16.fejezet: Kitsune

Mindenki megrökönyödve bámult az új arrancarra, aki

alighogy átváltozott, máris visszafeleselt a vezetőnek. Kitsune

azonban rá se hederítve a szúrós szempárokra, tovább

vizsgálta saját testét. Eleve az furcsa és szokatlan volt számára,

hogy két lábon áll, hisz eddig, mint egy rendes róka, négy

lábon közlekedett. Így hát el is kezdte próbálgatni a járást,

lassú, ingadozó léptekkel.

„Milyen érdekes. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy

arrancar. Olyan… akár egy újszülött.” – gondolta Haru,

mosolyogva nézve Kitsune eredménytelen próbálkozásait.

Ám ez az idilli hangulat hamar megtört…

- Értem, szóval Kitsune. – szólt Aizen nyájas mosolyt

követően, majd lassan elindult az arrancar felé – Nos,

üdvözöllek köreinkben. Úgy gondolom, Loro ruhái

megfelelőek lesznek neked. Ha felöltöztél, kiszabom a Las

Nochesben való feladataid…

Alighogy Aizen ezeket a szavakat kimondta, Haru

villámgyorsan Kitsune előtt termett, kitárt karjaival őt

védelmezte, hisz tudta, a férfi csak ártana ennek a gyermeki

arrancarnak. Elszánt tekintete soha nem látott tűzben égett,

félelem nélkül. Aizen ennek ellenére nem torpant meg, tovább

haladt, rémisztő mosolyával.

Ekkor azonban Kitsune hirtelen Haru nyakába ugrott, s

szorosan hozzásimult.

- Nekem már van feladatom! A gazdámmal kell lennem, és

megvédenem őt! – kiáltotta boldogan, ami nem csak Harut, de

mindenki mást is meglepett. Ám a fiú szoros simulása kezdte

zavarba hozni Harut, főleg, hogy még fel sem volt öltözve.

- K-K-K-Kitsune öltözz föl! – kiáltotta a shinigami,

pipacsvörösen, mire az említett ijedten engedte el szeretett

gazdáját. Félénken, s szomorúan hátrébb lépett, majd

engedelmesen elindult a ruhák felé. Azok viszont már nem

voltak ott, ahol eddig, s ezt egy ideig furcsállotta is. Ekkor

viszont Gin fordult felé, a ruhákkal a kezében.

- Ne vágj már ilyen képet! – mondta kedvesen, majd a kezébe

nyomta az öltözetet.

- De a gazdám…

- Csak zavarba jött. – magyarázta Gin mosolyogva, bár

szemmel láthatóan Kitsune még mindig nem értette a

történteket, de mire még valamit kérdezhetett volna, Gin

eltessékelte egy kisebb helyiségbe, ahol átöltözhetett. Lassan a

többi espada, és Tousen is elhagyta a termet, ám Haru és Aizen

továbbra is szótlanul meredtek egymásra, mint két

alabástromszobor. Haru arcára visszaült a rendíthetetlen

elszántság, míg Aizen látszólag kifejezéstelenül tekintet vissza

rá.

- Nem esek többé a csapdáidba. – jelentette ki Haru. – Ne hidd,

hogy többé tőrbe tudsz csalni, és azt teszem, amit te

megterveztél!

- Ugyan, Haru-chan – szólt gúnyolódva a shinigami – Ezeket a

béklyókat képtelen vagy feltörni, hisz most is úgy cselekedtél,

mint számítottam.

- Ennyire kiszámítható lennék? – kérdezte a lány, közben kezét

lassan katanája felé csúsztatta.

- Nem is tudod, mennyire. – válaszolt Aizen. Haru ekkorra már

végtelenül dühös volt, ez a harag még félelmét is képes volt

elnyomni.

- Hasítsd ketté az eg-- - kiáltotta Haru, előhúzva katanáját, ám

torkán akadt a szó, mikor jéghideg vas a gyomrába hatolt. Nem

fogta fel a történteket, üveges szemekkel bámult a zöld

markolatú kardra, melynek pengéjén a saját vére csöpögött.

- Tudd, hol a helyed, Haru-chan. – hallott egy érces férfihangot

füle mellett, ami szinte karcolta dobhártyáját - Ne feledd, azzal,

hogy felöltötted ezt a ruhát, viseled, és beléptél ebbe az

épületbe, ugyanolyan áruló vagy, mint én. Ugyanolyan, mint

én.

- Nem, én nem vagyok áruló. Nem árultam el sem az osztagom,

sem a Soul Societyt. – válaszolt hörögve a lány, s közben

próbálta eltávolítani testéből a kardot, ám Aizen túlságosan is

erősen tartotta benne, így próbálkozásai csak nagyobb sebet

okoztak. Nem értette, hogyan történhetett ilyen, hogy lehetett

Aizen gyorsabb nála.

- Oh, valóban? Akkor miért véded ennyire azt az arrancart?

Egy shinigami elpusztítja az arrancarokat, nem pedig védi

őket.

- Neked ehhez semmi közöd! – kiáltotta dühösen Haru,

felkapva fejét. Ekkor pillantott csak fel a csapás óta. Lábai

földbe gyökereztek, szemei kikerekedtek.

- E-Ez hogy lehet? Két Aizen? – motyogta megrökönyödve,

mikor látta, a férfi ugyanott áll, mint az előbb, ugyanazzal a

mosollyal, ami mindig is rettegést szült szívében. Ám fülében

úgy hallotta a szavakat, mintha mögötte állnának, valamint a

kard, s a szorító kéz is azt sugallta, mögötte is áll egy személy.

- Ne feled, már te is áruló vagy, akármit teszel, a Soul Society

nem fogad vissza többé. Legyen az a seb emlékeztető erre. –

hallotta továbbra is a szavakat, majd erőt vett magán, s

megfordult, ám ebben a pillanatban a katanát kihúzták

gyomrából, s mire megfordult, a személy eltűnt. A lány

biztosra vette, hogy Aizent hallotta, de akkor hogy lehetséges,

hogy előtte állt? Értetlenül visszafordult. Aizen ekkor helyezte

vissza Zanpakutouját a hüvelyébe, majd nyájasan

elmosolyodva elhagyta a helyiséget.

- Hogy… lehet ez? – motyogta térdre borulva. Nem csak a

mondatok súlya nyomta lelkét, de ez a lehetetlennek tűnő,

mégis megtörténő esemény sem fért a fejébe.

Haru a falnak dőlve próbálta gyógyítani magát, ám minden

hiábavaló volt. Hiába itta, vedelte az azamét, ahelyett, hogy

erősítette volna, sokkal inkább gyengítette.

- Ezek szerint magamat nem tudom meggyógyítani, csak

másokat. Micsoda szemétség! – sóhajtotta, majd fejét

hátravetette – Nem csak ez… de mintha apránként csökkenne

az erőm. Lehet, hogy a hougyouku hatása?

Már órák óta gubbasztott a terem előtt, ahol Kitsune

öltözködött. Nem gondolta volna, hogy azt az egyszerű

mellényt, nadrágot és kesztyűt ilyen sokáig tart felhúzni. De

legalább a sebe normalizálódott, sikerült elállítani a vérzést.

Aizen viselkedése azonban aggasztotta. Magában már el is

döntötte, ha Kitsune végez, rákérdez Ginre, hátha ő tudja, mi

volt ez a „két Aizen van-féle” támadás. Viszont Kitsunénak még

mindig se híre se hamva. Haru pedig nem az a türelmes típus…

- A francba is, mi tart ennyi ideig!? – kiáltott fel, mikor

magából kikelve berontott az ajtón. Hangja hamar

lecsillapodott, mikor megpillantotta a megszeppent fiút,

akinek a fején a nadrág egyik szára, szájában az egyik kesztyű

, lábain pedig a kifordított mellény éktelenkedett. Haru

felfogta, ez az arrancar valóban nem olyan, mint a többi.

Sokkal tudatlanabb, éretlenebb, ám mindez jó értelemben.

Mintha valóban egy kisgyerek lenne.

A lány kedvesen elmosolyodott, s elindult Kitsune felé. Az

kicsit meghátrált, mintha attól félne, hogy megszidalmazzák,

amiért annyira sem képes, hogy felöltözzön. Haru azonban

nem szólt semmit. Némán, mosolyogva lehúzta a ruhákat, s

mintha csak a nővére lenne Kitsunének, felöltöztette. A fiú

érdeklődve kísérte figyelemmel gazdája minden mozdulatát,

azonban mikor a hasára pillantott, félelem lett úrrá rajta,

ugyanakkor szomorúság.

- Végeztünk! Gyere, a többiek már biztos aggódnak! – mondta

kedvesen Haru, majd megfogta Kitsune kezét, s elindultak

lakosztályuk felé. Sokáig némán gyalogoltak, Kitsune

botladozásai törték csak meg a csöndet. A fiú továbbra is

keserű tekintettel tekintett gazdájára, ám bátorsága nem volt,

hogy megszólaljon, így csak aprón szorított a kézfogáson. Haru

viszont felfigyelt erre, ezért megállt, s rákérdezett.

- Valami gond van? Kitsune?

A fiú nem felelt, tekintetét sem emelte fel. Ajkai mozogtak,

próbálkozott megszólalni, nem mert.

- Kitsune? Ha valami baj van, nyugodtan elmondhatod! –

folytatta kedvesen a lány.

- Én… - kezdte végül, lesütött szemekkel – Sajnálom. Sajnálom,

hogy akkor átkaroltam, sajnálom, hogy bajt okoztam a

felöltözéssel és… sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni…

- Kitsu…ne… - motyogta meglepődve Haru. Rájött, vigyáznia

kell a szavakkal, hisz könnyen meg lehet bántani szerencsétlen

kölyköt. Ugyanakkor ő is sajnálta, hogy sebét nem tudta

elleplezni, és ezzel aggodalmat okozott.

- Hát csak ennyi a baj!? Istenem, Kitsune, ne aggódj ilyeneken!

- De… a seb…

- Azt mondtam ne aggódj ilyeneken! – ismételte meg Haru,

majd kacsintva a fiú kócos fejét kezdte simogatni.

- De… nem haragszik?

- Már miért haragudnék, te kis buta!? – válaszolt Haru, s ezt

Kitsune egy széles vigyorral köszönte meg, majd ismét a

nyakába ugrott.