válaszolta Urahara válla fölött hátrapillantva, majd otthagyta

a shinigamit. Kira még egy ideig maga elé bámulva, szoborként

ácsorgott ott, egyedül, gondolataiba mélyedve. Fejében még

percek multával is Urahara szavai visszhangoztak, s próbálta

megérteni azokat.

- Bízzak… a döntéseiben? De… - motyogta. Maga sem tudta miért, de tartott attól, hogy kapitánya tetteiben bízzon. Nem akarta beismerni, de valószínűleg attól félt, hogy ismét elárulják.

„Az a mosoly… ha nem boldog volt, akkor milyen? Miért ment

vissza mosolyogva a Las Nochesbe, ha nem áruló? Nem

értem… nem értem mi tévőnek kellene lennem.”– töprengett

Izuru, ám ebből Ichigo rázta föl.

- Héé! Kira! Gyere ide egy percre!

A shinigami engedelmeskedett, és visszarohant a többiekhez.

- Azt hiszem, ezt jobb ha hallod, Kira. Akkor talán jobban

megérted, miért tért vissza önként, mosolyogva Haru-chan. –

mondta Kisuke, a megszeppent férfira tekintve.

- Bár csak fél füllel hallottam, de biztos vagyok benne, hogy

Haru azt mondta, még nem mehet vissza a Soul Societybe.

Addig nem, amíg a Hougyoukut el nem pusztította. –

magyarázta Fresa, majd könyörgő szemeivel Ichigora nézett,

az második shinigamira, akiben megbízott. – Éppen ezért,

kérlek! Ne vonjatok le elhamarkodott következtetéseket róla!

Ne higgyétek azt, hogy áruló, csupán… csupán le akarja győzni

a félelmét, Aizent!

- Értem, hát valóban a fejébe vette, hogy egyedül akar

megküzdeni vele. – motyogta Rukia.

- Csakhogy mi nem hagyjuk! Ha nem is hozzuk vissza, akkor a

csatába besegítünk! Nehogy már ő arassa le egyedül a

babérokat! – nevetett fel Renji, majd felállt, indulásra készen.

- Ostoba, ez nem valami verseny. Bár szó mi szó, én is minden

erőmet beleadom a harcba! – mondta Ishida is, szemüvegét

megigazítva.

- Fresa, el tudnál vezetni minket a Las Nochesbe? Ha jól

értelmeztem, te már egyszer voltál ott. – mondta Ichigo

mosolyogva, majd felállt, s az arrancart is felsegítette.

- Igen, de…

- Azt nem tudom, mitől tartasz, de szükségünk van rád.

Máskülönben csak sötétben tapogatóznánk, s biztos

elvesztenénk a csatát. – folytatta bíztató mosollyal a

shinigami. A lány tétlenül nézett a semmibe, s erősen

töprengett, mit kellene tennie. Haru képes volt legyőzni

félelmét, s visszatérni a borzalmas épületbe, hogy hibáját

javítsa, most azonban neki kell szembenéznie múltjával…

- Rendben van! Tartozom ennyivel Harunak! – mondta

elszántan, majd szélesen elvigyorodott.

„Azt hiszem, kezdem megérteni Yamaneko taichout.

Mosolygott, mert tudta, még nem térhet vissza hozzánk, s

tudta, hogy meg fogok inogni. Urahara-sannak igaza van,

bíznom kell benne. De ha bízom is, ha megérkezünk abba a

monumentális épületbe, vajon el tudom-e dönteni, melyik

arrancar mond igazat, és melyik nem?” – bambult maga elé

Kira, s észre se vette, mikor a többiek már rég lehagyták.

- Indulás, Kira Hadnagy – hallott háta mögül egy kimért,

méltóságteljes hangot, majd tulajdonosa melléje lépett. –

Harunak szüksége van ránk – mondta Byakuya, majd indult

felzárkózni a többiekhez. Lassan Izuru is így tett. Be kellett

látnia, hogy túlságosan is elhamarkodott döntéseket hozott,

ugyanakkor valami nem hagyta nyugodni. Haru fél, retteg

Aizentől, márpedig sem hadnagyként, sem barátként nem

hagyhatja, hogy a lány szívében sötétség honoljon.

Haru ez idő alatt megérkezett a megfigyelőszobába, ahol

meglepetésére Gint találta, amint a kinti eseményeket

vizsgálta.

- Gin-chan… hát te? – kérdezte megszeppenve, mikor a sötét

szobába nyitott. Kitsune persze hamar kényelembe helyezte

magát: az egyik számítógép billentyűzetére ugrott, majd

összekuporodott.

- Neko-chan, ezt akár én is kérdezhetném. Máris beszéltél

Szayellel? – kérdezte elvigyorodva a shinigami, majd gurulós

székével kicsit arrébb ment, hogy a lány is a számítógéphez

férhessen.

- Igen, csak pár szót akartam váltani vele. De Gin-chan… Miért

leskelődsz a shinigamik felől? – kérdezte Haru, mikor odaért a

képernyőhöz.

- Oh? Csak tudni akartam, mi folyik odakint, ennyi az egész. –

válaszolt vigyorogva a férfi.

- Ne hazudj, Kitsune! Ismerem ezt a rendszert! Már erőre

megbabráltad a folyosókat! – mondta morgolódva Haru, s már

nyúlt is volna, hogy mindent visszaállítson, de Gin megállította

kezét.

- Neko-chan. Tudom, mi jár a fejedben. Ha ők bejutnának a Las

Nochesbe, azonnal utánuk rohannál, hogy megvédd őket. De

ezzel… csak magadat öletnéd meg! – mondta megváltozott

hangnemmel Gin.

- Lehet, de akkor is… ők… - motyogta Haru, majd fél szemmel a

mögötte álló fracciónra pillantott. Ő most minden lépését

figyeli és számon tarja, ha másért nem is, ezért mindenképp

óvatosnak kell lennie, s ezt Gin is tudta. Lemondóan sóhajtott,

s elvette kezét a vezérlőpulttól. Ekkor azonban a Las Noches

előtt egy hatalmas homokszörnyhöz hasonlító valami bukkant

elő, ami a shinigami betolakodókra készült támadni.

- Ez meg mégis micsoda!? – kérdezte ijedten, kikerekedett szemekkel Haru.

- Lunuganga. Az ő feladata, hogy a behatolókat elpusztítsa. –

magyarázta a legnagyobb nyugodtsággal Gin.

- És ezt csak most mondod!? – mordult rá a lány, majd sarkon

fordult, s ki is rohant a szobából. Gin felsóhajtott, majd utána

rohant.

- Neko-chan! – szólt dorgálóan, mikor megragadta szerelme

karját. – Neko-chan, talán nem bízol a barátaidban?

- Dehogynem… Így hát…

- Így hát nincs miért aggódnod, nem? Le fogják győzni az

ellenséget, addig is nyersz egy kis időt, nem-de? Ha most

azonnal betörnének, az számodra sem lenne kedvező. –

mosolyogta a shinigami. Haru azonban ettől sem tudott

megnyugodni. Bár nem akarta, hogy barátai túl hamar

érkezzenek meg a Las Nochesbe, nem tudta elviselni a

gondolatot, hogy veszélyben vannak.

- Saa~, menjünk vissza. Kitsune már biztosan aggódik utánad. –

mondta mosolyogva Gin, mire Haru fel kapta a fejét. Hisz most

nem csak a kinti szeretteiről van szó, az ittenieket is meg kell

védenie, ahhoz pedig nyugodt, tiszta fejjel kell gondolkodnia.

Így hát egy bólintást követően visszaindultak a

megfigyelőterembe. Hosszú séta következett, hisz Haru

messzire elrohant, Gin meg épp hogy beérte. Mikor aztán

megérkeztek nem volt minden rendben.

- Huh? Hova tűnt a fracciónod? – kérdezte Gin. Harunak rossz

előérzete volt. Idegesen kutatta szemeivel a sötétséget, s közbe

Kitsune nevét hajtogatta, ám a hollownak nyoma veszett.

- Ez nem lehet! – kiáltott fel kétségbeesetten, majd amilyen

gyorsan csak tudott, elrohant. Még ugyan hallotta Gin féltő

kiáltását, de agya már teljesen elszakadt a külvilágtól. Düh,

harag, kétségbeesés, reménytelenség egyvelege kavarodott

benne, már csak reflexeinek köszönhette, hogy lábai képesek

voltak ebben a tempóban haladni előre. Tudta, érezte, hogy

rossz vége lesz annak, ha csak egy kicsit is, de megbízik abban a

fracciónban. Már az elején tudhatta volna, hogy a végén

semmi jó nem fog ebből kisülni.

Még az ő villámgyors shunpojával is több percig tartott eljutni

ahhoz a hatalmas teremhez, ahol anno Hanabira is arrancarra

vált. Biztos volt benne, hogy Kitsunét is idehozták, s ha jól

érezte, még nem is késett el. Így hát elszánt tekintettel nyitott

be a monumentális ajtón, s haraggal teli hangon „üdvözölte” az

ottani társaságot.

- Aizen! Most már elég volt! Hallod!? AIZEN!

- Oh? Látom épp időben érkeztél a ceremóniához. – szólt

nyájasan elvigyorodva az említett személy. Kezében Kitsune

lógott, aki mozdulni sem tudott, tekintve, hogy a nyakánál

tartották. Az áruló shinigamin kívül még Tousen, Ulquiorra,

Noitra, Halibel, s Stark bújt meg a sötétben, ez utóbbi kicsit

unottan figyelte az eseményeket. A fracciónból, akit Aizen

önkényelműen jelölt ki Harunak, csak por maradt, s persze a

ruhái. A lány érthetetlenül, s kissé félve tekintet rá, rögtön

felfogta, mi történhetett vele.

- Csak ennyi ideig volt szükségem rá. S a szükségtelen dolgokat

el kell pusztítani. – magyarázta nyájas, s rémítő hangsúllyal

Aizen, ami ismét megtorpanásra késztette Harut. Kitsune

ekkor keservesen vakkantott, hiszen fájt neki a nyaka körüli

szorítás. Ez azonnal sarkára állította Harut, s elszántan haladt

tovább a shinigami felé.

- Hogy érted, hogy csak ennyire? Mégis mire jó neked az, ha

Kitsunét átváltoztatod? – kérdezte ridegen, látszólag félelem

nélkül. A férfi azonban nem felelt, csupán elmosolyodott.

Ismét azzal a rettenetes, rémisztő vigyorával. Megfordult, s

egy egyszerű mozdulattal a hollowot a terem közepére

hajította, majd kezébe vette a Hougyoukut.

- Nem teheted! Hisz nem válik hasznodra! – kiáltotta Haru,

immáron kétségbeesetten. Ugyan meg akarta menteni Kitsunét

attól, hogy átváltozzon, mégsem mert teljesen szembeszállni

Aizennel, minden porcikája beleremegett a gondolatba is,

hogy ellene harcoljon. A férfi lassan hátra is fordult, hogy Haru

reszkető szemeibe nézzen. Továbbra is azzal a gúnyos, nyájas

mosollyal.

- Ó dehogynem, igenis hasznommá válik. – jelentette ki

egyszerűen, mire Haru szemei a félelemtől összeszűkültek,

arcára a hidegveríték is kiült. – Igen, ezt az arcot akartam látni.

– s ezzel visszafordult. A Hougyouku lassan elkezdte munkáját,

majd hatalmas fényáradat kíséretében megtörtént az

átváltozás. Haru sikoltva indult el barátja felé, ám valaki hátul

megragadta karját.

- Ne menj Neko-chan! – kiáltotta Gin.

- De… Kitsune… nem hagyhatom!

- Ha most közelebb mész, az azame ismét reakcióba léphet a

hougyoukuval! Vagy ami még rosszabb, megindulhat nálad a

hollowizáció! – magyarázta a shinigami. Haru tudta, nincs

visszaút. Aizen ismét megcsinálta. Amitől retteget, s amit nem

akart, hogy bekövetkezzen, az ismét elkerülhetetlenné válik,

így hát nem tudott mást tenni, minthogy aggódva kivárja a

végét.

Lassan a fény kezdett csillapodni, majd végül eltűnt. Ám míg a

szem nem szokta meg a sötétséget, nemhogy Kitsunét, de még

egymást sem látták. Perceken belül azonban egy középmagas

férfi sziluettje rajzolódott ki magasan szálló porfelhőben.

Rövid, kócos fehér haja halványkék színt tükrözött vissza.

Kíváncsi, almazöld szemei érdeklődve néztek végig új testén,

amit még igencsak nem szokott meg. Maszkja feje bal oldalán

maradt meg, ami nem volt más, mint a róka füle. Szeme alatt

három olajzöld csík húzódott el, mintha csak bajsza lett volna.

Látszólag úgy tűnt, mint egy értetlen kisgyerek, ám mellkasán

tátongó lyuk egyértelműen bebizonyította, hogy arrancar.

- Mi a neved, arrancar? – kérdezte színtelenül Aizen. Ezen

kérdésen Haru is figyelmesen felkapta a fejét. Kitsune egy szót

sem szólt, mindvégig némán követte az eseményeket, így

nemhogy a hangját nem hallotta, de a nevét sem tudja. Az

arrancar azonban nem felelt, továbbra is magát vizsgálta, jelen

pillanatban két karját tárta ki maga elé, s bámulta őket. Az, ami

előbb két rövid mancs volt, mostanra már hosszú karrá vált…

Ez szokatlan volt neki.

- Mi a neved? – kérdezte ismét, erőteljesebben a shinigami.

Kitsune erre már felemelte fejét, s elmosolyodott.

- De hisz a gazdám már mondta. Kitsune vagyok! – válaszolt

elvigyorodva. Hangja akárcsak egy tizenéves kisfiúnak,

vékonyocska, kissé talán bátortalan, mégis bársonyos volt.

Haru picit meglepődött, ezt viszont hamar felváltotta az öröm.

Bár nem akarta, hogy barátja átváltozzon, most mégis örült,

hogy megtörtént, hisz így legalább hallhatta a hangját, s

láthatta a mosolyát, amit azonnal a legfontosabb kincsei közé

tett.