13.fejezet

Egy egyetlen egy személy

A Hueco Mundo, mint mindig, most is hangtalan, látszólag nyugodt volt. Az indigókék, magasan elhúzódó veszedelmes sötétséget zúdító ég most is tisztán fitogtatta egyetlen egy kincsét: a csodálatos teliholdat, mely egyedül hordozta magában a büszkeséget, s a gyönyörűséget. Hirtelen ez a nyugalom megtört, s a megannyi homokbuckák közt hatalmas fénnyel egy átjáró nyílt az emberek világából. Ebből hamar egy csoportnyi shinigami – köztük néhány ember – lépett ki, majd szájtátva néztek körbe az ismeretlen helységen.

- Elképesztő! Eddig csak feltételezéseket olvashattam a Hueco Mundoról. Nem gondoltam, hogy egyszer eljutok ide. – szólalt meg elsőként Rukia.

- Semmit nem tudunk arról, mi lehet itt, s a Las Nochesen belül. Jobb lesz, ha óvatosak leszünk! – mondta Ishida, majd néhány lépést tett jobbra, s kíváncsian körbenézve fordult meg, azonban lélegzete azonnal megállt.

- Ishida-kun… Mi történt? – kérdezte Orihime, s ő is csatlakozott, ekkor az ő szava is elakadt. Erre már mindenki más is kíváncsian megkerülték a kaput, s megdöbbenve láthatták a Las Noches elrémítő monumentalitását. Magasságából, szélességéből úgy tűnt, mintha alig száz méterre lenne, de a homokporszemek között kimagasló fák mérete alapján több ezer kilométernek tűnt a távolság.

- E-Ez hatalmas! – szólalt meg végül Izuru. Egész teste beleborzongott a fehér falak látványába, s abba a tudatba, hogy szeretett hadnagya már több hetet is kénytelen volt azok között tölteni.

- Valóban, elképesztő. De ne feledjétek: most már Aizen markában vagyunk. Bizonyára már azt is jól tudja, hogy itt vagyunk. – lépett elő Urahara.

- U-Urahara! A-Azt hittem… - kezdett el értetlenül dadogni Ichigo. Azt hitte, a volt shinigaminak jobb lett volna otthon maradnia, hisz még sohasem látta harcolni, még csak nem is edzett az elmúlt idő alatt. Nem volt biztos benne, hogy elég az ereje.

- Urahara, nem lett volna jobb odaát maradnod? Így nem lesz aki biztosítsa a Gargantát, amivel idejutottunk. – fejezte be Renji a mondatot.

- Efelől ne aggódj! – legyintett egyet a boltos – Az elmúlt pár hetet én sem henyéléssel töltöttem – válaszolt elkomolyodott tekintettel, majd mély zsebéből egy üvegcsét húzott elő, melyben vérvörös folyadék lötyögött.

- Ez… Ez meg mi? – kérdezte Ichigo.

- Egy igen veszélyes folyadék. Képes szétválasztani a szellemi részecskéket, majd egészen mássá alakítani azokat. Ezzel képes lennénk mi is megnyitni a teret, s kaput nyitni a mi világunkba. – magyarázta Urahara, majd visszahelyezte az üvegcsét a zsebébe – Nem volt könnyű létrehozni, elhihetitek. Megfelelő felszerelés, s azame ismeretek hiányában nem volt könnyű dolgom kinyerni a szerből ezt a folyadékot.

- És hatásos? – kérdezte lényegre törően Soi Fong.

- Azt nem tudom… - felelte zavarban Urahara, mire a második osztag kapitánya rögtön rá is mordult.

- Hogyhogy nem tudod!? Akkor mégis hogyan bízhatnánk benne!?

- Hát tudod, én is most járok itt először, nem volt módom tesztelni. – felelte mosolyogva a férfi.

- Egy pillanat! Azt mondtad az azaméből nyerted ki? – törte meg a veszekedést Yoruichi, megdöbbent arckifejezéssel.

- Igen. Bár sajnos abban nem vagyok teljesen biztos, hogy a kis Haru szervezete nem veszi zokon ennek a szernek a szagát. – felelte sajnálkozóan Urahara. Egy ideig senki nem szólalt meg, vagy Urahara gondterhes arcára bámultak, vagy az elkövetkező csata helyszínére. Egyik sem volt túl bizalomgerjesztő, egyik sem volt bíztató.

Ekkor Byakuya se szó, se beszéd megindult, arrébb kényszerítve az előtte toporgókat.

- Nem érünk rá tétovázni. Induljunk. – mondta színtelen hangján, úgy tűnt, mintha semmi aggodalmat nem érezne.

- Hai, Byakuya Nii-sama. – helyeselt Rukia is, majd ő is, s a csapat is megindult a Las Noches irányába.

 

Haru rendületlenül, szó nélkül követte Fresát, aki már a sokadik órája némán vezette a shinigamit. Kitsune, a hollow, most Haru karjai közt élvezhette az utazást, miközben alvást tettetve mélyeket szippantott a lány illatából. A shinigami formaiságból nem szólt semmit, pedig már régóta ki akart törni ajkai közül a mondat: hova ez a sietség? És egyáltalán miért segít neki? Mi az a hiba, amit Fresának is javítania kellene?

- „Talán túl kíváncsi vagyok…” – sóhajtott fel magában, ahogy ismét átfutottak agyán a gondolatok. Ekkor útmutatója, aki már eléggé lehagyta, most megtorpant. Egy alig térdig érő homokbucka volt csupán előtte, ő mégis teljesen megbabonázva meredt le rá.

- Nem gondoltam volna, hogy ismét használni fogom. Ráadásul erre… - motyogta magában. Azonban mire Haru beérte, ő már szorgosan ásni kezdett, amit társa értetlenül nézett.

- Fresa… Mégis mire jó ez? Mit keresel? – kérdezte végül.

- Egy szerkezetet, amivel rövid időn belül visszajuthatunk a Las Nocheshez. – mondta lelkesen Fresa, s ásott tovább.

- Egy szerkezet? – kérdezett vissza a shinigami, de még mindig nem érette. Hogy lenne képes egy szerkezet visszavinni? Inkább nem kérdezett rá, olyan fényt látott Fresa szemeiben, amit nem volt szíve kérdéseivel kiloltani.

Ekkor a lány körmei egy fekete, kemény fémlapokból álló dobozkába martak. Fresa remegő ujjakkal emelte ki a gödörből a dobozt, s elszomorodott tekintettel bámult rá. Haru értetlenül lépett melléje s vette ő is szemléletre a fekete tárgyat. Ajkait már kérdő szavakra nyitotta, de mielőtt bármi hang elhagyta volna száját, máris választ kapott.

Fresa lepattintotta a doboz két oldalán kiálló pöcköt, aminek következtében a doboz azonnal kinyílt. Remegő ujjai nem sokkal később egy nyakéket emeltek ki a ládikóból, amit aztán nem csak ő, de Haru is megbabonázva nézett. A vékony láncon egy dió méretű, háromszög alakú, ibolyaszínű medál ingázott. A lapjára állított háromszöget a csúcsán fémlapokból készült kacskaringós minták fogták össze a lánccal. Ezek a minták pár centire elváltak a medáltól, így Haru arra következtetet, valószínűleg azokat mozdítani is lehet.

- Ezzel visszajuthatunk. Bár nem gondoltam, hogy ismét használni fogom. – mondta mosolyogva Fresa.

- Mi ez? – kérdezte Haru, mire Kitsune is kíváncsian felemelte fejét.

- Tudod, anno én is a Las Nochesben éltem, Szayel-sama fracciónjaként. Ez a szerkezet is az ő műve. Ha elindítom, a sonidommal pillanatok alatt a Las Noches előtt leszünk. – mondta mosolyogva Fresa, majd a nyakába tette a nyakláncot.

- Szayel… fracciónja? – szólt elképedve Haru. Így már érthető volt az arrancar ruha, viszont még mindig nem tudott rájönni, mit keres itt kint, a Hueco Mundoban, s miért néz oly fájdalommal a medálon megcsillanó fényre.

- Kérlek, fogd meg a kezem. A szerkezet a saját erőmet erősíti fel, s így teszi lehetővé a sonido sebességének növelését is. – magyarázta tovább, mosolyogva Fresa, majd megragadta Haru karját.

- Várj! Nem lesz ebből gond? Mellékhatás? – kérdezte a shinigami, mire Fresa hirtelen megtorpant.

- Ne aggódj… minden… minden rendben lesz. – motyogta, azonban ez nem tévesztette meg Harut. Ismerte ezt az arckifejezést, jól ismerte már, hisz ő is rengetegszer viselkedett így.

- Figyelj, ha ez a valami képes megerősíteni a reiatsut, nem lenne egyszerűbb, ha odaadnád nekem? Így neked sem kellene fáradnod miattam… - kérdezte félőn Haru, hisz tudta, olyan helyen járnak szavai, ahol bármikor sebet ejthetnek.

- Nem. Nem tehetem. Megígértem, hogy vigyázok rá. – motyogta elmélyülten a lány, majd hirtelen hangnemet váltott, s mosolyogva folytatta – Induljunk!

Haru továbbra is aggódott barátja felől, úgy érezte, nem túl szerencsés azt a szerkezetet használni, de mielőtt még szóvá tehette volna balsejtelmét, Fresa a mintákból álló részt rápattintotta a lilán csillogó kőre.

Ekkor a kő halványan pislákolni kezdett. Eleinte halvány, majd egyre erősödő fénnyel, miközben úgy szívta magába viselője szellemi energiáját, mint vadállat prédájának vérét. Haru megbabonázva nézte az elképesztő követ, mely egy pillanatra a Hougyouku rémítő hatalmára emlékeztette.

„Ebből… nem lesz semmi jó” – folyton csak ez járt a fejében. Szinte már rettegve tekintett Fresa nyakában lebegő szerkezetre, ami fokozatosan felhánytorgatta Haru emlékeiben a fájdalmat.

Hirtelen a kő ragyogása eltűnt, s a lila szikrázás Fresa testére szállt át, aki komoly arckifejezéssel mély levegőt vett, s se szó, se beszéd, rohanni kezdett. Haru enyhe sikolyt hallatott ijedtében, majd igyekezett minden erejével a fénysebességnél is gyorsabb Fresába kapaszkodni. Szerencsétlen Kitsune is majdnem a porban ért földet, ahogy gazdája hirtelen Fresa felé nyújtotta karját, ám őt sem kellett túlságosan félteni, Haru hosszú, lengedező kesztyűjébe harapott.

„Elképesztő ez a gyorsaság. Még az én shunpomat is felülmúlja! Hát valóban ekkora hatalmat adott az a medál Fresának?” – elmélkedett Haru. Szájtátva nézett körbe, miközben Fresa továbbra is rendületlenül rohant tovább. Látszólag az arrancar tudta, merre kell mennie, de Haru már rég elvesztette a fonalat. A színek összemosódtak, akármerre kapta a fejét, mindenhol csak elszürkült, elmosódott képeket látott. Érezte, mekkora sebességgel haladnak, mégis már vagy fél órája tartott az út. Most értette meg igazán, milyen messze is került a Las Nochestől.

„Pedig alig pár percig voltam bent abban a tornádóban, mégis ilyen messzire vitt volna?” – gondolta fáradtan Haru. Bár nem ő loholt, mégis esetlennek érezte magát. Ezt is az azamének tulajdonította, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy nem így van, ez egy teljesen más fáradság, mintha nem is az övé volna.

Lassan Fresa felé emelte összezavarodott fejét, s hirtelen mindent megértett. Az arrancar erősen zihálva lélegzett, szemei majd’ leragadtak, mégis kitartással rohant tovább.

- Állj meg! – kiáltott rá Haru, hisz tudta, ha Fresa tovább folytatja, annak szörnyű következményei lesznek.

- Nem lehet… Még… még nem vagyunk elég közel… - mondta lihegve, azonban lábai már több ütemet is kihagytak a fáradtságtól, s majdnem orra is esett.

- Nem érdekel, hol vagyunk, de ha most nem állsz meg, komoly bajod eshet! – erőlködött továbbra is Haru, s hogy követelőzésének eleget tegyen, hirtelen ő is megtorpant, reménykedve, hogy így Fresa is torpanásra kényszerül. Azonban a lány nem Haru miatt állt meg, ereje hagyta végleg cserben, s esett eszméletlenül a homokba.

- Fresa! Fresa! – kiáltotta kétségbeesetten Haru, s azonnal az arrancar elé rohant, hogy felrázza. De semmi. Akárhogy ráncigálta, s kiáltozott utána, ő nem nyitotta fel szemeit.

- Most mit tegyek? – sóhajtotta tehetetlenül Haru, majd körülnézett. Bár már látta a Las Nochest, mégis tudta, valójában nagyon messze van még. Elindulhatna ugyan, de nem akarta Fresát csak úgy otthagyni, ha már ilyen segítőkész volt. Kitsune is hasonlóan érezhetett, hisz apró nyalogatásaival ő is ébreszteni próbálta az arrancart.

- Mond, Kitsune… mit kellene tennem? – motyogta a hollowra pillantva Haru, azonban az nem válaszolt, csak egy pillanatra felnézett, majd Haru ölébe ugrott.

- Most jut eszembe… eddig még nem is szóltál semmit sem. Pedig, ha úgy vesszük, te is arrancar vagy… - gondolkodott hangosan Haru, ahogy szemmagasságához emelte Kitsunét. Ő még így is csak enyhén oldalra biccentett fejjel nézett rá, majd megnyalta a lány arcát, mintha ezzel akarna „semmi bajt” mondani.

- Ez még nem old meg semmit! Fogalmam sincs, mit tegyek! – sóhajtotta Haru, majd sajnálattal végig nézett Fresán. A nyakék még mindig haloványan pislákolt, mintha még mindig szívná Fresa energiáját. Erre Haru rögtön a nyaklánc felé nyúlt, ám mielőtt elérhette volna, arra lett figyelmes, hogy keze erős sárga fényben úszik.

- Mégis… mégis mi ez? – szólt megrémülten Haru. Nem tudta mire vélni a kezében felgyülemlő szellemi energiát, viszont hamar eszébe is jutott, hogy ugyanez történt akkor is, mikor Kitsunével találkozott. A róka – mintha megint mondani akarna valamit – vakkantott egyet, majd Fresára ugrott, s újból vakkantott.

- Lehetséges… Hogy tényleg én gyógyítottalak meg akkor, Kitsune? Lehetséges, hogy többek között ilyen képességet is adott a Hougyouku? – motyogta Haru elképedve. Még mindig nem tudta, hogyan lehetne úrrá képességein, de azt mindenképpen belátta, addig kell cselekednie, amíg tud.  Kezét Fresa homlokára helyezte, s máris érezte, ahogy a melengető érzés átáramlik az arrancarba.

„Értem már… Már megértettem, hogyan tudja Hanabira érzékelni azt, amit én. Az a nyakék, ami az nekem készült, kifejezetten az azame mellékhatásainak csökkentésére jött létre. Mindketten érintkeztünk már azzal a löttyel, de az én véremben tisztább az azame, hisz gyerekkorom óta iszom. Hana azaméja érzékeli az enyémet, így képes megérezni azt, amit én, a medál pedig felerősíti ezt. Ha valóban így van, akkor Fresa nyakékének a Hyougyoukuhoz lehet valami köze… Hiszen az ő fáradtságát éreztem!”

Haru hiába törte a fejét, nem tudott rájönni, mi köze lehet a szerkezetnek a Hougyoukuhoz, ezért csak abban bízhatott, hogy majd Fresából kiszedheti.

 

Byakuya, aki eddig a csapat legelején menetelt szapora lépteivel, most megtorpant, mint a vadászkutya, mikor szagot fogott.

- Taichou, mi történt? – kérdezte Renji, mikor beérték.

- Ez a szellemi energia… - felelt lassú, elmélyült hangon Byakuya, érezte, nincs minden rendben az oly ismerős, mégis más szellemi energiával.

- Azame! – kiáltott fel, szinte megkönnyebbülten Izuru, hisz tudta, ezek szerint Haru valahol a közelben lehet.

- Nem, ez nem csupán Azame… - folytatta Byakuya gondolatmenetét Urahara. – Ez a Hougyouku ereje is egyben…

- Hogy mi? Az hogy lehet? – tette fel a mindenkiben feltörő kérdést Ichigo. Urahara kisvártatva felelt csak, nem tudta, hogyan fogalmazza meg úgy, hogy a legkisebb dühkitörést eredményezze.

- Aizent ismerve… nem kizárt, hogy kísérletezett az azamével, hogy megtudja, milyen eredményeket érhet el a szer segítségével a Hougyoukun. Ha így történt, valószínűleg Haru lehetett az alany…

- Az nem lehet! – kiáltott fel dühösen Soi Fong, s vele együtt Izuru, ugyanakkor Byakuya is megrémült arccal fordult Urahara felé.

- Pedig attól tartok, erről lehet szó, hisz érzitek, nem? Ez a teljesen más energia valójában Harué… - folytatta Urahara.

- De… ha ennyire megváltozott a reiatsuja, akkor… - szólt Ichigo balsejtelemmel a hangján.

- Menjünk. – vágott közbe Yoruichi, majd fürge lépteivel Byakuyát is megelőzte. – Haru itt lehet a közelben. Az, hogy hirtelen megéreztük a reiatsuját, csak azt jelentheti, hogy szökni készül. Most kell megtalálnunk!

Yoruichi hangján is nyilvánvalóan érezni lehetett az aggodalmat, s a feszültséget. Azonban mielőtt fejjel ment volna a falnak, Ichigo megragadta a karját.

- Nyugalom, Yoruichi-san! – mondta szokatlan komolysággal – Te mondtad nemrég: nem kapkodhatunk el semmit!

- Kurosakinak igaza van. – szólt közbe Ishida - Nem biztos, hogy Haruról van szó, bár valóban nagy a hasonlóság, de nem kizárt az sem, hogy Aizen más valakin használta a Hougyoukut és az azamét…

- Igen, próbáljunk optimistán gondolkodni! – helyeselt Orihime is.

- De… Aggódom érte…

- Ahogy mindannyian. De most az a legjobb, ha mindent megfontoltan cselekszünk, nem tudjuk mik lehetnek tetteink következményei. – magyarázta Urahara, majd Yoruichihez lépett. Még sosem látta ennyire gondterheltnek, valóban sokat jelenthet a shinigami számára a húga.

Byakuya azonban nem hallgatott a csapat tanácsaira, szótlanul shunpoba kezdett, s rohant a Harunak tulajdonított szellemi energia után.

- Byakuya! – kiáltottak utána.

- Nem értem, még soha nem láttam ilyennek Nii-samát. – mondta Rukia, mikor ők is rohanásba kezdtek.

- Mondtam, nem? Mindannyiunk közül ő áll legközelebb Haruhoz. Olyanok ők, mint egy testvérpár. Még ha nem is mutatja ki, csupán büszkeségből, valójában ő aggódhat a legjobban Haruért. – magyarázta Yoruichi. Próbált ő is tiszta fejjel gondolkodni, viszont a tudat, hogy szeretett húga valószínűleg kísérleti nyúl lett, egyszerűen feldühítette.

 

Az idő vészesen telt. Byakuyáék töretlenül siettek a Las Noches felé, mely sehogysem akart közeledni, ugyanakkor egy teljesen más területen Haru igyekezett újra életet lehelni Fresába. Eközben Szayel is szorgosan ügyködött egy hasonló szerkezetet létrehozni, amely volt fracciónjának készített anno. Szokatlan nyugtalanság lett úrrá rajta, mikor megtudta, hogy Haru kivel is van. Ez a tudat arra ösztönözte, minél hamarabb készen kell lennie, s akkor talán Fresával is újra beszélhet, talán akkor választ kap arra, miért tűnt el.

Ekkor azonban, alig fél perces eltéréssel két pityegés hallatszott az egyik számítógép felől. Eleinte a kutató nem foglalkozott vele, minden erejét a szerkezet elkészítésére összpontosította. Mikor aztán ráébredt, hogy a pityegést az a számítógép hallatja, amely a Las Noches környékén lévő erős szellemi energiát keresi, akár egy radar, azonnal ott hagyta munkáját, és a géphez sietett. Legnagyobb meglepetésére több mint tíz apró pöttyöt látott villogni a monitoron. Három a Las Nochestől keletre, s a többi pedig délkeletre.

- De hiszen… Fresa… - motyogta meglepődve Szayel. Az, hogy ilyen hamar, s váratlanul feltűnt a három reiatsu, csak azt jelentette, hogy Fresa használta az előző szerkezetet. Hogy a másik tíz szellemi energia kihez tartozott, az már nem érdekelte, tudata csőlátásba szorult, s csak egyre tudott gondolni: vissza kell hozni azt a két lányt, minél hamarabb. Az újabb, biztonságosabb szerkezet még nem állt készen a használatra, Szayel mégis se szó, se beszéd, rohanva elindult az ajtó felé. Az azonban még azelőtt kinyílt, hogy ő odaért volna, majd Gin lépett be a terembe, így kis híján összeütköztek.

- I-Ichimaru… - szólt megdöbbenve az Espada, mikor sikerült visszaszereznie egyensúlyát. Gin nem értette a feldúltságát, csak miután rápillantott arra a bizonyos képernyőre. Ekkor már ő sem tudott nyugodt maradni.

- Megtaláltad? – kérdezte. Hangja még most is gondterhes, s aggódó volt, Szayel még mindig nem tudta megszokni a shinigami ezen oldalát. A kérdésre bólintott egyet, majd szavaival is alátámasztotta.

- Igen, de… Úgy tűnik a Soul Society nem hagyta annyiban, hogy Harut idehoztuk. Tíz másik szellemi energiát észleltem a Las Nochestől délkeletre. Messzebb vannak ugyan, mint Haruék, de nem annyira, hamar beérhetik, és ha a drágalátos shinigamink úgy jutott ide, mint gondolom, egy ideig nem fog onnan elmozdulni, könnyen rátalálhatnak.  – magyarázta, közben szemüvegét igazította meg. A hír még nagyobb súlyt nehezített Ichimaru vállaira. Már nem csak Aizen előtt kell visszahozniuk Harut, de a többi shinigamit is meg kell előzniük. Minden perc számított, s úgy tűnt, az idő nem az ő oldalukra áll.

- A szerkezet? – érdeklődött Ichimaru, s próbálta visszaerőltetni arcára róka vigyorát.

- Még nincs kész. Mint mondtam, 24 órára lenne szükségem… De az idő sürget, bizonyára Aizen is észre vette a betolakodókat, valamint Haru szellemi energiájának eltűnését.

- Tudom… Ezzel én is tisztában vagyok… - nyögte összeszorított fogai közül, majd hirtelen hátat fordított, s szapora léptekkel elindult. Elege volt már a tétlen várakozásból, még akkor is, ha tudta, Szayel mindent megtesz, hogy készen legyen a szerkezet. Legutóbbi beszélgetésük óta több óra is eltelt, s látszólag rengeteget haladt a kutató a szerkezettel, ám még mindig több időre volt szükség. Grimmjow és Hanabira is már saját lakosztályukban voltak. A lány mélyen aludt, Grimmjow viszont az ágy szélén ücsörögve bámult a semmibe. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd aggodalmat is érezni fog harcra kiéhezett szívében, most mégis megtörtént. Mégsem Haru miatt aggódott, ő teljesen semleges volt számára. Ezt a különös, idegesítő érzést pont a mellette fekvő nő okozta, aki – maga Grimmjow se tudta – most is vonzotta az Espadat. A férfi gondosan betakarta Hanabirát, majd felállt, s kisétált a nappaliba, ahol az ablaknál állt meg, s ott tűnődött tovább. Ekkor azonban hirtelen ismerős szellemi energiát érzett meg. Többek között Haruét is, de nem ez volt az, mely széles, sejtelmes vigyort húzott arcára, olyat, amit már rég nem viselt.

- Hát eljöttél, Kurosaki… Heh, úgy tűnik ennek a rohadt unalomnak is vége lett… Baszottul ideje volt már. – röhögte, majd se szó, se beszéd, ő is útnak indult, akárcsak Ichimaru. Nem is sejtette, hogy Hanabira ugyanígy megérezte a shinigami helyettes reiatsuját. A lány tudta, hogy semmivel nem tudná lebeszélni kedvesét a harcról, Grimmjow mindenképpen elérné célját. Így hát Hana nem is tett mást, mint takarója alá bújva egyetlen egy mondatot ismételgessen…

- Legyen már vége… ennek az egésznek!

 

Hirtelen hatalmas, rémisztő mennyiségű szellemi energia futott végig a Las Nochesen. Mindenki egy emberként emelte fel a fejét, pattant fel az ágyból a reiatsu megérzése után. Ugyanekkor Gin, s Szayel is megtorpant. Arcukról leolvasható volt a döbbenet, félelem, s szitkozódás egyvelege, hisz tudták, Aizen hívja őket a gyűlésre. Szayel tudta, sem neki, sem Grimmjownak nem származik semmi gondja Haru eltűnéséből, de Gin komoly bajba kerülhet, ha most a shinigami lány nem jelenik meg a gyűlésen. Az espada végül felhagyott a semmibe bambulásba, s elindult a hatalmas terem felé, ahol ezek az összejövetelek menni szoktak, Gin viszont mozdulatlanul állt, még mindig. Az a rengetek, átkozott súlytömeg ezúttal az ő vállaira települt, szinte már retteget attól, milyen következményei lesznek Haru szökésének.

Halványan elmosolyodott, majd ez a mosoly széles vigyorrá vált. Rádöbbent, milyen ironikus is a sors, hiszen érzelmeik felcserélődtek Haruval. Mindeddig Haru igyekezte tűrni súlyt, s így megvédeni szerelmét, ám ez a szerep most Ginre szállt, most ő kénytelen meginni mindannak a levét, amit Haru szökése okozott. Ugyanakkor most Haru próbál, próbált elmenekülni múltjától, s vétkei elől, mint nem régiben Ichimaru. Viszont az, hogy Haru visszatért, nem jelenthet mást, minthogy ő kész szembe szállni bűneivel, ő már kész újra előre nézni, és nem menekülni. Ennek tudatában Gin sem tétlenkedhetett többet. Sarkon fordult, majd megszokott arckifejezésével elindult a tárgyalás helyszíne felé.

Mikor megérkezett, a legtöbb Espada, köztük Grimmjow is jelen volt. Egy percre összenéztek, mintha annyit mondanának ezzel: baj van. Grimmjow ugyan jelét sem mutatta, hogy idegesítené magát a helyzeten, de nyilvánvaló volt, hogy számára sem kellemes a szituáció. Még pár percet kellett várakozni a többi Espadára, s minél tovább tartott ez a várakozás, Gin annál elmélyültebben bámulta a mellette üresedő széket.

- Gin, áruld el! Haru miért nem jött el? – szólalt meg Aizen, mikor az utolsó Espada is helyet foglalt. Fél szemmel Grimmjow és Szayel a shinigamira pillantott, figyelmesen hallgatva annak válaszát.

- Nemrég fogadta csak be a Hougyouku erejét. Sajnos lebetegedett, ezért nem tudott eljönni. – válaszolt végül vigyorogva Gin.

- Értem… - szólt Aizen önelégült hangon, az asztalra könyökölve, majd kezét összekulcsolta, s arra nyugtatta állát. Kijelentésén mindhárman megkönnyebbültek, bár nem hitték, hogy ennyivel félre lehet vezetni a vezetőt… nem is.

- De akkor mondd, miért érzem mégis a Las Nochesen kívül a szellemi energiáját? S ha nem tévedek, pár pillanatra még el is tűnt. Mondd, hogy lehet ez? – kérdezte rezzenéstelen arccal, maga mellé, Ginre pillantva. A shinigami némán tekintet vissza, továbbra is magára erőltetve azt az átkozott álarcot.

- Nyilvánvaló, hogy Haru megszökött, bár a te feladatod volt, hogy vigyázz rá. Ez az egyik ok, amiért ilyen későn összehívtalak titeket. – tekintet rá a többiekre. Gin egyre jobban érezte vállain a súlyokat, melyek most a rémülettől is nehezebbek voltak.

- Ti még ugyan nem tudjátok, de Haru segítségével, a Hougyouku alig három hét alatt felébred, és eléri végső hatalmát. De hogy elsöprő győzelmet arassunk, szükségünk van Harura, ezért… - egy kis szünetet tartott, mintha csak a feszültséget akarná fokozni – Az lesz a legjobb, ha visszahozzuk őt. Szayel! – fordult az espadahoz, aki összerezzenve tekintet vissza rá – Kérlek, küld el utána a nevemben az Exequiast, ugyanakkor parancsot adok az arrancar elpusztítására is.

Erre az utasításra ismét összerezzent, s kikerekedett szemekkel meredt vissza a vezetőre.

- Hogy mi? – motyogta alig hallhatóan.

- Nem tudhatjuk biztosra, de meglehet, hogy annak az arrancarnak köszönhető Haru reiatsujának hirtelen eltűnése. Jobb lesz megszabadulni tőle. Vagy van valami kifogásod, Szayel Aporro? – kérdezett vissza nyájasan Aizen.

- Nem, nincs. Értettem, máris elküldöm Haruért… Yamaneko-samáért az Exequiast. – válaszolt gyorsan kijavítva előbbi megszólítását. Hangja, hasonlóan arcához, kifejezéstelen lett. Tudta, már nincs visszaút, már nem tehet semmit Fresáért.

Mikor aztán az espada elhagyta a termet, hogy feladatát elvégezze, Aizen folytatta.

- Van még valami, amiért fontosnak tartottam, hogy összehívtalak titeket. Bizonyára ti is megéreztétek, néhány shinigami lépett a Hueco Mundoba. Kaname! – pillantott rá a harmadik áruló shinigamira, aki azonnal engedelmesen cselekedett, majd egy szerkezetet elindítva a hosszú asztal közepén egy kivetítőn megjelent az a tizenegy fiatal, akik Haru megmentéséért jöttek.

- Ők lennének az ellenfeleink? – szólt a kilences espada, kinek arcát egy furcsa, hosszúkás álarc takarta.

- Tch, reménykedtem, hogy valami kihívás is lesz, de ezeknek fele még kölyök! – vetette oda az ötös Espada, Noitra.

- Ne becsüljétek le őket, az a néhány „kölyök” egyedül sikert aratott, mikor a Soul Society ellen fordultak. – szólt közbe elvigyorogva Aizen.

- És… Ezúttal miért jöhettek? – törte meg a csendet a hetedik espada.

- Tekintve, hogy a csapat közé tartozik Haru volt hadnagya, valószínűleg a lányt akarják visszaszerezni. – válaszolt Aizen. Gin csak ekkor pillantott rá a kivetítőre, s ekkor látta csak meg, hogy a csapat közé tartozik volt hadnagya is, akinek most szokatlan elszántság ült arcán.

- Tch, azért a kis csitriért ennyien eldobják az életüket? Heh, legalább eljátszadozom velük egy ideig. – röhögött fel Noitra, mire Halibel lecsitította.

- Nem halottad Aizen-samát? Ne becsüld le őket!

- Beugadtál? Talán szeretnél egy kis ízelítőt? – szólt vissza az espada, de a nő nem felelt semmit. A csöndet végül Grimmjow törte meg azzal, hogy felpattant a székről, s készült ott hagyni a társaságot.

- Hová készülsz, Grimmjow? – kérdezte Tousen.

- Hát nem egyértelmű? (istenem, ez a mondat-_-’’ XD) Kinyírom a kis bandát!

- Nem kaptál rá parancsot, ülj vissza. – parancsolta Tousen, Grimmjow azonban nem hallgatott rá, túlságosan is fűtötte a harc iránti vágy. Végül Aizennek kellett megfékeznie őt.

- Grimmjow. Megkérhetnélek, hogy ülj vissza a helyedre? – szólt nyájas, önelégült hangon, viszont az espadat ez sem akadályozta meg abban, hogy folytassa útját. Következő lépésénél azonban szörnyű szellemei energia zúdult rá, ami szinte menten összenyomta, s így térdre kényszerült.

- Nem hallottam a válaszod, Grimmjow! – folytatta az erőfitogtatást Aizen, majd hirtelen abba hagyta, s a többiekhez fordult, ezzel is növelve Grimmjow szívében a gyűlöletet. A vezető pár szóval elsimította az ezalatt feltűnő nézeteltéréseket, majd lezárta a gyűlést. Mindenki igyekezet a lehető leggyorsabban elhagyni a termet, ugyanekkor Gin és Grimmjow is menekülve lépett ki a szobából.

- Megfontoltabbnak kellene lenned, Grimmjow-san. – szólalt meg végül Gin, mintha neki semmi aggódni valója nem lenne.

- Tch, ne pofázz úgy, mintha neked nem lenne mitől tartanod! – vágott vissza – Mihez kezdesz most, hogy Aizen rájött Haru szökésére?

Gin nem felelt, sokáig csak némán bambult maga elé, ami lassan rohadtul kezdte idegesíteni az espadat. Viszont ő sem felelt semmit, az egója nem engedhette meg, hogy kimutassa, valójában nagyon is érdeklik a történtek.

- Nem tudom. – válaszolt végül a shinigami, s megtorpant – Az egyedüli megoldás, ami előttem lebeg az, hogy mindent magamra vállalok, következményekkel együtt. Viszont jobban járnál, ha hallgatnál Tousen-sanra, és ezúttal Aizenre. Hanabira sem örülne, ha harcolni látna. – mondta Gin, majd folytatta útját lakosztálya felé.

Grimmjow viszont nem mozdult. Az utóbbi mondat nem hagyta megmozdulni. Még hogy ne harcoljon? Ráadásul pont Ővele ne? Nevetségesnek, már-már felháborítónak tartotta ezt. Bármennyire is kedvelte az arrancar lányt, a vérében csörgedező harc iránti vágyat még ez sem irthatta ki.

 

Eközben Haru már abba hagyta Fresa gyógyítását, s most már csak arra várt, hogy felébredjen. Egy valami azonban nem hagyta nyugodni… Mintha barátai energiáját érezné a távolból. Lehetséges, hogy eljöttek érte?

- Még… nem mehetek vissza. Miattam fog hamarosan felébredni a Hougyouku, valamit tennem kell ellene. – mondta elgondolkodva Haru, majd a monumentális épületre pillantott, mely továbbra is azt sugallta számára, hogy meneküljön. Ő azonban már rég elhatározta, szembe száll tetteivel, nem hagyja, hogy vétkei végül ellene szegüljenek. Ahogy szinte farkas szemet nézett a Las Nochessel, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki belemarkol kesztyűjébe, így visszafordult Fresához.

- Haru… Mit keresel még itt? – kérdezte Fresa, ahogy álmosan felült.

- Hogyhogy mit? Nem hagyhattalak magadra!

- Ostoba! – kiáltotta Fresa – Már minden bizonnyal tudják, hogy itt vagyunk! Bármelyik pillanatban értünk jöhet az Exequias!

- Ex… micsoda?

- Egy külön osztag a betolakodók elpusztítására. – magyarázta Fresa.

- De mi nem vagyunk betolakodók!

- Te valóban nem, de én már annak számítok… - válaszolt szomorúan Fresa, majd nyakékébe markolt. Haru úgy érezte, most kell rákérdeznie, mielőtt még teheti.

- Nem rég azt mondtad, Szayel fracciónja voltál… De akkor… hogy kerültél ide?

- Ez hosszú történet… - sóhajtotta Fresa, annak reményében, hogy így elterelheti a szót, de Haru nem tágított, elég volt arckifejezésével jeleznie akaratát.

- Rendben, elmondom. – sóhajtotta megadóan Fresa – Az egész ennek a szerkezetnek köszönhető… Mikor Szayel-sama elkészítette, azonnal be akarta mutatni és én ebben segítettem neki. Azonban a szerkezet egyik mellékhatása az lett, hogy szörnyen kifárasztotta használóját, jelen esetben engem. Aizen úgy gondolta, nincs szükség erre a medálra, hiszen a Hougyoukuval is képes bármilyen erős arrancart létrehozni. Szayel-sama ugyan felhagyott ezzel a kísérlettel, én mégis örömmel viseltem tovább, hiszen büszke voltam mesterem munkájára. Egy nap azonban…

- Mi történt? – törte meg a csöndet Haru kíváncsi hangja.

- Állítólag Aizen adott rá parancsot, hogy Ulquiorra elorozza tőlem ezt a szerkezet, de az a gyanúm, ő inkább attól tartott, hogy ezzel én sokkal erősebb lehetek nála. Természetesen nem akartam neki adni, így ő erőszakhoz folyamodott. Tudván, hogy a medált használva kimerülhetek, nem használtam a csata során, de mondanom se kell, nem bírtam a négyes szintű espadával. Mikor már beláttam, semmi esélyem egy Espadaval, kétségbeesetten vettem használatba a szerkezetet, de nem harcra használtam, hanem menekülésre. Csak futottam, minél messzebbre attól a kibírhatatlan személy elől. Gyűlöltem, s gyűlölöm a mai napig, amiért arra kényszeríttet, hogy meneküljek! – fejezte be történetét, a lehető legnagyobb gyűlöletet köpve a végén. Ezen Haru titokban el is mosolyodott, mondván: Akárcsak én Aizent…

- De, miért nem térsz vissza velem?

- Nem tehetem… Bár gyűlölöm… de ugyanakkor túlságosan félek is tőle. És Szayel szitkozódó szavaitól is félek, amivel biztos megbombázna, amiért elhagytam. – felelt elszomorodva, kezét lábai köré kulcsolva.

- Nézd, én is rettegek egy bizonyos személytől, de nem hagyhatom, ahogy te sem, hogy a rettegés erősebb legyen a szeretetnél!

- Én… akkor sem mehetek vissza… Mint mondtam, engem már betolakodónak tekintenek, amiért ilyen hosszú ideig voltam távol. – magyarázta lehajtott fejjel Fresa. Haru szinte csalódottabb volt, mint maga Fresa. Igaz, egykor ő is hagyta, hogy félelme erősebb legyen, hiszen ez miatt került ilyen helyzetbe. Éppen ez az! Ha nem engedte volna, hogy félelme eluralkodjon rajta, most nem lenne semmi aggodalma.

- Fresa – szólt végül a shinigami – ennek a szerkezetnek ugye van valami köze a Hougyoukuhoz?

- Igen. Szayel-sama végülis hasonló szerkezetet akart létrehozni, mint a Hougyouku, csak olyat, amelynek nem kell semennyi idő, ami azonnal képes megnövelni az erőt, de csak átmenetileg. Ezért alapos elemzés után a Hougyoukut vette alapul, így a kibocsájtott erejük is hasonló.

- Értem… „Hát így voltam képes megérezni azt, amit Fresa. Az azame felerősítette a két Hougyouku közötti kapcsolatott, akárcsak Hanabiránál az azame blokkoló nyakék. Tch, nem gondoltam volna, hogy valaha is haszna lesz annak a löttynek”

- De… honnan találtad ki?

- Tudod… Mielőtt elmenekültem volna, a testem kapcsolatba lépett a Hougyoukuval, mondhatni, az ereje átáramlott belém.

- De így… a Hougyouku ereje… - szólt Harura meredve a lány.

- Igen, az is megnőtt. Alig három hét van még az ébredéséig. Éppen ezért kell mihamarabb visszatérnem, hogy megakadályozzam ezt!

- Három hét… - motyogta reszketve Fresa. Nem gondolta volna, hogy egyszer eljön a nap, mikor azt kívánja majd, bár ne létezne a Hougoukyu.

- Mindenesetre, köszönöm a segítségedet. Igazán hálás vagyok. – mondta Haru, majd felállt, nem sokkal később Kitsune máris a vállára mászott.

- Biztos így lesz a legjobb? Visszatérsz oda? Ahol legnagyobb félelmed él? – kérdezte Fresa, szinte már megvetően. Pedig valójában nagyon is csodálta Harut, csodálta, amiért képes szembe nézni azzal, amivel ő talán soha sem.

- Igen. Visszatérek arra a helyre, ahol félelmeim gyökereznek. De ugyanakkor oda, ahogy a boldogságom is lelem. – válaszolt mosolyogva Haru, majd el is indult az épület felé. Ekkor azonban rengeteg szellemi energiát érzett, ami megálljt parancsoltak lábainak. Nem sokkal később egy seregnyi, fehér ruhás arrancar jelent meg előtte, mindegyiken különleges maszk.

- Ez nem lehet! Az Exequias! – kiáltott fel Fresa, majd felpattant ültéből.

- „Mit akarhatnak ezek? Csak nem harcolni?” – gondolta remegve Haru, s kezét máris kardjára emelte.

- Ne értsen félre minket, Yamaneko-sama! – szólalt meg a vezetőnek vélt arrancar – Azért jöttünk, hogy visszavigyük önt Aizen-samának. Valamint, hogy végezzünk az arrancarral! – fejezte be tömören két mondatát. A két lány kikerekedett szemekkel, földe gyökerezett lábakkal meredtek az előttük álló osztagra. Azonban a kifejezés, hogy „Aizen-samának” haragot gyújtott Haru szívében. Még hogy őhozzá? Egy frászt! Az egyetlen ok, amiért önként vissza menne, az egy hatalmas pofon lenne, amit legszívesebben most azonnal átadott volna a shinigaminak.

- Nem öltök meg senkit, amíg én itt vagyok! – kiáltotta Haru, s elszánt tekintettel kardot rántott. Nem érdekelte, ennek mi lesz a következménye, de ha ő visszamegy arra a borzalmas helyre, annak oka nem Aizen lesz, nem is a többi társaság, csak is egy, egyetlen egy személy.