12.fejezet

Aggódó szívek

Egy arrancar ruhába öltözött, shinigami energiát árasztó lány feküdt eszméletlenül a Hoeco Mundo homokdűnéi között. Mellette a porban Zanpaktouja csillogot, másik oldalán pedig a róka kinézetű hollow nyalogatta arcát, sikertelen ébresztési kísérletet próbálva. Bár hollow volt, mégis úgy érezte, megbízhat a shinigamiban, akinek társai sokkal nagyobb veszélyt jelenthetnek rá, mint a többi hollow. Mikor Haru az azame miatt magatehetetlenül össze esett, akaratlanul is tovább gyógyította a róka sérüléseit, míg végül az lábra tudott állni. Ekkor azonban a hollow egy másik hollow reiatsuját érezte háta mögül, s azonnal megpördülve morgott rá, ám mikor megpillantotta az arrancar ártatlan, kíváncsi ábrázatát, felhagyott a morgással. Az arrancar középmagas nő volt, hosszú sötétlila hajkoronájában megcsillant egy-két világos lila fürt is. Ibolyaszínű szemei kíváncsian tekintettek a földön szunnyadó lányra, aki hasonló egyenruhát viselt, mint ő, mégis shinigami reiatsuja volt.

- Áruló… shinigami? – motyogta halkan, ahogy fejét kicsit oldalra fordította. Megtépázott arrancar ruhája egyrészes, ujjatlan szoknya volt, melynek mély dekoltázsa csupaszon hagyta finom vonalú vállait. Arrancar maszkja körbefonta nyakát, s álkapocs-szerűen rögzült testére. Baloldalon vékony vonalban futott fel a csontszerű anyag, s szeme alatt három hegyes vonalban ágazott el. Lassan Haruhoz lépett, s úgy kezdte el bökdösi minden oldalról, mintha valami teljesen ismeretlen tárgy lenne. A lány azonban még így sem tért magához, ami kezdte aggasztani az arrancart. Sóhajtott egyet, majd vállára emelte Harut, s elindult a tündöklő hold irányába. A róka hollow még fel sem fogta a történteket, de hamar összeszedte magát, s az arrancar után rohant, aki értetlenül pillantott le rá.

- Miért követed? Ő egy shinigami… - motyogta gyermeki hangon, ám szavaira olyan tekintetet kapott, mely mintha azt felelte volna: nem rád tartozik.

Haru továbbra is legyengülten, alig-alig lélegezve aludt, ám ajkai halkan mintha szótöredékeket hagytak volna el.

- Gin… chan… miattam… minden miattam…

- Gin? Ichimaru… Gin? – szólt kikerekedett szemekkel az arrancar a név hallatán, amit igazán jól ismert. Egyre nőtt a kíváncsisága a felől, hogy ki is lehet valójában Haru. Hosszú órákig gyalogolt még némán, magában kérdezősködve a lány után, de az még mindig nem tért magához. Végül elértek egy hatalmas homokbuckához, melyen most talán sokkal nehezebb volt az arrancarnak felgyalogolnia, mint eddig. Mikor aztán felért, a róka hollow szájtátva nézett körül, hisz az ismeretlen lány a kvarcfákból egész takaros kis kuckót készített. A lány nem is várt tovább, lecsusszant a dombról, majd a kuckó felé vette az irányt. Ott egy ágynak titulált homokdűnére fektette Harut, s igyekezte minél előbb felébreszteni. Furcsa, s szorongó érzés tört rá, amikor csak hozzáért. Érezte az azame undorító szagát, valamint a Hougyouku hatalmas erejét is.

- Csak nem? Ő lenne az, akiről Szayel-sama mesélt? – motyogta ismét, szokatlanul elkomolyodva, ugyanakkor elszomorodva is. Minden jel arra mutatott, hogy igaza van, s így máris tudta, miképp ébreszthetné fel őt. Megragadta oldalára csatolt kardját, előrántotta, majd maga elé emelte. A róka ijedten morgott fel, attól tartva, hogy netalántán Harut akarja bántani. De nem, az arrancar a saját csuklóját sebezte meg, majd a nagy cseppekben előtörő vért Haru ajkaira csepegtette. Ekkor a shinigami szemöldökét összehúzta, szájába fintorogva harapott, majd lassan, fáradtan s szédülve felemelte pilláit. Még nem volt teljesen magánál. Feje, akárcsak tüdeje, rettenetesen fájt, szinte ordítottak a kíntól. Így mikor felült, azonnal mellkasához kapott, s aprókat köhögve próbált levegőhöz jutni.

- Minden rendben, jól érzed magad? – kérdezte aggódva az ismeretlen lány. Haru csak ekkor eszmélt fel, hogy nincs egyedül, s értetlen tekintetét nem is tudta hova kapni.

- Nem egészen… Tudod, a szervezetemnek szüksége van azaméra, viszont már régóta nem ittam… - nyögte, mikor körbenézett, azonban hamar ismét levegőért kellett kapkodnia. Ekkor a róka hollow felugrott Haru ölébe, majd összegömbölyödött, s fejét úgy dörgölte a lány derekához. Haru elképedve pillantott a hollowra, hisz nem csak annak kedvessége lepte meg, hanem az is, hogy még vele van. Hisz igaz, hogy megmentette, de arra nem számított, hogy követni is fogja.

- „Apropó, hol vagyok?” – gondolta hirtelen, s mintha a hollow kedvességétől a rohamai is enyhültek volna.

- Azame? Értem, így már világos. A Las Nochesből jöttél? – kérdezte kíváncsian. Erre Haru megdöbbenten kapta fel a fejét. Ekkor vette észre, milyen ruhát is visel az arrancar.

- Mégis… ki a fene vagy te? Hova hoztál? És miért? – csattant fel, s ettől még a róka is ijedten pillantott fel.

- Eto… elnézést. Be sem mutatkoztam. Fresa Serafin vagyok. Ez pedig az én kis viskóm, amit az évek során összeeszkábáltam. Egyedül feküdtél ott kint, gondoltam idehozlak. Bár vízzel, vagy más étellel nem tudok szolgálni. – folytatta kissé megszeppenve. Majd izgatottan az ágy szélére ugrott, s ő is kérdezősködni kezdett.

- És te!? Ki vagy? Miért viselsz arrancar ruhát? Miért jöttél el a Las Nochesből? Miért van szükséged azaméra? És ha shinigami vagy, mit keresel egyáltalán itt?

- Egyszerre csak egyet, hékás! – nyögte Haru, mikor végre szóhoz jutott. Azonban szívében még ott honolt a távolságtartás, hiába barátságos az arrancar. Az, hogy egyenruhát viselt, s hogy rögtön tudta, Haru honnan jött, aggasztotta a shinigamit.

- Yamaneko Haru vagyok. A többi pedig túl hosszú, inkább nem válaszolnék…

- De hát miért? – csattant fel gyermekin nyavalyogva Fresa, majd megismételve a mondatot toporzékolni kezdett. Szerencsétlen Haru nem is tudta, mit kezdjen ezzel a lánnyal.

- Te sem árultál el mindent. Akár én is megkérdezhetném, miért van rajtat olyan ruha. – mondta ridegen Haru, mire Fresa megszeppent fejjel meredt a shinigamira.

- Milyen dermesztő… én… én csak… - dadogta, szinte már könnyezve.

- Jó, jó, nekem nehogy elsírd magad! Nem akartalak megbántani! – hadarta bocsánatkérően Haru – Csak tudod… addig nem bízhatok benned, amíg nem tudom meg, miért van rajtad ilyen ruha…

- Sajnos… nem emlékszem. – vágta rá színtelen hangon Fresa, ami meg is lepte Harut, azonban az arrancar hamar vissza is változott, mintha misem történt volna – És? Miért jöttél el a Las Nochesből? Egyáltalán mit kerestél ott, ha shinigami vagy? Vagy talán te is elárultad az osztagod?

Erre a mondatra Haru azonnal felkapta a fejét, s haraggal teli hanggal rögtön tiltakozott.

- Egy fenét! Engem akaratom ellenére hoztak ide! Én mindvégig hű voltam a Soul Societyhez, és becsületes shinigaminak készültem!

- Értem, akkor ezért szöktél meg… - mondta elmélkedve Fresa, majd karját térdei köré fonta.

- Nem egészen… - motyogta Haru, szemét lesütve. Kényelmetlennek érezte, hogy ezt a témát pont egy arrancarral kell megbeszélnie. – Mikor oda kerültem, gyűlölettel pillantottam mindenre, s akárhova léptem, szorongást éreztem a szívemben. Minden szörnyűséget tűrtem, hisz ami ott tartott abban a borzalmas épületben, az Gin volt. Nem akartam, hogy baja essen, hisz ismerem. Azonnal Aizennek esett volna, ha megtudja az igazságot, így hát tűrtem…

- Gin? Ichimaru Gin? Vele vagy olyan jóban? – kérdezte csodálkozva Fresa.

- I-igen… Honnan ismered? – kérdezte ugyancsak csodálkozva Haru. Fresa zavartan elfordította fejét, s motyogva válaszolt.

- Még szép hogy ismerem… A Hueco Mundoban mindenki ismeri a három áruló shinigami nevét…

Valahogy Haru úgy érezte, Fresa nem mond mindig igazat. Ezért úgy döntött, nem is mond el többet, hanem azonnal indul vissza az említett épületbe.

- Mindegy. Nincs időm itt vesztegelni. Vissza kell mennem a Las Nochesbe! – mondta, majd felállt, szerencsétlen róka - akiről megfeledkezett – hasra esve ért földet.

- Hogy mi!? – pattant fel hirtelen Fresa is. – Akkor mi értelme volt megszöknöd?

- Tudod, mi shinigamik sem vagyunk képesek sokáig tűrni. Ráadásul… Kiderült, minden miattam történt. A férfi, akit annyira szerettem, azért állt az árulók közé, azért követett el annyi rettenetes dolgot, hogy rám találjon.  Ezek után megrémültem, és jobbnak találtam, ha megszököm. Gyáván elmenekültem tetteim elől, hisz nem csak Hanabira jutott erre a sorsra miattam, de már a Hougyouku is közeledik az ébredéshez, hála az én erőmnek. Túl gyáva voltam. Erre rá is ébredtem, és mikor fordultam volna vissza, egy szélvihar következtében olyan messze kerültem a Las Nochestől, hogy már nem is lehetett látni.

- Akkor meg miért? Miért akarsz ennyire visszamenni? A Las Noches elképesztően messze van innen, képtelenség hogy egyedül oda találj! – erősködött Fresa, mint aki tapasztalatból beszélne.

- Én azért megpróbálnám. Mindenképp helyre kell hoznom a hibáimat. Bocsánatot kell kérnem Gin-chantól, s meg kell akadályoznom, hogy a Hougyouku ereje felébredjen. – válaszolta mosolyogva Haru, majd elindult. A róka azonnal követte, s a lány lábához dörgölőzve Haruval tartott. A shinigami meglepődve pillantott le a kis hollowra. Nem igazán értette, miért kötődik ennyire őhozzá, hisz shinigami, nem félnie kellene inkább?

- Hát te? Miért követsz állandóan? – kérdezte, majd ölébe vette a rókát. Az csak értetlenül nézte őt halványzöld szemeivel, majd gyengéden megnyalta Haru arcát – Nem értelek. Pár évvel ez előtt még te voltál az, aki rám támadott… Én csak megmentettelek… Vagy éppen ezért? Így kérsz bocsánatot a múltért, és így mondasz köszönetet? – gondolkodott hangosan Haru, majd elengedte a hollowot, s mosolyogva megsimogatta a fejét.

- Rendben. Ez esetben velem jöhetsz, de cserébe a Kitsune nevet kell viselned, amiért őrá hasonlítasz.

Fresa értetlenül, földbegyökerezett lábbakkal bámulta a shinigamit és a hollowot. Valamiért csodálni kezdte a lányt, aki annak ellenére, hogy mennyi kínt élt át tűrve, mégis képes visszatérni a rémítő helyre, hogy hibáit javítsa. Valahogy ő is ilyen akart lenni, de túl gyengének érezte magát, túl gyávának, hogy vétkeivel szembenézzen.

- Várj, Haru! – kiáltotta végül, felszakítva béklyóit. Haru értetlenül hátra pillantott, és meglepődve látta, Fresa arckifejezése mennyire megváltozott, mennyire elszántabb lett.

- Egyedül semmiféle képen nem jutsz el oda. Majd én elvezetlek a Las Nochesbe, tudok egy sokkal rövidebb utat!

- Fresa…

- Tudod… Nekem is van egy-két hibám, amit javítanom kellene… de én képtelen vagyok rá. A legkevesebb az, hogy neked segítek! – mondta mosolyogva, majd ő is felzárkózott Haruhoz.

- Értem, akkor légy szíves, segíts eljutnom a Las Noches vétkes falaihoz! – mondta szintén mosolyogva Haru, majd elindultak.

 

Egy hatalmas mennyezetű terem, mely telis-tele volt mindenféle vezetékkel. Falai között állandó, monoton pityegés visszhangzott, valamint a központi számítógép billentyűzetének folyamatos, fürge pötyögése. A Las Noches laboratóriumában már órák óta folyt a kutatás Haru szellemi energiájának kutatása után. Gin azonnal Szayelhez sietett, mikor megérezte Haru reiatsujának távolodását, majd teljes eltűnését. Már régóta sejtette, hogy az arrancar és Aizen tovább kísérleteztek az azamével, hisz másképp Szayel nem tudta volna olyan hamar Haru számára elkészíteni azt a medált. Ezért hát nem is ecsetelte sokáig a férfinak, hogy miért is kell segítenie Harut megtalálni. Szayel pontosan tudta, mi lesz annak a következménye, ha Aizen is rájön a szökésre… Hát még az mivel fog járni, ha a lánynak, a „játékszernek” valami baja esne!

Azonban nem csak Gin volt az, aki rögtön Szayel segítségét kérte, Grimmjow és Hanabira is őhozzá fordult segítségért, egy időben Ginnel. Egyikük sem akarta elhinni, hogy a shinigami csak úgy se szó, se beszéd, megszökött. Hisz pár perccel előtte még beszélgettek! Mindezek felett a hatalmas, omladozó lyuk is aggasztotta a társaságot, amit Haru falán láttak. Mindannyian rettenetesen aggódtak a lányért, s ez csak fokozódott, mikor hirtelen eltűnt a szellemi energiája.

- Ha eltűnt a szellemi energiája… akkor… Nem lehet hogy meg… - motyogta Hanabira lesütött szemekkel, megtörve a többperces, fullasztó csöndet. Azonban nem tudta kimondani, amit szívén gondolt, bele se akart gondolni, hogy ilyen esetleg megtörténne. Gin nem felelt, pedig nem csak Grimmjow, de Szayel is azt várta, hogy majd ellenkezni fog. De nem, csak némán, kezét erősen ökölbe szorítva meredt maga elé, magában vívódva. Grimmjow mélyet sóhajtott, ahogy belátta, most neki kell valami nagyot mondania, hogy Hanabirát megnyugtassa.

- A Hueco Mundo gigantikus hely, nem érezhetjük több ezer kilométerekről Haru reiatsuját. Ismered, elképesztően gyors. Az is lehet, hogy hirtelen shunpoval lelépett… - mondta, kicsit zavarban, hiszen nem volt hozzászokva a bíztató szavakhoz. Azonban utolsó mondatával még majdnem nagyobb kárt okozott.

- De miért!? Miért ment csak úgy el? Pedig… Pedig tudtam, hogy valami nyomja a szívét, éreztem! – tört ki Hanabira, majd a medálba markolt. Valamiért már azzal sem érezte Haru érzelmeit, ami mindenképp arra következtették, hogy barátnője már nem él. – Tudtam, hogy nincs minden rendben vele, mégsem tettem semmit. És nem értem… nem értem, miért tart mindent magában, és miért nem mondta el, mi bántja…

- Te mondtad, nem? Lefogadom, elege lett mindenből és jobbnak látta, ha maga mögött hagy mindent. Hogy őszinte legyek, nem is csodálom. – mondta Grimmjow, majd egyik lábára támaszkodott, kezét pedig tarkójára helyezte, s úgy vetett szűrós tekintettet Ginre, aki háttal volt neki, s a számítógép hatalmas képernyőjét bámulta, ami előtt Szayel igyekezett bemérni a hougyouku alapján Haru erejét.

- Grimmjow-sama! Hogy mondhatsz ilyet!? Még ha így is van… akkor sem érdemeltük meg, hogy csak így itt hagyjon! – tiltakozott Hana.

- Nem. Grimmjow-sannak igaza van. – vágott közbe Gin. Erre Grimmjow és Hanabira is meglepődve pillantott felé. Hosszú idő óta most szólalt meg először, eddig minden szóra némán felelt, mintha nem érdekelné a körülötte folyó esemény. Most azonban hangja megremegett, még ha próbálta is leplezni csalódottságát.

- Grimmjow-sannak igaza van – ismételte meg, nyomatékosítva.

- De Ichimaru! Akkor sem érdemeltük meg, hogy itt hagyjon! – erősködött Hanabira.

- Igen, ti valóban nem… Én azonban megérdemeltem. Nem is értem, hogy bírta ki mellettem ennyi ideig. Talán jobb is lenne, ha most elengedném… - folytatta Gin, s bár hangján egyértelműen lehetett hallani a keserűséget, mosolya továbbra is a megszokott, széles rókavigyor maradt.

- Ichimaru… - motyogta Grimmjow. Még sosem látta azelőtt ilyennek az áruló shinigamit, így kezdte megérteni, mennyit is jelenthet neki Haru.

- Nocsak-nocsak. Pár órával ez előtt még kétségbeesetten követelted a segítségem. Csak nem beletörődtél mostanra, hogy netalántán a drágalátos Harud megunta a borzalmas játszadozásaid, és megszökött!? – incselkedett félig hátra fordulva Szayel.

- Szayel! Neked ehhez semmi közöd! Te csak kutass tovább! – parancsolt rá Grimmjow, nem sok sikerrel.

- Lám ki beszél. Emlékezeteim szerint te is esedezve kértél, hogy mihamarabb keressem meg Harut…

- Szayel… ha nem fogod be azonnal, akkor… - morogta Grimmjow, s már majdnem neki is esett a nyolcasnak, azonban Gin bal kezét oldalra nyújtva megálljt parancsolt.

- Beletörődtem, vagy sem. Vissza kell hoznunk őt. Bár valóban, úgy gondolom, jobb neki, ha távol van ettől a helytől, mégis… Ha Aizen talál rá hamarabb, mint mi, akkor az sokkal rosszabb lesz, mint az eddigiek. Mindenképp hamarabb kell rábukkannunk! Ha Aizen rájön, hogy Neko-chan megszökött, annak meglesz a következménye… - mondta Gin. Hangján továbbra is érezni lehetett az aggodalmat, ugyanakkor a lelkiismeret furdalást is. Valahol a szívében sejtette, hogy Haru nem fogja sokáig tűrni a fájdalmat, amit ő okozott neki, nem fogja örökké elviselni az érzéseivel való játszadozást.

- Hisz olyan esetlen… - motyogta magában, mikor ezek a gondolatok ismét végigrohantak agyában. Bármennyire is szerette Harut, most azt látta volna legjobbnak, ha a lány visszatér a Soul Societybe, s elfelejt mindent. Azonban ezt csupán esze mondogatta folyton, szíve azonnal megragadta volna Haru gyönge kezét, s visszahúzta volna magához, hogy karjai közé zárja.

Hanabira szájtátva tekintett az áruló shinigamira. Valójában még mindig tartott Gintől, s dühös volt tetteiért, még ha tudta is, hogy mindent Haruért tett. Most azonban meglepte ez az aggodalmas tekintet, s a lemondó hangnem. Nem úgy ismerte meg a shinigamit, aki bárkiért is képes lenne ennyire aggódni, s ennyire megváltozni, ha a féltett személy bajba került. Arca hiába próbálta tartani az álarcot, tisztán leolvasható volt a Haru iránti szeretet, s a belső vívódás.

- Ichi… maru… - motyogta Hanabira, ám hangja hamar dorgálóra váltott – Mint két tojás, olyanok vagytok… Yamaneko-sama soha nem mondja el, mit érez, mi nyomja a szívét, inkább magában tartja, hogy fájdalmaival ne ártson másnak. De te sem különbözöl tőle. Amióta ismerlek, folyton vigyorogsz, akkor is, ha semmi okod nincs rá. Minden fájdalmad elrejted a rókaképű álarcod mögé. Lefogadom csak Yamaneko-sama előtt mutatod meg valódi érzelmeid.

- Hana… - motyogta Grimmjow, s közben figyelt, mire akar kilyukadni a lány. Gin most is némán tekintet a számítógép elé, hátra sem pillantva, így aztán azt sem láthatta egyikőjük sem, hogy mosolya rég lehűlt arcáról.

- Ichimaru… te ennyire nem bízol Yamaneko-samában? – kérdezte végül Hanabira. Erre a mondatra már jobban felfigyelt a shinigami, s jéghideg, mélyvörös szemeivel a lányra pillantott.

- Miért ne bíznék?

- Úgy hallottam, ti ketten gyermekkorotokban megígértétek egymásnak, hogy shinigamikká váltok, még ha egy napon elágazik is az utatok. Akkor mondd, mi értelme volt Aizenhez csatlakoznod, hogy megtaláld? Miért nem bíztál benne, hogy ő is shinigamivá válik? Hisz akkor előbb vagy utóbb újra találkoztatok volna. – mondta végül Hanabira, majd gyengéden Gin szemeibe nézett. A férfi most is magába fojtotta feltörő érzelmeit, s továbbra is rideg pillantásokat bombázott. Szemeit azonban hamar lehunyta, úgy érezte, valami förtelmesen szúrni kezdte. Pár könnycsepp volt az, melyet igyekezett hamar el is rejteni.

- Azt hiszem, már kezdem megérteni, miért döntött Yamaneko-sama úgy, hogy maga mögött hagy mindent. – folytatta Hana – Ehhez nem kell medál, hogy megértsem. Egyszerűen csak összeroppant a vállaira tornyosuló súlytömegektől. Nem tudta elviselni, hogy miatta történt minden, retteget Aizentől, és az új ereje is lesokkolta. Ráadásul akire egyedül számíthatott volna, az sem bízott benne.

- Hanabira, nem gondolod, hogy túl messzire mész? – motyogta Grimmjow, s hogy leállítsa a lányt, a vállára tette a kezét. Gin ezekre a szavakra sem felelt semmit, visszafordult a számítógéphez, majd elindult Szayel felé.

- Ichimaru. Azzal, hogy némán elfordulsz, még nem oldasz meg semmit! – folytatta Haru, majd követte a shinigamit.

- Te… nem értesz semmit. – szólalt meg Gin, s megtorpant – Hisz, egy torony lehet akármilyen magas, akármilyen erős, az oszlopai idővel elgyengülnek, hisz folyton ki vannak téve mindenféle veszélynek. Az én alabástromoszlopaim már régóta romokban hevernek, csupán a kis Neko-chan volt képes új támasztékot állítani. – mondta szokásos hangsúlyával, ám hangja mégis megremegett. Hanabira ismét meglepődött, a férfi egyre jobban engedett érzelmeinek, ám a lány minél mélyebbre ásott Gin érzelmei közé, annál inkább úgy érezte, rengeteg beforratlan sebbe nyúl bele az összedőlt oszlopok romjai között.

- Mindenesetre, most az a legfőbb dolgunk, hogy megtaláljuk Neko-chant. Szayel, jutottál valamire? – kérdezte a férfi, hangja azonban már nem remegtek az érzelmek zsúfoltságától, mintha azokat egyszerre nyelte volna le, mélyebbre rejtve őket.

- Egyelőre semmire. Bár a Hougyouku ereje tisztán érezhető Haru reiatsuján, a Hueco Mundo mégiscsak egy gigantikus hely. Bárhol lehet… - felelt az espada, ami viszont eléggé lehangolta Ichimarut.

Hanabira megrökönyödve ébredt rá, miért is viselkedik így a két shinigami, miért is jó számukra minél mélyebbre ásni az érzelmeiket. Ez a tény ezúttal az ő szemébe csalt egy-két szúró könnycseppet.

- Hana… Mi a baj? – kérdezte Grimmjow.

- Már világos, világos miért ilyen Yamaneko-sama, miért nem mondott semmit soha, ha valami bántotta, miért érezte úgy, hogy tűrnie kell a fájdalmat. Ők ketten valóban olyanok, mint két tojás, érzelmeiket csakis egymással osztják meg, s amikor valamelyikük lelkének tartópillérei összedőlnek valami folytán, csakis a másik képes újra felépíteni.

- Hana…

- Irigylem Yamaneko-samát! – tört elő belőle a zokogás – Irigylem, amiért van valaki, aki ennyire aggódik érte, s aki ennyire szereti! Én… Én csak egy arrancar vagyok, egy pótolható erőforrás, semmi több. Irigylem Yamaneko-samát, amiért valakinek az életében ilyen fontos szerepet tölt be.

- Ne mondj ilyeneket, te ostoba liba! – vágott a szavába Grimmjow, ám hamar elhalkult, nehogy a másik kettő meghallja beszélgetésüket.

- Biztos vagyok benne, hogy valaki számára te is ilyen fontos leszel! – folytatta, hirtelen viszont szavába vágott a számítógép eszeveszett sípolása.

- Ez…

- Igen, sikerült bemérni a Hougyouku ereje által. – válaszolt Gin fel nem tett kérdésére Szayel, s ujjai máris fürgén pötyögtették a koordináták keresését.

- Ahogy sejtettem, több millió mérföldre elsodródott a Las Nochestől, innen keletre. Két másik szellemi energia is feltűnt mellette. – állapította meg a képernyőt bámulva. Az egyik egyértelműen hollow volt, a másik felismerésénél azonban megakadt a lélegzete.

- „Az nem lehet… Fresa? Hát… életben van…” – gondolta megrökönyödve, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, Gin se szó, se beszéd sarkon fordult, s már indult is az ajtó felé.

- Megállj! – kiáltotta Szayel – Mégis mit gondolsz? Máris utána rohansz? Több millió mérföldre van, átlagos shunpoval akár több száz évbe telhet odáig eljutni!

- Akkor mégis hogy hozzuk vissza Harut? – erősködött Grimmjow. Most, hogy látszólag meglelték a lányt, már ő is mindenképp hasznossá akart válni, nem bírta tovább nézni a körülötte terjengő tehetetlenséget.

- Talán tudnék készíteni egy gépezetet, mely lehetővé tenné, hogy ezt a hatalmas távot rövid idő alatt tegyük meg. – mondta komolyra váltott hangnemben. Most, hogy tudta, kivel sétálgat Haru, már ő is érdekének tartotta megtalálni a lányt, valamit visszahozni az arrancart, aki anno elhagyta.

- Egy gépezetet? Szayel, csak nem…? – szólt összehúzott szemöldökökkel Grimmjow, mikor kezdett rájönni a nyolcas tervére.

- Szayel, az a gépezet túl veszélyes, te is kimondtad. – mondta Gin ahogy visszafordult az Espada felé. – Igaz, hogy apró, de használóját rettenetesen kimerítheti, akár halálközeli állapotba sodorhatja!

- Elmondaná valaki, miről van szó? – fakadt ki Hanabira, aki mindeddig nem értett semmit.

- Ez egy olyan szerkezet lenne, mint a te medálod. – kezdte a magyarázást Szayel, ahogy szemüvegét egy könnyed mozdulattal megigazította, majd visszafordult a számítógéphez – Bár kicsit nagyobb, és bonyolultabb. Már egyszer készítettem, de kudarcba fulladt, túl sok erőt igényelt.

- A fracciónod majdnem életét vesztette, mikor bemutattad. – vágott közbe megvetően Grimmjow.

- Éppen ezért, azóta további kutatásokat folytattam, hogy tökéletesítsem. Papíron már meg is terveztem, már csak létre kell hozni.

- De milyen szerkezet? Mégis egy ehhez hasonló medál hogyan lenne képes eljuttatni minket Yamaneko-samához? – kételkedett Hana a medáljához nyúlva.

- Ez a medál képes összegyűjteni viselője szellemi energiáját egy pillanat alatt, s hihetetlenül felerősíteni, így shunpoval sokkal gyorsabban lehet több millió kilométert is megtenni pár perc alatt. Azonban ha túl sok energiát gyűjt össze használójától, nagyon kimerítheti őt. – magyarázta Szayel, közben kifejezéstelen arccal a képernyőt bámulta, s a gépezet tervrajzait kereste.

- De akkor ez tényleg túl veszélyes lenne! – pattant föl Hanabira, Szayel azonban hamar lecsitította.

- Nincs más választásunk! Ha igyekszem, talán holnapra el tudom készíteni. – mondta, s ekkor meg is találta a keresett dokumentumot. – Most már csak azt kell eldönteni, ki fog kockáztatni.

Hana már reflexszerűen tátotta száját igenre, azonban valaki megelőzte.

- Természetesen én leszek az. – mondta mosolyogva Gin, s eddigi izgatottságát félretéve nyugodt léptekkel folytatta útját az ajtó felé.

- De Ichimaru… - kiáltotta Hana, Grimmjow viszont megállította.

- Igaza van. Akinek vissza kell hoznia Harut, az csakis Ichimaru lehet. – mondta szokatlan komoly tekintettel az Espada.

- Grimm…jow-sama… - motyogta Hana, mire az Espada kicsit zavarba is jött, s halvány pír keretében elfordult.

- Mellesleg, az sem lenne jó, ha neked bajod esne… - motyogta, majd ő is elindult az ajtó felé. Hanabira meglepődve pillantott az Espada felé, majd széles vigyor húzódott ajkaira, mikor megértette viselkedését.

- Aztán nekem kész legyen az a valami holnapra! Unom már nézni a tehetetlen, kétségbe esett pofátokat! – vetette oda, hátra sem tekintve Grimmjow, majd egy kézmozdulattal jelezte Hanabirának, hogy kövesse. A lány így is tett, s felzárkózott hozzá.

- No lám, csak nem te is aggódsz Neko-chan után? – szólt válla fölött hátra fordulva Gin, mikor már csak pár lépésre volt az ajtótól.

- Tch, ne ragadtasd el magad! Csupán nincs gusztusom tovább nézni ezeket a búval baszott tekinteteket. – dörmögte Grimmjow, majd egyszerűen megelőzte Gin, s előbb kilépett az ajtón, odaát azonban Tousen jelent meg hirtelen, ami mindannyiukat leszobrozott.

- Ichimaru… Mondd, hogy lehet, hogy Yamaneko szellemi energiáját nem érezni? Sem itt, sem a Hueco Mundoban. – szólt egyhangúan, mégis ebből a monotonságból valami veszélyes is hallatszott.  – Válaszolj! Miben mesterkedsz!?

- Ejnye Tousen-san! Mit feltételez rólam? Neko-channal nincs semmi baj! – válaszolt a shinigamival ellentétben dallamos hangsúllyal, majd elhallgatott, s gúnyos, titkokat jól elrejtő mosolyt húzott arcára. Bár csak pár másodpercig települt rájuk a csönd irtóztató leple, mégis óráknak tűnt a feszültség a két áruló halálisten között.

- Oh, jut is eszembe! – törte meg incselkedő szavaival a némaságot Gin – Neked nem Wonderwicera kellene vigyáznod?

Erre Tousen enyhe fintort vágott, majd lassú léptekkel tovább indult.

- Vigyázz a szavaidra, Ichimaru. Ha Yamanekonak baja esik, esetleg megszökik, annak te iszod meg a levét. – mondta utolsó szavaiként, majd ott hagyta a társaságot. Gin látszólag nem is hederített e beszédre, azonban pontosan tudta tettei következményét.

- Szayel, kérlek siess! – mondta búcsútóul Gin, szokásos hangnemében, mégis… Mindenki tudta, hogy ez csupán álarc.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy holnapra kész legyen! Addig is kérlek hagyjatok magamra! – mondta az espada. Gin és a másik espada így is tett, elhagyták a monumentális laboratóriumot.

- „Egy nap… Ez lesz életem leghosszabb 24 órája. Hosszabb, mint az elmúlt száz év, amit Aizen mellett pocsékoltam!” – gondolta magában idegesen a shinigami, ahogy lassú léptekkel lakosztálya felé tartott.

 

Eközben az emberi világ shinigamijai is mozgolódtak Haruért, s míg a lány kétségei és félelmei közt hánykolódott ez alatt a pár hét alatt, Ichigo és a többiek mind keményen dolgoztak, hogy erősebbé váljanak, felkészüljenek a harcra. Még Yoruichi is megállás nélkül edzett, amit nem csak erősödés céljából tett, hanem feszültség levezetőnek is. Az idegesség nem csak az ő vállaira nehezült rá, Soi Fong és Kira is kétségbeesetten igyekezett mihamarabb befejezni az edzést, hogy Haru segítségére legyenek. Most viszont eljött az idő. Nem várhattak tovább, ezt mind érezték Már mind készen álltak az indulásra, s az Urahara Shop alatt elterülő síkságban vártak a száműzött shinigamira, hogy kaput nyisson a Hueco Mundoba.

- Hol késik már ez az Urahara!? Minden perc számít, ez meg csak úgy lelépett! – méltatlankodott Ichigo, majd egy sziklára telepedett le.

- Most az egyszer igazat adok Kurosaki-sannak. – szólt Ishida, ahogy szemüvegét feljebb tolta – Jobb lenne minél hamarabb a hollowok világába térnünk.

- Nem várhatunk tovább, Yamaneko-taichounak szüksége van ránk. Indulnunk kellene… - erősítette meg a menni akarást Kira is, aki talán az elmúlt időkben magabiztosabbá is vált. Eltökélte magát, s megfogadta, soha többé nem engedi, hogy tehetetlensége miatt képtelen legyen hadnagyi kötelességének megfelelni, s gyenge legyen megvédenie kapitányát.

- Mindig is tudtam, hogy Urahara egy semmirekellő ember. De ezt nem vártam volna tőle… Csak úgy, egyszer csak itt hagyott minket… Ő is pontosan tudja, mekkora veszélyben van Haru. – morgott ökölbe szorított kezekkel Soi Fong.

- Mindenki! Nyugodjatok le! – kiáltott közbe Yoruichi – Hűtsétek le magatokat! Most mindannyian képesek lennétek fejjel rohanni a falnak! Azzal, hogy kapkodva, figyelmetlenül a Hueco Mundoba sietnénk, csak Harunak ártanánk! Most a legfőbb a tiszta fej, és tiszta gondolkodás! Ezt ne feledjétek egy pillanatra se, odaát se!

- De… A tudat, hogy a taichou Aizen mellett van… már több napja… - szólt idegesen Kira.

- Nem kell aggódni. Az Ő segítségével talán nagyobb sikerrel járunk, hisz közülünk ő ismeri talán leginkább Harut. – folytatta Yoruichi – Vagy ti tényleg nem érzitek a szellemi energiát, ami miatt Kisuke felment a boltba? – kérdezte incselkedve, ekkor azonban válaszként, shunpoval visszatért a bolt tulajdonosa, viszont nem egyedül. Jobbján egy magas, fekete hajú shinigami állt, kapitányi haroiját meglengette a szél, ahogy sebes villámtáncával földet ért. Halványkék sála szintén meglebegett a hirtelen mozdulatok végett, de ez csak nemesi látványát erősítette.

Mindenki kikerekedett szempárral tekintett a hatodik osztag kapitányára, aki most is rezzenéstelen arccal meredt vissza, büszkeséggel megtöltve.

- Lám a büszkeséged mégsem hagyta, hogy hátat fordíts Harunak, kicsi Byakuya. – incselkedett Yoruichi a shinigamira tekintve.

- Tévedsz. – válaszolt tömören, majd lassú léptekkel felzárkózott a többiekhez. – Csupán teljesítem a Shihouin és Kuchiki klán ígéretét: megvédem Harut, bármi áron!

- Értem. – mondta elmosolyodva a macskanő, hisz tudta, valójában a szíve irányítja a férfit, s nem az esze. Azonban nem volt mindenki ilyen felhőtlenül vidám az új fejlemények miatt. Izuru szívében új érzés csapott fel, valami egészen keserű, s marcangoló érzés… talán… féltékenység?

- Rendben! Kisuke! – kiáltott fel Yoruichi. Urahara máris mosolyogva hozzálátott a kapu megnyitásához.

- „Már nem kell sokáig szenvedned, húgom. Csak várj még egy kicsit!” – gondolta Yoruichi, ahogy a készülődő kaput bámulta. Mindannyian felkészültek a csatára, mindannyian egy cél érdekében tették fel az életüket, s pár percen belül már az ellenség odújában kell azt elérniük.