- „Hogyhogy… nem éreztem meg a reiatsuját?” –

gondolta megdöbbenten, mikor alig pár centire állt meg

Noitra előtt. Agyába beugrottak a legutóbbi találkozás

eseményei, s ezek apró félelmet szültek szívében. Nem

magát féltette, Kitsune biztonságát tartotta kétségesnek.

- Lám-lám, a kis házi kedvenc egyedül sétálgat, semmi

védelem? Ráadásul… még a reiatsum sem érzi? –

gúnyolódott Notria, majd a falnak dőlt, s megvető, halált

kívánó szemeit Haru megkomolyodott tekintetébe

mélyesztette.

- „Egyedül? De hisz… Kitsune…?” – gondolta a lány, s

lopva hátra pillantott, ám senkit sem látott maga

mögött. Kezdte érteni miért, ám egy hatalmas csapás –

amit a fal szenvedett el, és előtte húzott el – azonnal

felrázta elmélkedéséből.

- Rám figyelj te szajha! – kiáltotta teli torokkal az Espada. – Látom sikerült túlélned a legutóbbi

találkozásunkat. Hát garantálom, hogy most nem így

lesz!

- Noitra, ahelyett, hogy lopod az időm, igazán tovább

engedhetnél. Nem érek rá a játszadozásaidra. –

jelentette ki egyhangúan Haru, s semmiféle érdeklődést

mutatva a dühös Espada iránt, készült tovább állni.

- Itt maradsz, te kurva! – kiáltotta, majd a nyakánál

megmarkolta Harut, s teljes erőből a falba csapta a

lányt, továbbra is a torkát szorongatva. – Most nem

hagylak életben, biztosan kinyírlak! – folytatta, s már

készült az első ütést Harura mérni. Viszont mielőtt ökle

elérte volna Haru fájdalomra felkészült arcát, megállt,

nem tudta mozdítani, sem előre, sem hátra.

- Mi a…

Lassan Kitsune sziluettje rajzolódott ki a semmiből,

ahogy a legnagyobb könnyedséggel a markában tartja az

espada öklét. Tekintete rezzenéstelen volt, s kíméletlen

ridegséget tükrözött…

- Ereszd! – hallatta egyszerűen, tömören. Hangja

előresejtette kegyetlenségét, ha ezt a parancsot nem

teljesítenék. Természetesen az Espada ennyitől nem adta

fel, ám hiába próbálta karját kiszabadítani a szorításból,

nem tudta. Mikor próbálkozásai kezdték Kitsune

türelmét kijátszani, a fiú szemében mintha vérvörös fény

csillant volna fel.

- „Mégis, mi ez a fiú!?” – gondolta szitkozódva Noitra, s

kénytelen volt engedelmeskedni, elengedte Harut, mire

őt is elengedték. A lány nem értette a történteket, még

Noitra utolsó „Nem úszod meg sokáig” kijelentése sem

tudta felrázni.

- „Mi történhetett Kitsunével?” – gondolta megrázkódva.

A tekintet, a hangnem, a váratlan erő… mind teljesen

meglepték. Nem ilyennek ismerte meg az arrancart.

- Gazdám, minden rendben? – kérdezte mosolyogva a

fiú.

- K-Kitsune… mi volt ez az előbb? – kérdezett vissza

Haru, félig-meddig visszaszállva a földre.

- Hogyhogy mi? A fracciónja vagyok, nem hagyhattam,

hogy baja essék! – válaszolt, mint aki nem érti, miért

tették fel a kérdést.

- Jó, de… Áh, mindegy. Jobb ha megyünk! – vágta rá a

shinigami. Megkérdezte volna, honnan volt ez az erő, és

a viselkedés, de jobbnak látta, ha inkább nem faggatózik

ez után. Mikor elindult, kicsit megszédült, s meg kellett

torpannia. A hatalmas csapás a hátára, nem hiányzott. A

sebe is felszakadt, így hasát is fájlalhatta. Viszont,

mielőtt újabb lépést tett volna, Kitsune gazdája mellé

helyezkedett, kezével felemelte őt.

- Nehézkedjen csak rám, majd én segítek a járásban! –

mondta kedvesen, aminek következtében Haru is

elmosolyodott. Valami azonban nem hagyta nyugodni…

- „Miért nem éreztem meg Noitra jelenlétét? Miért?”

Eközben, a Las Noches másik, messze eső részében…

- És most merre? – szólalt meg több perces csönd után

Ichigo, egy elágazás előtt. Fresa erősen gondolkodott,

még egyik szeme is rángatózni kezdett. Mindenki

feszülten figyelt, hiszen már régóta csak egy helyben

álltak. Végül a lány Ichigo felé fordult, s zavartan

nevetve, tarkóját vakargatva megszólalt.

- Fogalmam sincs…

- Gondolhattam volna… - sóhajtott a fiú, ám a többiek

kevésbé fogalmazták meg enyhítve gondolataikat.

- Mi az, hogy nem tudod? Elvileg te már jártál itt! –

pattant fel Renji.

- Jártam, körülbelül egyszer! Ez a Las Noches régi

területe, ha akkor nem fordulunk le, nem kerültünk

volna ide, és most tudnám, merre kellene menni! –

vágott vissza Fresa.

- Persze, nyugodtan kend rám. – morgolódott Ishida is,

szemüveg igazítás közepette

- Igenis a te hibád! – vágta rá a lány.

- Áhhh, mindegy! – kiáltott fel Ichigo, és készen állt az

indulásra. – Ha nem tudjuk melyik a helyes út, váljunk…

- Nem szabad! – vágott közbe Fresa – Nem nézel

horrort? Mindig szétválás után történnek a borzalmas

esetek!

- Eto… az arrancarok is néznek horrorfilmet? – kérdezett

vissza a shinigami.

- Hát, egykor Szayel-sama is tanulmányozta az

embereket, és olykor-olykor, ilyen videókba is

belebotlottunk. – mesélte nagy büszkén az arrancar –

Nem is értettem, mit esznek azon az emberek, hogy

mások halálát végignézzék…

- A LÉNYEG – lépett elő türelmetlenül Kira – Most

akkor merre menjünk?

- Sajnálom, de tényleg tanácstalan vagyok. Ami azt illeti,

egyáltalán nem emlékszem, hogy itt kettéválna az út. –

sóhajtott Fresa, majd vizsgálódva előrébb lépett az egyik

folyosóra. – Bár ha már itt tartunk, nem úgy rémlik,

hogy az előbbi folyosó is ilyen hosszú lett volna. Ez pedig

csak azt jelentheti, hogy valaki babrált az utakkal.

- E-Ezt hogy érted? – kérdezett rá rögtön Soifon.

- A Las Noches folyosói nem állandóak. A központi

számítógépen lehet őket irányítani, hogy mikor, s melyik

folyosó merre mozduljon el, melyikkel kapcsolódjon,

satöbbi. Azt ugyan nem tudom, ki tehette, de az már

bebizonyosodott, hogy igenis tudnak rólunk.

- Akkor viszont nincs vesztegelni való időnk, ketté kell

válnunk! – vágta rá Izuru, s már indult is a másik úton.

Fresa azonban utána rohant, s megálljt parancsolva a

ruhájába markolt. Ám mikor belépett azon a folyosón, a

nyakán limbálózó szerkezet erősen fényleni kezdett.

- Hát ez… - motyogta Fresa, s értetlenül vizsgálni kezdte

a szerkezetet. Urahara eközben komoly, gondterhes

pillantást vetett Fresa nyakékére. Az erő, melyet az

kibocsátott, félelmetesen emlékeztette a Hougyouku

erejére, ám a gondolat, hogy akár kettő is lehet a

gömbből, rettegéssel töltötte meg a szívét.

- Úgy gondolom, jobb, ha mindannyian ezen az ösvényen

haladunk. – lépett elő, aggodalmát sejtelmes mosoly

mögé rejtve.

- De… Honnan veszed, hogy az a helyes irány, Urahara!?

– vetette fel a kérdést Byakuya.

- Bízom a megérzéseimben. – válaszolt sóhajtva a volt

shinigami, hátra sem pillantva – Valamint… Csak ebből

az irányból lehet érezni azamét. – majd ezzel elindította

a sort. Mindenki csöndesen követte, Fresa azonban

továbbra is a szerkezetet vizsgálta. Nem tudott rájönni,

miért kapcsolt be hirtelen, s miért nem tudja

kikapcsolni.

- Minden rendben, Fresa? – kérdezte hátra fordulva

Ichigo.

- I-Igen… - válaszolt, majd igyekezett felzárkózni,

viszont a szerkezet furcsa viselkedése nem hagyta

nyugodni.

Újabb hosszas gyaloglás vette kezdetét a vakító

sötétségben, mely mostanra már teljesen megszokottá

vált. A csöndet, amit aggodalmuk eredményezett, csak

néha-néha törte meg valami moraj, amit nem tudtak

kikövetkeztetni. Lassan azonban a sötétség foszladozni

kezdett, akár a borús viharfelhő, s a fény kezdte átvenni

helyét. Szemüket eleinte csípte a hófehér világosság, ám

mire megszokhatták volna, egy fal zuhant eléjük, majd

mögéjük, elzárva így útjukat.

- Ez meg mi!? – kérdezte idegesen Rukia. Páran –

Ishida, Renji, Chad – próbálták eltolni a falakat, de azok

meg sem mozdultak. Fresa ekkor ismerte csak fel az

morajt…

- Hát persze, a folyosók mozgása… Akkor viszont ez… -

motyogta, majd elkiáltotta magát. – Mindenki

kapaszkodjon!

Ekkor a talaj zuhanni kezdett a lábuk alatt, mintha csak

egy elszabadult liftben ültek volna. Mindenki próbálta

megtartani egyensúlyát, hogy állva maradjon, de a

végtelen gyorsaság következtében végül a levegőbe

emelkedtek.

- Ha így megy tovább, elszakadunk egymástól! Ha jól

emlékszem, ez a csapda egyenesen a Las Noches

legmélyebbi pontjához visz, ott viszont már valóban

olyan sötétség van, hogy nemhogy fény, de hang sem

hatol át rajta. – magyarázta hadarva Fresa.

- Rendben! Mindenki fogja meg egymást, és el ne

engedje! – kiáltotta Yoruichi, ám addigra már késő volt.

Beértek a feneketlen sötétségbe, s hiába nyúltak a másik

után, két méternél tovább nem láttak, így csak a

legközelebb állók tudtak együtt maradni.

- Fresa, mégis milyen mélyre zuhanhatunk? – kérdezte Ichigo, aki szerencsére ennek a 2 méter sugarú kör belsején volt.

- Nem tudom, még nem volt alkalmam megtapasztalni!

Eddig csak hallottam róla! – vágta rá idegeskedve Fresa.

A sötétség egyre sűrűbbé vált, s visszhangok is egyre

kevesebb idő alatt tértek vissza. Ichigo ösztönösen úgy

érezte, közeleg a padló, így átölelte a lányt, s úgy fordult,

hogy saját maga érjen először földet. Amire utoljára

emlékezett, egy éles fájdalom, ami a hátába nyílalt, s

Fresa apró sikkantása.

Eközben a megfigyelő teremben…

- Sajnálom. Mindannyiunknak jobb lesz, ha egy ideig

még távol maradtok Neko-chantól. Ti csak elvennétek

tőlem… - motyogta Gin, miután kellőképpen

összezavarta a folyosókat, a régi épülettől a közeli

termekig, hogy a kis csapat még véletlenül se találjon ki

legalább egy hétig… élve…

Kitsune segítségével végül Haru eljutott a

laboratóriumhoz, s kopogás nélkül benyitott, mintha

csak hazajárna. Ám mikor belépett volna, Kitsune

megtorpant, így nem tudott. A fiú ismét komoly

tekintettel bámult a semmibe, mintha most is valamit

figyelne. Mikor Haru már épp rákérdezett volna, a

nyolcas espada mérgelődve lehordta a shinigamit.

- Haru! Örülnék, ha nem csinálnál rendszert a munkám

megzavarásában! Fontos teendőim lennének, úgyhogy

kérlek távozz!

- Nem tehetem! – vágta rá, majd nem törődve

Kitsunével, a hang után ment. Szayel most is a

számítógép előtt ült, s a monitort bámulva, megállás

nélkül a billentyűzetet nyomta, adatokat kutatva. –

Lenne pár kérdésem hozzád, amit csak te tudnál

megválaszolni.

- Mondtam, nem érek rá! Eredj innen! – vetette oda, rá

se pillantva Harura. Ekkor a monitoron egy videó jelent

meg, ami mosolyt csalt arcára. A videón nem már volt,

mint Abarai Renji harca egy magas, szőke arrancarral.

Haru nem értette, miért nézi ezt Szayel azzal a sejtelmes,

szinte már rémisztő mosolyával. Megrázta a fejét, hogy

visszazökkenjen eredeti céljához, majd nemleges választ

nem tűrően a férfi felé fordult.