú shinigami, s szemmel láthatóan a halvány pír kezdett megerősödni.
- Különben meg nem értem, mire fő fontos annyira ez a szalag. A kiengedett haj sokkal jobban áll neked! – mondtam mosolyogva, aminek következtében Byakuya végképp, teljesen elvörösödött.
- Mi van, csak nem zavarba jöttél? – incselkedett Yoruichi-sama.
- Szállj le rólam, te macska démon! – mordult rá hirtelen, még mindig vörösen a fiú, de mi ezen csak kacagtunk.
Akkoriban rengeteget edzettem. Reggelente Soi Fonggal, utána meg egészen estéig Byakuyával. Legtöbb időm a Kuchiki háznál töltöttem, hisz nem csak Yoruichi-sama tanított minket, néha egymást kellett oktatnunk. Én soha sem tudtam jól forgatni a kardom, míg Byakuya a démonmágiával nem bírt. Ezt látván Yoruichi-sama, elrendelte, hogy oktassuk egymást. Én kifejezetten élveztem, mikor Byakuya próbálta belém verni a kendo rejtelmeit. Reménytelen esetnek éreztem magam, hisz nekem mindig csak a sokadik próbálkozásra sikerült minden, néha már úgy hittem, Byakuya is feladja, és ott hagy. De nem. Akármennyire is szerencsétlenkedtem, ő kitartott, és tovább tanított. Talán ezért is élveztem annyira. Nekem azonban könnyű dolgom volt a tanítás terén, Byakuya mindent hamar elsajátított, amiért csodáltam is. Lerítt róla, hogy nemesi származású, bár néha kikelt magából, alapjába véve folyton ott ült arcán, viselkedésén a büszkeség. Talán ez volt az egyik dolog, ami nem engedte, hogy hibázzon. Hallottam, hogy nagyapja eléggé betegeskedik, s ha végképp legyengül, neki kell átvennie a klán vezetését, valamint a hatodik osztagét is. Így már világossá vált, miért iparkodik annyira, miért akar mindenkinek megfelelni. Én egy nap mégis elfelejtettem ezt…
Már sárgultak a levelek, közeledett az ősz. Ezen a napon igazán szeleburdi voltam. Még mikor a Kuchiki klán felé tartottam, akkor is mindenkinek csak galibát okoztam. Nem hiába voltam ennyire boldog, s felelőtlen. Aznap volt az első születésnapom, amit a Sereitei falai közt töltöttem be, s ezt mindenképp szerettem volna Byakuyával megünnepelni. Boldogan, s izgatottan ugrottam nyakába, mikor megérkeztem a birtokra. Ő persze egyáltalán nem értette, mi ütött belém, s hogy egyáltalán kezelhető-e ez a kitörés nálam.
- Hé! Mi a franc van veled? Haru! – mondta, ahogy próbált lehámozni nyakáról, sikertelenül.
- Ma különleges nap van, Byakuya! Feltétlenül meg kell ünnepelnem veled!
- Jó, jó. De mégis mit? És lennél szíves lemászni rólam!? – folytatta, majd vigyorogva engedelmeskedtem, és elmagyaráztam mindent. Mikor végeztem, továbbra is kifejezéstelen arccal bámult rám.
- És mégis hogy gondoltad ezt az ünneplést? Tudod, hogy nincs időm játszadozásra…
- Tudom. Tudom. De ez alig pár percig tart! Csak gyere el velem egy helyre!
- Nem lehet, te is tudod, hogy engedély nélkül nem hagyhatjuk el a birtokot!
- Te és az a sok szabály! Lazíts már, senki sincs itt! Mire észre vennénk, hogy elmentünk, már vissza és érünk! Vagy már nem is megy a shunpo? – próbáltam provokálással elérni, hogy velem jöjjön, ami végül el is érte sikerét.
- Rendben! De nekem aztán érdemes legyen kockáztatni, különben megbánod!
- Jól van na! Meglátod, érdemes lesz! – mondtam meggyőzően, majd megragadtam Byakuya kezét, s rohanásba kezdtem. Jó ideig rohantunk, már a sereitei-ből is rég kiértünk, mikor aztán Byakuya kezdett idegeskedni.
- Mégis hová viszel, Haru!? – kérdezte, ám ebben a pillanatban meg is torpant az említett lány, így Byakuya is megállásra kényszerült. Ekkor tűnt csak fel a fiúnak, milyen csodálatos helyen kötöttek ki. Megkerülték a Sereiteit, s most a Rukongai egyik kimagasló hegyoldaláról csodálhatták a fehér falak monumentális csillogását a délelőtti, őszi napfényben.
- Mikor még egyedül töltöttem ezt a napot, mindig eljöttem ide, s órák hosszat csak bámultam a hatalmas területet, melyet szinte alig tudott befogadni a szemem, oly gigantikusnak tűnik. Úgy gondolom, ilyen időben igazán gyönyörű látványt nyújt. Mindenképp meg akartam osztani veled. – mondtam mosolyogva, ahogy a tájat szemléltem. Byakuya azonban nem a körülöttünk szétterülő területet bámulta, sokkal inkább rám vetődtek éj kék szemei. Mintha megbabonázta volna a bőrömet érő napfény, vagy a hajamat lágyan lengető szél. Talán maga sem tudta, miért nem tudta elvonni figyelmét rólam, azonban mikor tekintetünk egy pillanatra találkozott, halványan elvörösödve elfordult.
- Igen, valóban szép… mármint a táj… - motyogta – De úgy hiszem, ideje lenne mennünk.
- Valóban. – mondtam elmosolyodva, s már készültünk is volna vissza fordulni, ekkor azonban egy hatalmas, róka kinézetű hollow ugrott elénk, vérengzően vicsorogva ránk.
- A francba, Ez meg honnan csöppent ide? – szitkozódott Byakuya, azonban mielőtt bármi mást gondolhattunk volna, a hollow támadni készült. Hatalmas, éles karmaival felém csapott, Byakuya azonban rögtön elém ugrott, majd egy ártalmatlanító módszerrel megvédett.
- Byakuya…
- Egy vezetőnek meg kell védenie a társait. – mondta elmosolyodva, majd karon ragadott, s rohanásba kezdtünk az erdő felé. Kétségbe estünk így még a shunporól is megfeledkeztünk, pedig a hollow szüntelen minket üldözött. Nem figyeltük merre rohanunk, tisztában voltunk azzal a ténnyel, hogy egy ekkora hollowwal még képtelenek vagyunk elbánni, így csak a menekülés maradt. Míg én aggodalmasan a lábaimat kapkodtam, Byakuya néha-néha hátra pillantott, s egy-két byakurai-t, shakaho-t vágott üldözőnk felé. Ez végül sikert ért el, s lemondott arról, hogy minket faljon fel ebédre. Mikor végre megpihenhettünk, mindketten egy fának vetettük magunkat, s mélyeket lélegezve próbáltuk kifújni magunkat.
- A francba… - kezdte Byakuya – A francba! Teljesen eltévedtünk! Fogalmam sincs, merre kellene mennünk!
- Bya…
- Hallgass! – mordult rám dühösen a fiú, ami nem hogy megrémített, el is szomorított. – Minden a te hibád! Ha nem erősködsz annyira, hogy jöjjek veled, most nem lennénk ekkora kalamajkában!
- De én csak…
- Hagyjuk! – vágott közbe egyet legyintve, majd hátat fordítva felállt – Inkább próbáljunk haza jutni! – mondta, de hangjában még mindig érezhető volt a megvetés, a harag.
- De, Byakuya! Ha egyáltalán nem tudjuk, hol vagyunk, nem túl szerencsés útnak indulni! Csak még jobban eltévedünk! Egyszerűbb, és biztonságosabb lenne, ha megvárnánk, hogy ránk találjanak!
- Azt már nem! – kiáltotta, hátra sem fordulva – Így is már elég nagy bajba kerültem miattad, ha egy ilyen helyen találnak ránk, végképp bégem! – majd ezzel elindult. Igazán fájtak a szavai, szinte szívembe martak, mégis követtem. Tudtam, ez egyáltalán nem jó ötlet, Gin is sokszor mondta akkoriban, ha eltévedek, ne menjek sehová, várjam meg, míg rám talál. Sokáig nem szóltunk egymáshoz, csak a reccsenő ágak folytonos hangját lehetett hallani, ami már szinte egyhangú vált. Tudtam, hiába szólnék bármit is neki, ő nem felelne. Pedig én tényleg csak meg akartam osztani vele azt a csodás látványt, nem akartam, hogy a végén ennyire összevesszünk. Mintha az ég meghallotta volna szívem keserves zokogását, hirtelen engedni kezdte magából a hideg cseppeket. Eleinte gyengéden, ám ez hamar erős zuhataggá vált. Byakuya mégse lassított, sőt még gyorsított is. A föld a víz következtében nagyon csúszós lett, nekem pedig elég volt egy lépés is, és rögtön elestem. Szám akart valamit kinyögni, hogy Byakuya észre vegye, lemaradtam, de nem mertem. Féltem, ismét csak lehurrogna, s az rosszabb volt még a kíméletlen, szúró esőnél is. Azonban nem is kellett mondanom semmit… Mikor felállásomon erőlködtem, Byakuya segítőkészen nyújtotta a kezét felém, s felhúzott.
- Ilyen esőben reménytelen tovább gyalogolnunk. Keressünk valami fedezéket. – mondta. Hangja ezúttal nem tükrözött semmilyen hangulatot. Sem dühöt, sem megkönnyebbülést, egyszerűen csak színtelen, monoton volt, akárcsak a zuhogó vízcseppek hangja.
Szerencsére sikerült egy kisebb barlangot találnunk, ahova aztán el is bújtunk. Eztán az idő még kegyetlenebbé vált, a szél eszeveszettül fújt, s rengeteg elsárgult falevelet hordott be hozzánk. Újból vállunkra nehezedett a csönd irritáló tömege, mely már szinte fojtogatóvá vált.
- Byakuya… sajnálom… - mondtam elcsukló hangon, mikor már nem bírtam tovább a hallgatást. – Én csak… Én csak szerettem volna, ha valakivel megoszthatom az örömöm. Én… nem akartam ezt…
- Tudom – felelt tömören a fiú, aki velem szembe, a barlang falának dőlve nézett kifelé. Arcán látszott, hogy ő is sajnálja a történteket, de büszkesége nem engedte, hogy hibáját beismerje, ezen halványan el is mosolyodtam. Ekkor kezdtem csak el érezni, mennyire is zúg a fejem, s hogy milyen nehezen kapok levegőt. Kénytelen voltam hátravetni fejem, s úgy lélegezni, de az azame hiány így is kifogott rajtam, s elvesztettem az eszméletem.
Mikor fáradt pilláimat kinyitottam, valami meleg, puha dolog vett körül, arcomra lágy, selymes anyag borult. Meglepődve vettem észre, hogy épp Byakuya ölében fekszek, aki aggódóan pillantott le rám, hosszú, fekete haja ez által az én arcom is ellepte. Máig nem tudom, miattam hagyta-e kiengedve a haját, vagy még sem…
- Byakuya… mi ütött beléd, mi ez a testhelyzet? – kérdeztem fáradtan. Magam sem értettem, miért reszketek annyira a hidegtől, s miért érzem magam ennyire elgyengültnek.
- Nem csak az azame miatt merültél ki, de az eső hidege hamar elkapott, elég magas lázad van. Nem tudlak mivel betakarni, így csak ez az egyetlen mód… - magyarázta, mintha ez mindenképp természetes lenne.
- De…
- Igazad volt. Meg kellett volna állnunk, és várnunk. Ennyit nem ér meg semmi, hogy rosszul legyél… - mondta sajnálkozó tekintettel, ami még számomra is furcsa volt. Soha sem láttam még valamiért ennyire aggódni azt a két, magabiztos szempárt. Hosszú ideig némán fürkésztem Byakuya tekintetét, aki töretlenül állta az én értetlen, aranysárga szemeim gyenge fényét. Mély, gyenge lélegzeteket tudtam csak venni, éreztem, hogy nagyon legyengültem. Az azame, és a láz együttes hatása egyáltalán nem tett jót. Ekkor azonban éreztem, hogy Byakuya mozgásba kezdett, hogy kezd elengedni.
- Hová mész? – kérdeztem rögtön, aggódva.
- Keresek vizet. Talán az valamennyire lenyugtatja az azame hiányát. – mondta, s már majdnem teljesen eltűnt körülöttem Byakuya testének melege, mire én hirtelen ruhája után kaptam.
- Ne! Nem szükséges semmiféle víz… csak… ne hagy magamra… - mondtam elcsukló, halk hangon, mely egy pillanatra megtörte az esőcseppek zongorálását a földön.
- De… - motyogta Byakuya, ahogy halvány pír került orcájára, de nem tudta figyelmen kívül hagyni az előbbi kérlelő mondatot, így elmosolyodva újból az ölébe fektetet, karjait nyakam köré helyezve. Újabb csönd ülepedett ránk, ez azonban sokkal kellemesebb volt, mint az eddigiek. Byakuya továbbra is mosolyogva nézett le rám, ahogy én lehunyt szemekkel próbáltam pihenni.
- Haru… mond, mégis miért akarsz ennyire, s ilyen hamar shinigami lenni? – tört elő belőle végül a kérdés, mire fáradtan felemeltem pilláimat, Byakuyára pillantva.
- Megígértem egy nagyon közeli barátomnak, hogy az leszek, ahogy ő is… Egy baleset folyamén sajnos elkeveredtünk egymástól, de én tudom, valahol most ő is gyakorol, hogy shinigami lehessen… talán már az is, amilyen ügyes, s ravasz… minél hamarabb nekem is shinigamivá kell válnom, hogy megtalálhassam őt. – válaszoltam elmosolyodva, azonban ez a válasz sokkal inkább fájt Byakuyának, mint vártam.
- De… mégis ki ez a barát?
- Nem tudom… valamiért nem emlékszem sem az arcára, sem a nevére, de biztosan megtalálom, a mosolyát nem tudnám elfelejteni… - válaszoltam fájón mosolyogva, ahogy újra eszembe jutott régi, kedves barátom.
- Pedig… Csak sötétben tapogatózol… - mondta Byakuya, ám hangjában mintha féltékenység szikrája csapott volna lángot. – Ki tudja, valóban betartja-e az ígéretét, vagy, hogy él-e még… Felesleges időpocsékolás olyas valakit keresni, akire már nem is emlékszik az ember.
- Igazad lehet, de ő nem olyan, hogy megszegje az ígéretet, ő biztosan nem…
- Pedig… dolgozhatnál a hatodik osztagban… Lehetnél a hadnagyom… - bújt ki végül száján a mondat, amit talán már régóta ki akart nyögni, csak az az átkozott büszkeség nem engedte, hogy ő kérjen meg valamire…
- Egész jól hangzik… Majd… meggondolom… - motyogtam félálomban, talán nem is tudtam addigra, miket beszélek, a fáradság annyira elnyomott már. Byakuya tudta, hogy ezt a mondatot nem gondolom komolyan, így egy apró, csalódott sóhaj hagyta el száját, mielőtt még végleg elaludtam volna.
Különös, szidalmazó hangok ébresztettek fel. Testemet körülvevő meleg is más volt, mint Byakuyáé. Fáradtan emeltem fel pilláimat, homályosan láttam…
- Reméltem, hogy ennyi idő után tisztában vagy vele, mekkora felelősség nyugszik a válladon, Byakuya! Nemsokára te leszel a klán vezetője, s előbb utóbb a hatodik osztag kapitánya! Nem tűröm el, hogy ehhez hasonló akciókat végezz! – hangoztak az eddig békés, öreg shinigami szájából a szavak, melyek pengével értek szívemhez. Ahogy valamennyire sikerült körülnéznem, a Kuchuki birtokon voltunk már. Rengeteg shinigamit láttam a második osztagból, akik általában komoly dolgok felderítésére szakosodtak… Csak nem minket kerestek? Fáradt fejem felfelé emeltem, Yoruichi-sama tartott karjaiban. Arca hasonló szigorúságot tükrözött, mint Byakuya nagyapjáé. Ekkor már tudtam, nagy bajba keveredtünk…
- Sajnálom, nagyapám. Minden az én hibám. Nem kellett volna elszöknöm, s Harut is magammal vinnem… Minden az én hibám. – mondta Byakuya színtelen hanggal, komoly, büszke tekintettel, akár egy felnőtt.
Ezekre a szavakra hirtelen kitágultak fáradt szemeim, egyszerűen nem hittem füleimnek.
- „Miket mond? Hiszen… én hívtam magammal, én tehetek arról, hogy eltévedtünk! Akkor miért? Miért vállalja magára? Hisz így alaptalanul, miattam büntetik meg!” – tiltakoztam erősen magamban, hisz mást nem tudtam tenni, túlságosan fáradt voltam, még azt sem vették észre, hogy magamhoz tértem.
- Nem csak hogy elszöktél, de a Shiouin klánnak tett ígéretünket sem tudtad teljesíteni, nem védted meg a ránk bízott Yamaneko Harut! Ennek mindenképpen meg lesz a következménye, Byakuya! – folytatta a nagyapja, ekkor azonban elnehezült, könnyes szemeim újból lecsukódtak…
******Visszaemlékezés vége******
Ekkor találkoztam utoljára vele… Másnap Urahara, valamint Yoruichi-sama eltűnt a Soul Societyből. Nem csak hogy nem mertem betenni a lábam a Kuchiki birtokra, hisz féltem, Byakuya szitkozódó szavaitól, féltem, hogy dühös lesz rám… Másrészt rám máshol volt akkor szükség… Soi Fong mellett kellett lennem, őt kellett minden erőmmel támogatnom, hisz őt rettenetesen lesújtotta Yoruichi-sama távozása…
De mégis miért? Miért vállalt Byakuya mindent magára? Továbbra is csak ezt hajtogattam magamnak, ahogy a csodálatos holdat bámultam.
- Egy vezetőnek meg kell védenie társait… - ismételem meg halkan Byakuya szavait. Igen, belőle valóban kitűnő kapitány lett, egy olyan vezető, aki nem hagyja cserben beosztottait… Nem úgy, mint én Izurut… Mint Gin Hanabirát…
- Egy pillanat! – kaptam fel hirtelen a fejem, s gyorsan hátra fordultam, szembe nézve a félelmetes fehér falakkal. Ez egész olyan Deja vu érzést adott, ahogy Byakuyával való utolsó találkozásom bevillant…
- Hisz… Aizen Gin bizalmába adott, most ő felelős minden tettemért. Ha Aizen kérdőre vonja őt, minden bizonnyal az lesz a vége, hogy megbünteti…
Ekkor eszembe jutott a szituáció, mikor Gin és Aizen majdnem összekapott ott előttem, amikor ha nem lépek közbe, talán már nem lenne kiért aggódnom. Hisz a kezdetekkor épp azért tűrtem, hogy Ginnek ne essen baja, hogy őt védjem! Lehet, hogy legszívesebben menekülőre fognám… de… Őt nem veszíthetem el!
Lábaim ismét maguktól léptek előre, majd rohanásba kezdtek, vissza oda, ahonnan eddig menekültem.
- Ugyan bánt, hogy minden miattam történt, de ha Gin halálának oka is a vállamra nehezül, én összeroppanok a súly alatt! Ahelyett, hogy menekülök, inkább javítsam a hibáimat! Úgy, ahogy egy büszke shinigamihoz illik! – mondtam elhatározottan, ahogy minden erőmmel visszafelé rohantam.
Azonban a sors nem volt kegyes hozzám… A Hueco Mundo, általában nyugodt homokbuckái között hirtelen nagy erejű szél támadt, majd ebből egy valódi tornádó gyűlt össze. Mire észbe kaptam, késő volt, s a hatalmas vihar felkapott a földről. Kétségbeestem, a rengeteg homokszemtől azt sem láttam, merre visz a tornádó, azt sem tudtam, földet érek-e valaha.
- Nem tétlenkedhetek itt… Minél hamarabb vissza kell jutnom… Ha valóban olyan nagyra nőtt az erőm… Ha legyőzöm az Aizen iránti félelmem, képes leszek javítani a hibámat, s legyőzni azt az öntelt, undorító alakot! – mondtam eltökélten, majd előrántottam kardomat. Inazuma ereje a villámból származtatható, képes villámokat szórni… És hogy is tarja a mondás? A villám mindig egy kimagasló pontba csap bele…
- Emlékezetem szerint, itt rengeteg kvarcfa terül el… Ha az egyikbe belekapaszkodna Inazuma villáma, kijutnék innen! – mondtam, majd szabadon is engedtem kardom, s csak úgy találomra lesújtottam vele. Szerencsém volt, a villám energianyalábja rá is talált egy magas pontra, amibe bele is kapaszkodott. Megkönnyebbülve mosolyodtam el, majd a kardom másik képességét használva végül kijutottam a homokhurrikánból.
- Wáh! Alig takar valamit ez a gönc, mégis minden tele ment homokkal! – méltatlankodtam, s próbáltam valahogy rendbe hozni magam. Ijedten kaptam végül fel a fejem, s gyorsan körülnéztem… Mindenhol csak a nagy pusztaság, a sötétség, és a rengeteg homok…
- Hol… Hol a Las Noches? – tört ki végül belőlem a kétségbe esett mondat. Mikor már épp vissza akartam volna menni, az eddig nem eresztő hely hirtelen ellökött volna magától? Mondván, kígyót nem melenget keblén? De akkor… hogy jutok vissza? Hogy segítek Ginnek? Ezek a kérdések, kételyek kavarogtak bennem, azonban hirtelen csatára utaló hangokat hallottam. Gyorsan megpördültem, s a hang irányába rohantam. Mikor aztán felgyalogoltam egy nagy homokbuckán, láttam, hogy három, nagyobb hollow egy másik, kisebb hollowot támadt. Szerencsétlen hollow már rég harcképtelenné vált, ám ellenfelei még mindig sújtották őt támadásaikkal. Nem tudtam, mi volt az, mely erre késztettel, azonban ezt nem nézhettem tovább tétlenül…
- Hasítsd ketté az eget, Inazuma! – engedtem szabadom Zanpakutou-m erejét, s tűntettem el örökre a három kegyetlen Hollowot, majd gyorsan a sérülthez rohantam. Meglepődve éreztem ugyanazt a szellemi energiát, mint amit az a hollow áraztott, amely ránk támadt, mikor Byakuyával az erdőbe rohantunk. Ekkor vettem észre a fehér színű hollow róka kinézetét. Ironikusan elmosolyodtam, majd karomba emeltem az apró lényt. Valószínűleg tovább fejlődött azóta, azért vált ennyire mássá, hisz most teljesen olyan volt, mint egy normális róka.
- Nem tudom, hogyan jutok vissza… pedig nem akarom, hogy Gin-channak baja essék… - mondtam zokogásba fulladva, erősen magamhoz szorítva a rókát. Ekkor kezeim furcsa aranysárga fénytől csillogtak, melyek melengető érzést nyújtottak, nem csak nekem, a hollownak is. Értetlenül pillantottam le, s meglepődve láttam; gyógyítom az arrancart. Tudtam, ez minden bizonnyal a Hougyouku hatása, hisz eddig nem voltam képes ilyesmire. Ez örömmel töltött el, pláne, hogy ezek után a hollow gyengéden megnyalt. Örültem, hogy tudtam segíteni valakin, örültem, hogy valami jót is tudtam tenni. Az azame hiány azonban ismét kiütközött rajtam. Tüdőm ólomsúlyúnak tűnt, levegőt semmiképp nem tudtam kapni. Szemem ismét sötétbe borult, s eszméletlenül hullottam a porba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
