17.fejezet: Sötétség,mely könnyet,s félemet szül

Sűrű léptek zaja zengte be a Las Noches távol eső részét.

A sötétség mindent beborított, csak egy aprócska

fénygömb adhatott valamicske fényt a shinigamiknak,

kik órák hossza, megállás nélkül rohantak. A keskeny

folyosó - melyen haladtak – látszólag elhagyatott volt,

ami meglehetősen aggasztotta a csapatot.

- Fresa… Biztos vagy benne, hogy erre kell menni?

–fogalmazta meg Ichigo a mindenkiben megbúvó

kérdést.

- Persze! Egészen biztos! – vágta rá a lány, aki legelöl,

Ichigo mellett loholt.

- De hát már több órája rohanunk, és még mindig

semmi… Nem lehet, hogy eltévedtünk? – jegyezte meg a

narancs hajú.

- Nem az én hibám, hogy most hosszabbik úton kell

mennünk! Ha rám hallgattatok volna, nem pedig a

pápaszemes Quincy-re, most a jó, és rövidebbik úton

mennénk. – torpant meg sértődötten Fresa, aminek

következtében a többieknek is meg kellett állniuk, ám ő

folytatta a mérgelődést – Különben is, hogyan

vezethetnélek titeket, ha az a vöröske csak ennyi fényt

képes létrehozni a hatalmas erejéből? Nem látok semmit

sem!

- „Vöröske?” Na adok én neked… - morogta ökölbe

szorított kézzel Renji, Rukia eközben próbálta

lenyugtatni.

- A kis barátunknak hogy megnőtt a szája, mióta

Kurosaki megmentette a homokszörny támadásától… -

jegyezte meg Ishida, miközben szemüvegét igazgatta.

- Meglehet, de most minden bizalmunkat belé kell

fektetnünk, ő tudja egyedül, merre lehet Haru. –

mondta Yoruichi.

- Hát, jelenleg ő se nagyon tudja, hol vagyunk… -

sóhajtotta Izuru, Fresa azonban rögtön rámordult.

- Dehogynem! Ha hallgatnátok rám, már rég ott

lennénk!

- Jó, jó! Nyugodj meg, Fresa! Inkább menjünk tovább! –

próbálta lehűteni a kedélyeket Ichigo, s hogy menésre

ösztönözze a lányt, a hátánál tolni kezdte.

- De hát most itt engem hibáztattok, amikor már ott

lennénk, ha megbíznátok bennem! – mérgelődött

tovább Fresa. Ekkor azonban Byakuya lépett elő, a két

jómadár elé.

- Nem érünk rá ilyen gyermeteg viselkedésre. Aizen

minden bizonnyal már tud a jelenlétünkről, nem

vagyunk biztonságban. – mondta határozottan, majd ő

is használta a démonmágiát, s nagyobb, fényesebb

gömböt hozott létre, majd elindult.  Renji sóhajtva

eltűntette az ő nevetséges próbálkozását, majd követte

kapitányát.

- Ez az alak… Ijesztően hideg… - motyogta hátra

Ichigonak Fresa.

- Nekem mondod… - helyeselt a helyettes shinigami is,

ám tekintete hamar komolyra fordult – De tudod,

Byakuya akkor ilyen hűvös, rideg, amikor igazán

aggódik a szeretteiért. Emlékszem, mikor Rukiát

akartam megmenteni, hasonló rideg hóvihart láttam

viszont a szemeiben.

- Itt… mindenki olyan jó barátja Harunak? Hisz

mindenki… annyira aggódik érte…

- Azt, hogy ki mennyi emlék fűzi Haruhoz, nem tudom,

hisz én is csak egy napot töltöttem vele…

- Egy nap!? De akkor miért akarod ennyire megmenteni?

– kérdezte Fresa, szembe fordulva a shinigamival.

- Eleinte csak segíteni akartam Yoruichi-sannak, de…

Most már más vezérel.

- Micsoda?

- Hé! Ichigo! Fresa! Nem jöttök? Vagy tán valami mást

terveztek ott hátul? – incselkedett Yoruichi, az

időközben lemaradt párra.

- M-Mégis mire célzol, Yoruichi-san? – vágta rá

elvörösödve Ichigo, majd durcásan megragadta Fresa

karját, aki továbbra is kiváncsian hallgatta volna Ichigo

szavait.

- „Mi ez? Ez az érzés… Amit már oly sok éve nem

éreztem…” – gondolta, miközben felzárkóztak a

többiekhez.

Eközben az élet lassan újra megindult a hatalmas

épületben. Mindenki ébredezni kezdett, köztük Haru is.

Illetve, csak ébredezett volna, ám meg sem bírt

mozdulni, Kitsunének köszönhetően, aki teljesen a lány

testére feküdt, összekuporodva. Harunak nem volt szíve

fölzavarni a kis arrancart, ám már kezdett elzsibbadni a

teste, arról nem is beszélve, hogy folyóügyei is akadtak.

Így végül kénytelen volt valahogy kimászni Kitsune alól,

aminek az lett a következménye, hogy nagyot koppanva

ért földet. Erre a fiú azonnal fölébredt, s érthetetlenül

pillantott le Harura.

- Gazdám… mit csinál odalent?

- S-Semmit… - nyögte morgolódva a lány, majd az ütést

fájlalva feltápászkodott. Kitsune azonban furcsán

viselkedett. Megbabonázva bámult a semmibe, mintha

valamire elképesztően figyelne.

- Minden rendben, Kitsune? – kérdezett rá Haru.

- He? Persze! Minden rendben van, Gazdám! – válaszolt

elvigyorodva, majd ő is felpattant, s leugrott az ágyról.

Haru mosolyogva nézte, ahogy a fiúnak ismét gondja

akad a járással, de hamar segített is neki. Ekkor azonban

gyomrába erős fájdalom nyílalt, ami arra késztette, hogy

azon nyomban leüljön.

- „Fenébe… még nem gyógyult be a sebem… Csak

tudnám, miért érzem magam egyben ilyen gyengének

is.” – szitkozódott magában.

- Tessék! – nyújtott hozzá Kitsune egy poharat,

csordultig azamével.

- Arigato. – nyögte Haru, s rögtön le is húzta, viszont ez

sem hatott túlságosan.

- Gazdám… vissza kellene feküdnie! – javasolta az

arrancar, ám a lány nem válaszolt. Teljesen elveszett

gondolataiban, hol megállás nélkül azon töprengett,

vajon miért csökken az ereje, ha elvileg a Hougyouku

megnövelte.

- Gazdám! – szólt már vagy harmadjára az arrancar,

hogy végre kizökkentse a lányt.

- Elnézést, elbóbiskoltam! Gyere együnk valamit! Utána

ellátogatunk Szayelhez. – mondta mosolyogva Haru,

majd a konyha felé vette útját.

- Szayel? De hát miért, Gazdám?

- Valamit meg akarok tőle kérdezni. – vetette oda, hátra

se fordulva a hűtőtől. Kitsune arcán azonban

gondterhesség jelent meg a választ illetően. Attól tartott,

Szayel elmondja gazdájának azt, amire ő is rájött.

Szomorú arccal ült le az asztalhoz, s várta Harut. A lány

egy ideig még elidőzött a konyhában, majd egy tucat

palacsintával tért vissza, amit vidáman mosolyogva tett

az asztalra. Ő el is kezdte az étkezést, Kitsune azonban

továbbra is csak maga elé bámult, hozzá sem nyúlt a

reggelihez. Tekintete elveszett a semmiben, ahogy

hosszú ideig kifejezéstelenül bámult. Ám fejében

megannyi gondolat cikázott, amik között egyet sem

tudott választani.

- Kitsune, ma valahogy nagyon furcsán viselkedsz.

Biztos, hogy minden rendben? – kérdezte Haru, mikor

észre vette a fiú némaságát. Ő viszont csak enyhén

bólintott, majd hozzá látott a reggelihez. Haru tudta,

hogy hazudik, hisz azok az almazöld szemek minden

ízben visszatükrözték a bennük dúló érzelmeket,

őszintén elárulták az igazságot.

Mikor aztán végeztek, hamar el is indultak. Kitsune úgy

lépkedett Haru mögött, mintha csak az árnyéka lett

volna, még lépteik is egy ütemet dobbantottak a talajon,

míg végül az arrancar teljesen eggyé vált gazdája

mozgásával. Haru olykor-olykor hátra pillantott, hogy

egyáltalán követi-e még a fiú, nehezen szokta meg ő is,

hogy Kitsune új testet kapott, s így „emberként” is

ennyire ragaszkodó. Shunpo-ba nem akart kezdeni, félt,

hogy azt nem lenne képes így követni a fracción, így hát

hosszasan gyalogoltak. Ráértek… ezen kívül semmi más

dolga nem akadt Harunak. Jobban belegondolva,

amióta itt van, nem kellett csinálnia semmit.

Mélyet sóhajtott. Hosszú időt töltött már itt. Majdnem

egy hónapot. Azóta teljesen magára hagyta osztagát, és

Kirát. Bár lehet, hogy most semmi dolga nincs, de ha

valaha is hazajut, sokat elszöszmötölhet a jelentésekkel,

iratokkal, ami ez alatt az egy hónap alatt gyűlt össze.

- „Talán nem is lenne olyan rossz, ha itt maradnék…” –

gondolta elfanyalodva, mikor megjelentek szemei előtt a

több méter magas papírtornyok. Ekkor hirtelen felkapta

tekintetét, s megtorpant. Egy magas, széles vigyorú alak

állta útját, ám nem is a férfi jelenléte zavarta…