14.fejezet

Öszefonódott szívek


Ichigo, és a többi sinigami hirtelen magas ugrást észleltek a szellemi energián, melyet mindeddig loholva követtek. Bár hosszú ideje rohantak már, mégsem tűnt úgy, hogy közelebb jutottak volna az épülethez. Ekkor Ichigo megtorpant, majd a többiek is hasonlóan cselekedtek.

- A reiatsu… emelkedni kezdett… - állapította meg összehúzott szemöldökökkel a shinigami helyettes.

- Lehetséges, hogy… Haru-chan harcolni készül? – szólt félszegen Orihime.

- Ha így van, akkor valószínű, hogy… - válaszolt Rukia, de utolsó szavát nem tudta kiejteni. Gondolatai gyorsabbak voltak szavainál, így mire kiejthette volna, már tudta, hogy ha Haru valóban Aizennel készül harcolni, nem biztos, hogy túl élné.

- Igen, meg lehet. De ne feledjük azt se, hogy a Las Nochesben más arrancarok is tartózkodnak. Nem tudhatjuk, Haru kivel készül harcolni. – próbálta pozitív irányba terelni a többiek elméjét Urahara. Soi Fong hamar vissza is szólt, miután Yoruichinek kellett lenyugtatnia. Izuru azonban nem tudott tovább tétlenül ácsorogni, halk, elégedetlen sóhajt követően megfordult, s szapora, zaklatott léptekkel folytatta útját.

- Kira… - szólt Ichigo, akit kicsit meglepte a shinigami durcás viselkedése.

- Ahelyett, hogy azt feszegetjük, mit csinálhat Haru, inkább siessünk, és vigyük vissza a Soul Societyba! – vágta rá morcosan Kira, válla fölött hátra pillantva, majd ment tovább. Valójában idegességét leplezte morcos viselkedésével, nem pedig haragját a társai iránt. Ideges volt, hisz ő is tisztába volt azzal, hogy Haru nem harcolhat Aizennel! Valamint ott volt még Byakuya is, aki hasonlóan Kirához, azonnal folytatta az utat. Izuru azonban elárulta magát. Azzal, hogy keresztnevén szólította felettesét, lerítt magáról, hogy mennyire kétségbeesett valójában.

„Ez a lány… Nem elég, hogy Yoruichinek, a nővérének ekkora aggodalmat okoz, de még olyan embereken is kétségbeesést látok, akik valójában szinte megtörhetetlenek. És ő mégis… Mégis képtelen segítséget kérni, csakis egyedül akar mindent megoldani!” – gondolta Ichigo, ahogy végig nézett a társaságon. Fejében újra lejátszódott a nap, mikor először, s utoljára találkozott Yamaneko Haruval. Ő akkor is egyedül harcolt a hollowok ellen, nem hagyta Izurut harcolni, mondván; félti őt. - „De még ha így is van… Ha valóban azért cselekszik így, hogy másoknak ne essék baja… Ez akkor sem elég indok arra, hogy minden súlyt a vállaira vegyen, és tűrve, egyedül küzdjön!” – folytatta elmélkedését, majd elszántan, feltörve a kétségbeesés béklyóit, felkiáltva elindult.

- Kirának igaza van! Nem sopánkodni jöttünk ide, az ég szerelmére! Egy kettő, csak szaporán!

Ichigo felkiáltozásai valamennyire képesek voltak szétszaggatni a komor hangulat fátyolát, ám még így mindannyian tudták, valami készülődik.

 

Haru támadópozícióba állt, kardját szorosan megmarkolva, jobb kezét védekezésre felkészítve. Elrettentésként - mint mikor viadalnál a vadállat felborzolja szőrét – szabadon engedte szellemi energiáját. Azonban csak egy részét, hisz tudta, most már hatalmas erő birtokában van, amit bárki megérezheti. S azt nem akarta, hogy a nagy mennyiségű reiatsu más hollowokat is idecsaljon. Az Exequias vezetője belátta, nincs más választása, minthogy harcba szálljon Haruval, így ő is kardot rántott.

- Értem, tehát tényleg nincs más választás.

- Haru! Mit művelsz!? Velük nem harcolhatsz! Nekem… nekem már úgyis mindegy! – kiáltotta Fresa, majd Haru karjába kapaszkodott, erősen megszorítva, ezáltal is nyomatékosítva lebeszélő szándékát.

- Fresa… Amíg élsz, amíg érzel, addig sosem mindegy! Tudom, nehéz, iszonyúan nehéz szembe nézni félelmeinkkel, de azt soha nem hagyhatjuk, hogy felülkerekedjen rajtunk! Éppen ezért… Nem hagyhatom, hogy meghallj. És ugyanígy te sem hagyhatod, hogy elvegyék az életed. – válaszolt Haru, rá se pillantva az arrancarra.

- De… - motyogta Fresa. Váltig úgy gondolta, jobb, ha ő elhagyja ezt a világot, hisz ha nem lehet azzal, akit szeret, mi értelme? De, most valami megváltozott benne. Nem saját életéért aggódott. – Haru, ez az Exequias. Kifejezetten a pusztításra szakosodtak…

- Ne aggódj már! – mosolyodott el Haru, majd Fresára pillantott – Egészen eddig nem tudtam használni a Hougyouku által szerzett erőimet… Valójában, ez volt a második félelem, ami elűzött. De amíg te szunyókáltál, rájöttem az erőm titkára. Már képes vagyok uralni! – mondta ki a végszót, majd elrugaszkodott a földről, s a magasba ugorva újabb jelszó hagyta el száját.

- Hasítsd ketté az eget, Inazuma! – kiáltotta. Reiatsuja azonnal aranysárga fényben úszott körülötte, kardja felvette jellegzetes villám alakját. Egy pillanat, se több, s máris kardcsattogást lehetett hallani. Ő, és az osztag vezetője elkezdték a csatát. Fresa alig tudta kapkodni jobbra-balra, föl-le a fejét, hogy követhesse Haru mozgását. Lenyűgözte a lány őszinte beszéde, s most hasonlóan lebilincselte a gyorsasága.

Azonban nem csodálhatta tovább a harcot, az osztag többi tagja, akik voltak vagy harmincan, mind egyszerre rontottak Fresának. Nem tehetett mást, sebesen kardot rántott, s minden erejével azon volt, hogy túlélje a harcot. Ha másért nem, Haruért. Hisz ő most miatta kockáztatja életét, miatta harcol. Így hát Fresa semmiféleképpen nem hagyhatta elillanni füle mellett Haru szavait, miszerint élj, s küzdj azért, hogy élj! Bár úgy tűnt, sikeresen hárít minden támadást, ő mégis tudta, hátrányban van. Minden egyes csapásnál vesztett gyorsaságából, s egyre inkább érezte, hogy sarokba szorítják. Kénytelen volt a magasba ugorni, hogy időt nyerjen. Ekkor hátulról érte egy csapás, viszont ő csak annyit észlelt belőle, hogy közel, egészen közel a háta mögött két kard összecsattan.

- Na de… Haru… - motyogta Fresa megdöbbenve. Kérdőre akarta volna vonni, de mire remegő szájára jöttek volna a szavak, Haru súlyos sebet ejtett ellenfelén, majd sebesen visszatért saját ellenfeléhez. Fresa tekintete pár pillanatig még a shinigamin volt. Próbálta megfejteni, hogy Harunak mi haszna származik abból, ha neki, egy arrancarnak segít. Ha ő valóban nem áruló, és a Soul Society shinigamijaként él, miért segít neki? Akárhogy törte a fejét, nem tudott rájönni. Shinigami ő egyáltalán? Hisz azzal a róka kinézetű hollowwal – aki most is a lány vállába kapaszkodva csüngött - is barátságban van! Még harc közbe is ez járt a fejében, ám egy idő után gondolatait felváltották a kétségbeesett támadások tervei. Rég kijött a formájából, elszokott a harctól, így most meglehetősen nehéz dolga volt.

Mindeközben Haru is harcolt, bár ő kevésbé vetette be minden tudását. Érezte testében a Hougyouku és az Azame együttes erejét, s tudta, nincs arra szükség, hogy mindet bevesse. Nem akart ő halálos sebet okozni ellenfeleinek, hiszen csak Fresát akarta kimenteni ebből a szerencsétlen szituációból. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy az osztag vezetője sem akarja őt súlyosan megsebezni, hiszen ő Aizen „játékszere”, nem ölhetik meg csak úgy. Éppen ezért tudta, hogy a vele való harc csak elterelés, hogy miközben ő a vezetővel küzd, a többiek végezzenek Fresával.

 „Valahogy el kell innen tűntetnem Fresát… Vagy… vagy tényleg az lesz a megoldás, hogy elpusztítsak mindent, és mindenkit…” – állapította meg Haru, s e keserű megoldástól fel is szisszent. Ekkor hirtelen megtorpant, hogy tiszta fejjel felmérhesse a körülötte folyó eseményeket. Ellenfele ugyancsak megállt, mintha csak játszadozásnak venné a kettőjük közti csetepatét, s incselkedően azt mondaná: na gyerünk, támadj! Erre Haru csöppet durcásan reagált, s összehúzott szemöldökökkel Fresa felé pillantott. Valóban nem állt jól a szénája, egyre inkább úgy tűnt, nem bír a túlerővel.

„Pedig… Érzem, hogy nem alacsony a reiatsuja! Akkor meg… Hát valóban ekkora hatalmat adott a Hougyouku? Ami egy átlagosan erős arrancarnak kihívás, nekem semmiség? Ez esetben itt az ideje, hogy használjam ezt az erőt, és véget vessek ennek!” – gondolta Haru, majd mindkét kezével szorosan megmarkolta kardját. Hamarosan észlelni lehetett a változást szellemi energiáján, ahogy engedte, hogy a hougyouku ereje elterjedjen testében. Ennek következtében aranysárga aurája enyhe rózsaszínre váltott, reatsuja megtelt azzal a nyomasztó, kellemetlen érzéssel, melyet a kő is árasztott.

- Értem. Szóval komolyan gondolja. – állapította meg az osztag vezetője, majd Haru elé ugrott. Azonban az a hatalmas szellemi energia, amely körülötte csapdosott, oly fullasztó, s elviselhetetlen volt, hogy kénytelen volt azonnal pár méterre szökkenni a lánytól. Haru elszánt tekintettel meredt rá, s már készült is a támadásra. Lábai azonban erőtlenül mozogtak, mikor a parancsot kiadta volna nekik. Gyomra összeszorult, szíve eszeveszett kalimpálásba kezdett, míg tüdeje égetően marta testét, mintha belülről ezernyi apró féreg rágcsálná magának az utat. Hörögve mellkasához kapott, körmeit erősen bőrébe mélyesztette, mint minden alkalommal, most is a fájdalmat próbálta kitépni magából, ám az egyre inkább terjeszkedett. Ez más volt, mint az eddigi roham, sokkal váratlanabb, s erőteljesebb. Egyáltalán nem kapott levegőt, izmai pedig engedelmesség nélkül rángatóztak, minden parancsot megszegve. Tudta, miért történik ez, de nem akarta elhinni. Azame… ez a borzalmas szer hiánya teszi ismét tönkre terveit. Tudta, hogy a hougyouku miatt a szervezete több azamét fog követelni, dehogy egy nap kihagyással ekkora fájdalmat okozzon… azt soha nem gondolta volna. Nem volt más választása, szellemi energiáját a legalacsonyabb szintre kellett csökkentenie, hogy ismét levegőhöz kaphasson. Ám ezek után sem jött rendbe teljesen, teste még mindig rázkódott a fájdalomtól. Az arrancar ennek látványában belátta; nyert, hiszen Haru képtelen tovább küzdeni. Lassú léptekkel indult el Fresa felé, majd mikor odaért, hirtelen belemarkolt a földön fekvő lány nyakába, majd szemmagasságába emelte. Lecsapni készült rá.

„Mit tegyek? Mit tegyek? Mit tegyek? Mit tegyek? Nem hagyhatom, hogy megöljék… Ő is egy érző lény! Nem ölhetik meg! Csak azért, mert Aizen azt mondta!” – kapkodta össze vissza gondolatait Haru, miközben kétségbeesetten a kiutat kereste. Aizen nevének említésekkor viszont valami beugrott zavaros fejébe.

- Megállj! – kiáltotta a lány, mire az arrancar reá pillantott. Haru – bár térdre kényszerült, s ereje is megfogyatkozott – fájdalomtól remegő kardját nyakához emelve tekintett vissza az Exequias vezetőjére. Kénytelen volt kardjával egyben a földre is támaszkodni, hisz teljesen kimerítette az előbbi roham.

- Meg ne mozdulj! – folytatta lihegve, nyomatékosítva előbbi felkiáltását – Ha bántani mered… végzek magammal! – hangja magabiztos, elszánt volt. S éppen ez volt az, ami annyira megrémítette Fresát.

- Pontosan tudom, mennyire értékes vagyok Aizennek! Gondolom te is tudod, mennyire nem örülne a mi kis vezetőnk, ha meghalnék. Tehát… Engedd el Fresát! – folytatta aprón, gúnyosan elmosolyodva Haru. Fresa szemei kikerekedve meredtek a shinigamira, aki viszont félelmet nem tanúsítva pillantott vissza rá. Nem hitte volna, hogy idáig elfajulna érte, hogy miatta akár az életének is véget vetne. Ugyanígy az Exeqiuas vezetője sem hitte, hogy valóban komolyan gondolja. Ez leolvasható volt mindkettő arcáról, így Haru nyomatékosította szándékát, akaratát, s egész mély sebet vágott nyakára. Ennek látványára Fresa összerezzent, viszont meglett az eredménye, az arrancar elengedte Fresát.

- Rendben, és most menjetek hátrébb! – parancsolta Haru, hisz tudta, ha most le is engedné kardját, az Exequias rögtön végezte Fresával.

Az osztag engedelmesen hátrált, s mikor Haru úgy gondolta, elég távolra mentek, mélyet sóhajtva letette kardját.

- Haru! Haru! – kiáltotta kétségbeesetten Fresa, ahogy megsebzett, remegő lábaival a lányhoz rohant. – Haru! Mégis mit gondoltál? Az én életem nem ér annyit, hogy meghalj miatta!

- Fresa… - motyogta elmosolyodva Haru, majd erősen az arrancar karjába kapaszkodott, hogy fel tudjon állni. Fresa segített neki, s segített megállni is.

- Fresa… Köszönöm… - motyogta az arrancar fülébe Haru, mire a lány ismét meglepődve nézett maga elé – Egészen eddig úgy tekintettem a hollowokra, arrancarocra, mint egyszerű tárgyakra, akik emberi lelkekkel táplálkozva csak bajt okoznak. De tévedtem, most már belátom. Az arrancarok többsége rossz, s semmirekellő… De amíg vannak közöttük ilyen emberségesek, s kedvesek, addig nem hozhatunk mi, shinigamik önkényelműen halálos döntéseket felettetek. Éppen ezért… Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, Fresa.

- De… Haru… - motyogta Fresa. Ugyanígy ő is köszönettel tartozott, de az ő szájára nem jött olyan könnyen ez a gyönyörű szó.

- Kitsune… Megyünk… - mondta mosolyogva Haru, majd egy homokbucka alól a kis hollow ugrott elő, s a lány lábához szaladt. Még akkor rejtőzött oda, mikor Haru szabadon engedte a hougyouku erejét… ő sem bírta sokáig azt a nyomasztó energiát.

Haru lassan sétált a gyilkolásra szakosodott osztaghoz, s mikor odaért, akkor is szótlanul meredt maga elé. Vissza kell mennie, igen. De első dolga nem az azame lesz, ami meggyógyíthatná testét, de még csak nem is barátai, nem, először Aizennel kell elszámolnia.

- De… HARU, NEM MEHETSZ VISSZA! – kiáltotta végül Fresa. Nem akarta, hogy egyelten barátja, akit a hosszú évszázadok óta neki adott a sors, most elveszítse. Haru azonban még hátra sem nézett, lassú léptekkel útra keltek.

 

Izuru eszeveszetten rohant a csapat elején, rossz előérzete volt, így kétségbeesése végett shunpo-ja még Byakuyáét is lekörözte. Ekkor azonban egy női sikoly hallott meg.

„Jól hallottam!? Harut mondott?” – erre a gondolatra lábai még ennél is szaporább tempóba kezdtek, még a hatalmas homokdűne sem volt akadály, amin fel kellett kapaszkodnia. Mikor aztán fölért, megtorpant. Szemei kikerekedtek a látványtól, testén ismét a remegés lett úrrá. Nem tétlenkedhetett! Még mielőtt késő lett volna, torkaszakadtából elordította magát.

- Yamaneko-taichou!

Haru megtorpant a hang hallatán, mely egész testén végighasított. Lehetséges lenne? De mit keres itt? Csapott bele hirtelen a kérdés, majd hitetlenkedve megfordult, de szemei nem hitték el a látványt.

- I… Izuru… mit keresel itt? – motyogta magának. A férfi lihegve állt a domb tetején, a sötétségben, a hold mégis elképesztő fényt vetített rá.

- Taichou… Én… Azért jöttem, hogy visszavigyem önt! – mondta elhatározottan Kira. Ez az elszánt szempár egy pillanatra meglepte Harut. Mikor lett ilyen talpraesett? A lányt azonban a mondtat többi része döbbentette meg igazán. Még… Még nem mehet vissza a Soul Societybe. Ennek tudatában halványan elmosolyodott, s visszafordult, hisz az Exequias már türelmetlen volt. Ekkor azonban szeme sarkában olyan személy tűnt föl, akiről nem gondolta volna, hogy idáig eljönne érte.

Byakuya arcán most is ott ült a büszkeség, ám vele együtt egy olyan érzés is, melyet Haru eddig még nem látott rajta. Aggodalom? A shinigami nem szólt semmit, szemeiről leolvashatóak voltak a szavak, melyek körülbelül ugyanúgy hangoztak, mint Izurué.

Haru szíve összezavarodott. Ha tehette volna, rögtön Byakuyához rohant volna, de az osztag vezetője még azelőtt megragadta karját, mielőtt a lány fejében a rohanás terve megszületett.

- Bya… BYAKUYA! – kiáltotta Haru, ám mire karját nyújthatta volna a férfi felé, az Exequias sonidoval, még a shunponál is gyorsabb léptekkel magával vitte a lányt.

Ekkor ért csak oda a többi shinigami is. De késő volt, Haru eltűnt a szemük elől.

- A francba! Egy percen múlott csak! – szitkozódott Ichigo, ám hamar belátta, másnak ez sokkal kegyetlenebbül fájt.

- Nem tudtam… Nem tudtam vissza fordítani… Én nem… - motyogta reszkető vállakkal Izuru. Nyilvánvaló volt a Byakuya felé tett célzás, ám az nem törődött vele, sokkal inkább a lány beletörődő arckifejezése aggasztotta.

- Ezek a shinigamik… Haru barátai lennének? – motyogta Fresa. Hangosabban nem is mert beszélni, hisz attól tartott, hogy ők azonnal végeznének vele, amiért arrancar.

- Um… hé! Te ott! – kiáltott feléje a csapatból egy narancssárga hajú férfi, majd elindult feléje. Fresa pár léptet hátrált, de mikor mélyebben elmerült a shinigami tekintetében, rá kellett jönnie, ő is más. Más, mint a többi halálisten.

- A te hangodat hallottuk, nem igaz? Csak nem Haru barátja vagy? – kérdezte Ichigo. Ekkor többiek is észrevették az arrancart, bár ők kevésbé barátságos reakciókat váltottak ki.

- Kurosaki! Ne légy megfontolatlan! Ő egy arrancar, vigyázz vele! – kiáltotta oda Ishida.

- Arrancar, vagy sem! Csakis az ő hangját hallhattam, és ha így van, biztos barátságban van Haruval! – kiáltotta vissza Ichigo.

- Attól, hogy ő kiáltott utána, még nem biztos, hogy barátok! Kurosaki, gondolkozz már! – vágott vissza a Quincy.

- Inkább te gondolkozz! Mégis ki más lehetne itt, akitől most Haruról kérdezősködhetnénk!?

Fresa halványan elmosolyodott a civakodás láttán, azonban lábai nem bírták tovább a szolgálatot az előbbi harc miatt, így hirtelen összeesett.

- Hé! Jól vagy… izé… - szólt Ichigo, majd letérdelt a lány mellé, s segített neki felülni.

- Fresa… Fresa Serafin.

- Fresa… El tudnád mondani, mi történt itt?

- Te… Ti Haru barátai vagytok, ugye? – kérdezett vissza Fresa.

- Um… Igen. – válaszolt kicsit meglepődve a shinigami.

- Kérlek! Hozzátok vissza Harut! Nem maradhat ott, a félelmei közt! Nem akarom… hogy baja essen… az egyetlen barátomnak! – kiáltott fel hirtelen Fresa, zokogásba fulladva. Sem Ichigo, sem a többiek nem értették a lány kitörését, vagy talán nem gondolták, hogy egy arrancar is képes aggódni.

 

Pár órával később, a Las Nochesben.

 

Szapora, kétségbeesett léptek zaja visszhangzott a rémületesen hosszan elnyúló folyosó falai közt. Egy monoton, mégis érzelmektől feldúlt zihálás törte meg a léptek egyhangúvá vált ütemét. A shunpohoz már túl kimerült volt, így maradt egyszerű rohanás. Mégis gyorsnak kellett lennie, hisz tudta, kedvese épp most próbálja minden vétkét a saját vállára emelni, amikor azért nem is ő a felelős!

 

- Gin… Ezek szerint minden a te lelkeden szárad? – szólt lassú, kimért hangon Aizen. Ám ezúttal nem nyájas viselkedés tette rémisztővé, hanem a harag. A terem, ahol most tartózkodtak, ürességtől kongott, egyedül a hatalmas sötétség volt az, mely tapintható volt.

- Igen. Haru miattam szökött meg. Én tehetek róla. – válaszolt kisvártatva, színtelen hangon Gin. Szíve valamelyest megnyugodott annak tudatában, hogy Haru visszatért, de most viszont rajta a sor. A férfinek most kell megvédenie Harut Aizentől, legalább most!

- Értem. Ez esetben… - szólt Aizen, s már készült reiatsuját szabadon engedni, azonban ekkor a monumentális ajtó hirtelen kicsapódott. A beáramló fény egy ideig szúrta mindkét shinigami szemét, így az ajtóban álló személy alakját sokáig nem tudták kivenni, ám az nem is késlekedett tovább, határozott léptekkel a terembe ment.

- Ne merészelj mindent magadra vállalni, Kitsune-yaro! – kiáltotta Haru, mire aztán a kis hollow – aki most is a lány vállán pihent – felkapta a fejét.

- Neko-chan… mit művelsz? – motyogta hitetlenkedve a shinigami. Haru nem válaszolt, még csak rá se pillantott. Tekintete mindvégig Aizen rémisztő szemeibe vésődött, farkasszemet nézve vele.

- Nem befolyásolt senki sem, én magam döntöttem úgy, hogy megszököm! Sem Grimmjow, sem Hanabira, sem Szayel, sem pedig Gin nem tehet arról, hogy én elhagytam ezt a helyet.

- Haru, ugye tudod mi lesz ennek a következménye? – szólt Aizen, széles, nyájas vigyort húzva szájára.

- Még nem fejeztem be! – vágott közbe Haru, amin mindkét shinigami meglepődött – Szabad akaratomból szöktem el, és ugyanakkor szabad akaratomból is tértem vissza! De nehogy azt hidd, hogy mindezek után is a játékszered leszek! Visszatértem, de nem a saját céljaid elérése végett! – apró szünetet hagyott, s élvezte, ahogy az áruló shnigami közönyösséget erőltet magára. – Három hét? Hm… Három hét elég is lesz. Azalatt javítom a hibámat, ami miatt az a szörnyűség erősebb lett! Három hét, és a Hougyouku megsemmisül!

- Hm… Ezt vegyem hadiüzenetnek, Haru? – kérdezett vissza Aizen, félelmetesen elvigyorodva. Ez talán egy kicsit megingatta Harut, de nem hagyhatta, hogy félelme felülkerekedjen rajta.

- Vedd, aminek akarod! De én többé nem vagyok a játékszered! – mondta határozottan, majd sarkon fordult, s távozott. Gin nem értette, mitől lett ennyire más, ennyire magabiztos Haru, s mitől lett ennyi bátorsága.

- Neko-chan! – kiáltotta Gin, mikor a lány után rohant. Haru engedelmesen megállt, s megvárta, hogy kedvese beérje.

- Neko-chan! Mégis mi volt ez? Tudod mi lesz ennek a következménye? – kérdezte a férfi, ám hangjában nem volt hallható aggodalom, jól leplezte incselkedő hangsúlyával, széles mosolyával.

- Ezt én is kérdezhetném. Tudod, nem áll jól neked a felelősség! – csipkelődött Haru, majd közösen elindultak a lány lakosztálya felé.

- De… Neko-chan… Nem mentél túl messzire? – kérdezte Gin. Bár még mindig nem mutatott aggodalmat, Haru pontosan tudta, mennyi bajt hozott Gin fejére, s mennyi mindenen kellett keresztülmennie miatta.

- Gin-chan… Meg kellett tennem. Hisz tudtam, már az elején tudtam, mikor elszöktem, hogy a végén te fogod meginni a levét. Ez volt az egyik ok, ami visszahúzott erre a borzalmas helyre. Hisz… bármennyire is gyűlölöm ezt az épületet, s bármennyire is rettegek Aizentől, azt nem hagyhatom, hogy elvegyenek tőlem! – mondta határozottan a lány. Elhatározta, már akkor, mikor a Las Noches elé ért Fresával. Nem hagyja többé, hogy boldogságának útjába álljon valami, s hogy a számára fontos személyeket elszakítsák tőle.

Gin meglepődött Haru viselkedésén, hisz rég nem látta ennyire elszántnak. Megváltozott, míg odakint volt. Talán, jót is tett neki. Hisz most sokkal nyugodtabbnak, higgadtabbnak tűnt, szíve nem volt zaklatott az összezavarodott érzelmek miatt. De nem ez volt az, ami nyugodt, s boldog mosolyt húzott Gin arcára. Sokkal inkább a megszólítást, amit valóban csak akkor használt Haru, ha minden rendben van lelkével. Hogy kimutassa érzelmeit, a férfi lassan Haru kicsi, de meleg ujjaihoz nyúlt, majd lágyan megfogta kezét.

- Örülök, hogy végül visszajöttél… hozzám. – mondta, majd a mondat utolsó szavánál megszorította Haru kezét, jelezve, hogy többé nem akarja elveszíteni. Azonban az idilli hangulatot Kitsune törte meg, ahogy elégetlenül vakkantva leugrott Haru válláról.

- Csak nem féltékeny vagy, Kitsune? – incselkedett a lány, mire Gin értetlenül felkapta a fejét.

- He?

- Oh, nem hozzád szóltam! Csak tudod, ezt a hollowot is Kitsunének neveztem el! – magyarázkodott Haru.

- Kitsune? Remélem ezek után leszoksz arról, hogy engem hívj így. – sóhajtotta Gin.

- Kitsune, Kitsune, Kitsune! – cukkolta a lány, ám Gin nem vette zokon. Csak mosolygott, ám ez a mosoly más volt, mint az eddigiek.

 

Mikor aztán megérkeztek Haru lakosztályába, a lány meglepődve látta, hogy a hatalmas lyuk, amit távozása előtt csinált, eltűnt.

- Még rögtön azután helyrehoztuk, miután elmentél. Igyekeztünk eltitkolni Aizen elől. – magyarázta az ajtófélfának dőlve Gin, ekkor azonban kénytelen volt arrébb állni, mivel Kitsune nagyot vakkantva ugrott be a helyiségbe a férfi lábainál, majd egy szimpatikus karosszéket kiválasztott, s összegömbölyödve le is pihent.

- Mi ez a többes szám? – kérdezett vissza Haru.

- Grimmjow, Hanabira, és Szayel. – válaszolt vigyorogva a shinigami.

- Szayel!? – kapta fel fejét Haru a név hallatán. Egyrészt meglepődött, másrészt eszébe jutott valami, mindenképp beszélnie kell a férfival Fresáról.

- Én leginkább Grimmjowon lepődtem meg. Ki gondolta volna, hogy a lyukas hasúnak szíve is van. – mondta szokásos incselkedő hangnemében Gin, majd az ablak előtt elterülő kanapén foglalt helyet.

- Ne beszélj így róla! Sokat köszönhetek neki! – erősködött Haru, s egy pillanatra megállt, pont annál a karosszéknél, ahol Kitsune aludt. Igen, valóban sokat köszönhet Grimmjownak, s nem csak azért, hogy ő mindig rátalált, mikor összeesett az azamehiánytól.

„Lehetsz erős, de ha tűrsz, valójában gyenge vagy. Ez az, amit Grimmjow megtanított, s amit ne feledek soha!” – gondolta magában, majd végül helyet foglalt Gin mellett.

- Tanulni? Attól az erőszakos állattól?

- Hát többet tanultam tőle két hét alatt, mint tőled egész életemben! – vágott vissza Haru. Gin erre viszont szorosan Haruhoz húzódott, kezével gyengéden megragadta a lány kezét.

- Biztos vagy benne, Neko-chan? – kérdezte pajkosan, lágyan Harura pillantva. A lány nem válaszolt, csak elmosolyodott. Akárcsak régen, most is állandóan csipkelődtek, mintha semmi gondjuk nem lenne ezen a borzalmas világon. Haru úgy szerette volna megállítani az időt, vagy legalább lelassítani, hogy ez a gyönyörű pillanat örökre megmaradjon. Ekkor összekulcsolta ujjait Ginével, fejét pedig a férfi mellkasára nyugtatta, s némán, lehunyt szemmel hallgatta kedvese szívverését, mely ugyanazt a szapora ütemet játszotta, mint sajátja. Tudta, még ha nem is akarta elfogadni, hogy hamarosan kitör a háború a Soul Society, és a Las Noches között. Hiszen… Már érte is eljöttek. Ő azonban nem mehet még vissza!

- Gin-chan… - szólt végül a lány, mire a shinigami érdeklődve lepillantott rá.

- Gin-chan… Gondolom te is tudod már, hogy Izuru, s a többi barátom megérkezett. Érzem, hamarosan eljön a háború Aizen ellen, de… Gin-chan, kérlek! Maradj ki ebből a harcból! – mondta enyhén reszkető vállakkal Haru, amire nem csak Gin nézett rá értetlenül, de még Kitsune is felkapta fejét.

- Neko-chan… Nem kérhetsz tőlem lehetetlent. Nem hagyom, hogy egyedül harcolj! – válaszolt a férfi, majd szabad kezével szorosan magához húzta Harut.

- De… Ők nem értenék meg, miért segítesz nekem… Ők nem értik a kapcsolatunk… Téged is megtámadnának, akárcsak Aizent! Éppen ezért… Kérlek… - folytatta Haru, könnyekkel küszködve, majd erősen Gin ruhájába markolt.

- Hm… Rendben, csak nyugodj meg. – mondta elmosolyodva a férfi, majd apró csókot nyomott Haru fejére. A lány elmosolyodott, majd mindkét kezével szorosan átkarolta Gin kezét, mely oly közel húzta testéhez. A férfi ekkor másik kezével lágyan végigsimított Haru csupasz vállán, majd karján. Elsöpörte nyakáról a zavaró hajtincseket, majd füle tövénél lágyan Haru bőrébe harapott, majd nyakát gyengéden bombázta édes csókjaival. A lány erre meglepetten kapta fel fejét, s érthetetlenül fordult kedvese felé.

- Gin-chan… mit művelsz? – kérdezte halkan, de nem kapott választ. A férfi szó nélkül a kanapéra fektette, majd ugyancsak némán föléje tornyosult, s csak nézte. Mélyvörös szemei különleges fényt rejtettek, melyeket csak most fedezett fel Haru, most, hogy ilyen hosszan, töretlenül elmerülhetett bennük. Kívánat, s vágy lenne? Igen, minden bizonnyal. De akkor mire vár már?

Gin hosszas némaság, s mozdulatlanság után végül hasznossá tette kezét, s eltűrte a Haru arcába boruló hajszálakat, de többre nem volt képes. Nem is olyan rég, még gyerekek voltak. Nem is olyan rég, ez a közelség oly megszokott, s természetes volt. Most azonban megváltozott valami. Gin szíve egyre hevesebben kalimpált, amikor ujjaival Haru kecses testéhez ért, s érezte, minden porcikája kívánja őt. De nem bánhat vele csak úgy, nem sajátíthatja ki! Gyengédnek kell vele lennie, hisz oly törékeny. Mégis, az iránta érzett kívánat túl erős volt ahhoz, hogy tovább hezitáljon ilyen ostobaságokon, hisz ugyanazt látta viszont Haru szemében. Elmosolyodott, majd hirtelen a lány hajába túrt, s ezzel egy időben szenvedélyesen megcsókolta, hatalmasat harapva az édes ajkakba. Haru karjait Gin nyaka köré kulcsolta, majd hasonló tűzzel visszacsókolt. Nyelvük őrületes táncba kezdett, miközben egyre mélyebbre hatoltak egymás ajkai közt. Gin ismét végigsimított Haru libabőrös testén, majd a combjánál megállt, s gyengéden simogatta. Másik keze sem tétlenkedett tovább, elkezdte lefejteni a lányról az amúgy is hiányos öltözetet. Ajkai lassan továbbhaladtak, s Haru nyakát ízlelgették tovább, egyre erőteljesebb csókokkal. Haru hátravetett fejjel élvezte, ahogy szerelme kényezteti, majd szorosan magához húzta, s a ruhatömeg alá kapva lágyan masszírozni kezdte a férfi hátát. Gin eközben már megszabadította Harut az egyszerű felsőtől, de nem siette el. Egy ideig még a lány fülét harapdálta, majd nyelve hegyével végignyalt nyakán, folytatva az utat a mellkasáig. Ekkor már nem bírt magával, s érzelmeivel, hevességét sem tudta tovább korlátolni. Erősen Haru mellébe harapott, nyelvével őrületesen masszírozta az illatos bőrt. Kezeit felhúzta a lány mellkasához, majd megemelte azt, hogy ez által is erőteljesebben dolgozhasson. Csípőjét Haru csípőjéhez nyomta, valamint lábait Haru lábai köré kulcsolta. A lány a hirtelen jött hevességtől nem tudott mást tenni, csak mélyeket sóhajtani, s aprókat nyögdécselni. Kezei is felmondták a szolgálatot, csak az járt a fejében, hogy ebből az élvezetből több, és több kell neki.  Ennek tudatában végül kiadta a parancsot, s türelmetlenül, szinte tépni kezdte a shinigamiról a ruhát, hogy végre ő is megízelhesse szerelme bőrét. Míg Gin a lány mellkasát bombázta vadabbnál vadabb csókjaival, addig Haru gyenge ujjait mélyen Gin bőrébe süllyesztette, s egyre szorosabban húzta magához szerelme csípőjét, apró csókjaival pedig fejét kényeztette. Gin tovább nyaldosta Haru mellkasát, mely egyre többször emelkedett meg a csodálatos élvezettől. Ajkaival érezhette a lány kalimpáló szívverését, mély lélegzését. Ez magában örömet okozott neki, hisz annyi évet töltött kedvese keresésével, annyi évet várt már, hogy ismét vele lehessen. Nem akarta ismét elveszíteni azt az érzést, ami minden pillanatban rátört, amikor csak vele volt.

Ekkor azonban ajkai elszakadtak Harutól, majd egy szó nélkül felült, s a konyha felé vette az irányt. Haru értetlenül, s csalódottan tekintet rá, hiszen nem értette, miért hagyta csak úgy ott.

- Gin-chan… - szólt halkan, de a férfi nem válaszolt, némán lépett be a konyhába. A lány tovább szólítgatta, de továbbra sem kapott választ, ezért hát szerelme gúnynevével szólt hozzá.

- Kitsune! Most mégis mi van!?

Ekkor Gin kikanyarodott a helyiségből, széles vigyorral arcán. Haru még mindig nem fogta fel, mire volt ez jó, azonban szemének hamar feltűnt a férfi kezében szorongatott barna flakon.

- Eszem megáll. Víz nincs, de tea és csoki szirup az van! – kacagott fel.

- Hasznossá tettük Tousent. Elment bevásárolni. – válaszolt vigyorogva Gin.

- Hogy mi? De hiszen vak! Ki tudja, lehet valójában az valami egészen más lötyi… - mondta kiábrándulva Haru. Gin ekkor ért vissza a kanapéra, s kaján vigyorral így szólt:

- Miért nem próbáljuk ki?

Kéjesen elmosolyodva nyomott egy kevés csokoládét ajkaira, majd szenvedélyesen megcsókolta Harut, aki feltűnően élvezte az újítást, s mohón falva harapdálta kedvese száját.

- Hm? Csak ennyi? – szólt incselkedve Haru. Kivette Gin kezéből a flakont, majd egy egyszerű kézmozdulattal hátralökte, mire ő csak szélesen elvigyorodott, s várta a következő lépést. Haru magasról ráöntötte a meztelen felsőtestére a szirupot, ami minden szegletére jutott, majd a földre tette az üveget, s ezzel egy időben Ginhez simult, így az ő teste is megkóstolhatta a csokoládét. Vad csókjaival töretlenül ajándékozta Gin ajkait, majd egy erőteljes csókkal mélyen a férfi szájába hatolt, s hagyta, hogy nyelvük folytassák az őrületes gyönyört. Hosszú ideig nem váltak el egymástól, s eközben Haru eszeveszetten szerelme ezüstös fürtjeibe túrt, majd türelmetlenül végigsimított az izmos testen. Az ágyéknál azonban megállt, majd visszatért kedvese izmos hasához, s azt kezdte masszírozni. Ám Gin sem bírt tovább várni, így lágyan megragadta Haru kezét, s visszavezette ágyékához. Haru magában elmosolyodott, szívesen kínozta volna még tovább lassúságával, de engedelmeskedett. Elkezdte lehúzni a nadrágot Ginről, ugyanakkor nyelve elindult lefelé a csokoládétól nedves bőrön. Falánk módon az összes szirupot le akarta nyalni, amit csókjaival is édesített. A mellkasnál meg-megállt, ajkaival hatalmasakat harapott Gin bőrébe, miközben nyelvével lágyan masszírozta. Bejárta a férfi minden szögét, majd köldökénél nyelve hegyével indult el az ágyékhoz, mely azóta már megszabadult az utolsó ruhadarabtól is. Elégedett mosollyal kezdte nyalogatni az ágaskodó férfiasság tövét, közben ismét a szirup után nyúlt.

- A kis telhetetlen. Magába már nem is édes? – csipkelődött Gin, ahogy megállította a lány kezét.

- A desszert minél édesebb, annál jobb! – vágott vissza vigyorogva, s ujjai folytatták útjukat. Majd mikor végre megkaparintotta a finom öntetet, egy csomót öntött markába. Néhány csepp lefolyt karján, ám azokat érzékien lenyalta magáról, erotikus látványt nyújtva szerelmének. Mikor aztán befejezte a nyalakodást, csokoládés kezével lágyan megragadta Gin férfiasságát, s erőteljesen húzogatni kezdte rajta a bőrt, teljesen belemasszírozva így a szirupot. Gin mélyen felsóhajtott, hátravetette fejét, majd Haru fürtjeibe markolt, kezével irányította a lány fejét, ami eddig a heréknél időzött, igyekezett gyönyörrel ellátni azokat nyelvével. Haru engedelmesen feljebb kúszott, eleinte csak nyelvével érintette a makkot, majd mohón nyelni kezdte a feltörő fehér nedvet, ami önmagában csodás ízt varázsolt ajkaira, ám a csokoládéval elegyedve tökéletes íz bomba volt. Úgy nyelte, mintha csak az élete múlt volna rajta. Erősen rátapasztotta ajkait a duzzadt nemi szervre, s szívta, nyalogatta azt, miközben gyenge ujjai erősen szerelme megemelkedett csípőjét masszírozták. Gin hangos, férfias nyögéseket hallatott, Haru érzéki munkája olyan gyönyört nyújtott neki, amit még soha nem érzett. Bár meglehetősen meglepődött. Mindig is egy félénk, esetlen lánynak ismerte Harut, nem gondolta, hogy ilyen vad az ágyban.

Ismét hangosan felnyögött, mikor kedvese hirtelen ráharapott férfiasságára, s gyorsabb, erotikusabb munkába kezdett. Homorított háttal mégis felült, majd megragadva Haru átnedvesedett állát felhúzta magához. A lány szemeiben még mindig ott égett a hajthatatlan vágy Gin iránt, amin a férfi el is mosolyodott, s játékosan letörölte arcáról a csokoládé és a spermium keverékét, majd e kettőtől nedves ujját a lány szájába dugta, aki jóízűen le is nyalogatta róla. Most Gin ragadta meg a flakont, ám mielőtt használatba vette volna, lefektette Harut, s semmiféle felvezetés nélkül lehúzta róla a szoknyát, aztán utolsó ruhadarabot, majd türelmetlenül széttárta szerelme lábait, s vad csókjaival kezdte ajándékozni jobb combját. Őrületesen harapdálta kedvese puha bőrét, egyre jobban közeledve a szeméremajkakhoz. Haru erre hangos, s apró nyögéseket hallatott, majd hevesen kivette Gin kezéből a szirupos üveget, s öntött egy keveset ágyékára, célozván arra, hogy a férfi kapkodja magát. Gin erre elmosolyodott, majd visszaszerezte az üveget, nyomott szájába a csokoládéból, majd elindult a lány köldökétől, hogy érzékien lenyalhassa testéről a folyadékot. Erotikus, s vad csókjai nem ismertek határokat, a lehető legtöbb élvezetet akarták Harunak nyújtani. Míg nyele őrületes táncot járt Haru bőrén, addig keze sem tétlenkedett, lágyan masszírozta a női nem koronáját, s ingerelte a csiklót, ami újabb nyögést eredményezett. Ujjai egyre erőteljesebben mozogtak, mígnem mélyen Haruba hatoltak. Ekkor egy újabb érzéki csók erejéig Gin visszatért Haru ajkaihoz, majd hamar folytatta útját a nemi szervhez. Lenyalta ujjairól a folyadékot, majd nyelvével megrohamozta a szeméremajkakat, s a csiklót, s erőteljesen nyalni kezdte azokat. Haru ismét mélyet sóhajtott, kénytelen volt a kanapéba markolni, hisz eszméletlenül élvezte a gyönyört. Szabad kezével kéjsóváran beletűrt Gin hajába, majd megemelte csípőjét, ugyanakkor szerelme fejét is nyomni kezdte. Hátravetette fejét, s úgy nyögdécselt tovább. Ezek az apró, mégis hangos nyögések gyönyörű dallam volt Gin számára, s arra ösztökélte, hogy további örömöt okozzon szerelmének. Ennek tudatában, mikor már hosszú ideje volt Haru lábai közt, kéjsóvár vigyorral visszahúzta magát a lány szemmagasságába, majd füléhez hajolt, s halkan, szinte lehelve így szólt:

- Egy kicsit fájni fog, de ne aggódj. Vigyázok rád.

Harut nem érdekelték a szavak, ehelyett egy afféle „csak csináld már!” csókot nyomot szerelme nyakára. Gin elvigyorodva engedelmeskedett, s látva a lány heves vadságát, nem aggódott tovább, egy határozott mozdulattal Haruba hatolt. Haru azonban nem számított arra, hogy valóban ennyire fájni, fog, így felsikkantva erősen Gin bőrébe mélyesztette körmeit. Viszont a fájdalmat hamar elűzte a gyönyör, amit Gin csodálatos munkája eredményezett. Eleinte lassan, majd egyre gyorsabban mozgott a lányban, közben két karjával szorosan átölelte, ajkaival töretlenül kényeztette nyakát. Harun villámként cikázott végig az elképesztő élvezet, s érezte, nemsokára eléri a csúcspontot, az élvezet legnagyobbikát. Erősen átölelte szerelmét, szorosan magához húzva, majd megvadult csókjaival igyekezett visszaadni ezt a hatalmas örömöt, amit ezen az éjszakán kapott. Végül a várva várt tetőpont elérkezett, s hangosan felsikítva adott hangot ennek. Nem sokkal később Gin is hasonlóan, hátravetett fejjel, férfias rekedtséggel nyögött fel, majd fáradtan Harura borult. Mindketten erősen ziháltak, szívük ugyanúgy szapora ütemben járt, s még a mély lélegzetek sem tudták lenyugtatni. Gin kedvesen elmosolyodott Haru lihegését látva, majd átkarolva szerelme csípőjét, megfordultak a kanapén, így Haru Gin mellkasán pihenhetett tovább. Nem szóltak semmit, csupán szorosan megfogták egymás kezét, s boldog vigyorral arcukon, lehunyt szemmel pihentek.

- Gin…chan… - szólt végül Haru, alig hallhatóan – Ugye tudod, hogy a csoki foltokat neked kell kitakarítanod a kanapéból…

A férfi nem felelt, csak gyengéden átkarolta a fáradt lányt, s lágyan simogatni kezdte annak kócos fejét.

- Te csak aludj, Kiscica. Van mit kipihenned! – válaszolt végül incselkedve Gin, ám ekkorra a lány már rég mélyeket szuszogva aludt a shinigami meztelen testén. Gin ezen ismét elmosolyodott, majd hagyta, hogy az az átkozott álom őt is elringassa.