- Szayel! Te vagy az egyetlen, aki segíthet megoldani a

gondom, más tudós nincs a közelben!

- És mégis mi kötelezne arra, hogy segítsek neked? Te

csak egy shinigami vagy, akit azért hoztak ide, hogy a

Hougyouku erejét megnövelje. Ez megtörtént, így már

feleslegessé váltál számunkra. – válaszolt, továbbra is a

képernyőt bámulva, rejtelmes mosolyával. Haru nem

válaszolt, talán könnyei akadályozták meg a szívében

felgyülemlő szavak áramlását, melyeket legszívesebben

azonnal a férfi fejéhez vágott volna. De mielőtt így

tehetett volna, egy újabb roham tört rá, arról nem is

beszélve, hogy gyomra is rettenetesen megfájdult.

- Szayel… nem értem miért változtál meg ennyire… Hisz

a fertőtlenítőt is nekem készítetted, akkor most miért… -

nyögte fuldokolva, miközben egy azamés üvegcséhez

nyúlt.

- Mert folyton bele ütöd az orrod a dolgaimba! Nem

akarom hogy a harcom is tönkre- - kiáltotta magából

kikelve az espada, ám mikor Harura pillantott, elállt a

szava. Nem tudott a tegnapi incidensről, így a lány

gyomránál felszakadt seb meglepte, valamint a

Noitrával való találkozás eredménye is jócskán lerítt

Haruról. Maga sem tudta miért, de szívébe mintha két,

réges-rég elnyomott érzés lángolt fel: sajnálat, s

aggodalom.

A lány továbbra sem kapott levegőt, hiába itta meg az

azamét, majdnem hogy rosszabbul érezte magát. Ezt

már Szayel sem tudta tovább nézni. Sóhajtva kilépett a

videóból, majd felállt, s elment. Haru nem látta, s még

csak nem is hallotta, hogy Szayel elment, arra lett csak

figyelmes, hogy egy aranysárga löttyöt nyomnak az orra

alá.

- Tessék. Hasonló anyagból készült a medál is. –

morogta elfordulva az espada. A lány nem is késlekedett

tovább, azonnal lenyelte az italt.

- Nos, mi kéne? – kérdezte a férfi, mikor kényelmesen

elhelyezkedett a székében.

- Az erőm… mostanában rohamosan csökken. – válaszolt

Haru, mikor már jobban érezte magát, s felállt.

- Ez talán az én hibám?

- Nem, viszont nem az ellenkezőjének kellene lennie?

Hisz eddig az azame erőnövekedést eredményezett

nálam, viszont amióta a Hougyoukuhoz hozzáértem, az

erőm rettentő gyorsan csökken! Már arra sem vagyok

képes, hogy egy espada szellemi energiáját megérezzem!

Szayel a feltett kérdésre nem felelt, kifejezéstelen arccal

meredt vissza a lányra. Végül – ugyancsak

kifejezéstelenül – visszakérdezett.

- Pontosan mióta észlelted az erőcsökkenést?

- Hát…

- Ha jól emlékszem, az Exequias-t még a Hougyouku

segítségével győzted le. – tette hozzá türelmetlenkedve

az espada.

- Most hogy mondod, tényleg. Akkor még minden

rendben volt, de utána valamiért… mintha

visszaszorítaná az erőm az azame.

Szayel hátradőlt székében, lábát keresztbe rakta, majd

szemüvegét feljebb tolta.

- Ami azt illeti, régebben Aizen-sama parancsára

kutatásokat végeztem az azame kapcsán. Az egyik, amire

rájöttem a szer vizsgálása alatt, hogy az ereje, vagyis

inkább a hatás, amit kelt, periodikusan változik. A te

esetedben ez annyit jelent; az erőnövekedés és

erőcsökkenés, vagy ha úgy jobban tetszik, erő elfojtás

mindig ugyanannyi ideig tart, s mindig változatlan

időben váltják egymást.

- Azt akarod mondani, hogy most több mint hat évig

nem lesz erőm!? – csattant fel Haru a fejlemények

hallatán.

- A helyedben inkább örülnék, hogy csupán hat év… -

vágott vissza az espada.

- De nekem nincs hat évem! Már lassan három hetem

sem! Szayel! Kérlek, segíts valahogy hamarabb

visszaszereznem az erőm!

- Haru! – kiáltott rá a férfi. Hangja érces, s dühös volt –

Úgy hiszem, az elmúlt napokban elfeledted, hol is vagy

valójában! Mi nem vagyunk szövetségesek! S ez nem

csak rám, hanem Grimmjowra is vonatkozik! Ne felejtsd

el, mi espádák vagyunk, az ellenségeid, akik a barátaidat

akarják megölni. Nincs okom rá, hogy egy

magadfajtának segítsek! Mi nem vagyunk barátok!

Jegyezd meg!

Haru torkában ismét felgyülemlett megannyi kavargó

érzelem egyvelege, melyeket sehogy sem tudott lenyelni.

Ő valóban úgy gondolta, hogy megbízhat Szayelben, s

Grimmjowban is, hisz már mindkettőnek rengeteget

köszönhet. Azonban Szayel utóbbi szavai visszahúzták a

valóságba, miszerint ők ellenségek… Nem

akadályozhatja meg azt, hogy ez a két espada, s

shinigami barátai ne harcoljanak.

„Egy shinigami elpusztítja az arrancarokat, nem pedig

védi őket!” – villant be hirtelen a tegnapi mondat, ami

úgy nézett ki, nem hagyja menekülni.

- De… én… - kezdte elcsukló, halk hangon, száját

harapdálva. Szayel érdeklődést szimulálva felpillantott a

lányra. Valójában nem akart ennyire kegyetlen lenni

vele, de úgy gondolta, ideje volt visszarángatni a földre.

- Én akkor is… - folytatta a shinigami, majd könnyes

szemekkel elkiáltotta magát, kitörtek belőle a szavak –

Én akkor is szeretlek! Téged, és Grimmjowot is! És ha

beledöglök is, akkor sem hagyom, hogy bántódásotok

essen! – majd ezzel sarkon fordult, s elrohant. Még

majdnem Kitsunét is fellökte, aki meglepődve pillantott

utána. Szayel nem mutatott semmi hangulat, vagy

érzelemváltozást. Esze továbbra is azt hajtogatta, ez így

a helyes. Viszont eddig kizárólag harcra, s további

kutatásra vágyakozó szíve ellentmondásba sodorta.

- Nem mondtad el neki, ugye? – fordult Kitunéhez, aki

hasonló aggodalommal tekintett vissza rá. – Ne is

mondd. S ezt akár veheted parancsnak is, amit egy

magasabb rangú arrancar adott ki. Ha megtudná, hogy

a barátai már itt vannak, ráadásul a legveszélyesebb

helyen, biztosan összeroppanna. – magyarázta, majd visszafordult a számítógéphez.

- „Szayel-sama… Már másmilyen szemekkel nézett

Yamaneko-sama után, mint tegnap… Sokkal…

gyengédebben…” – tűnődött Kitsune, majd becsukta az

ajtót, s igyekezett utolérni Harut.

- Ostoba nő – dörmögte Szayel, ahogy azt a bizonyos

Renji harcot keresgélte a gépén – Még hogy engem

megvédeni…

Végül megtalálta videót, de mikor el akarta indítani, ujja

megtorpant. Szívében dúló hangzavar hangosabb volt,

mint fejében. Az, amit néhány perce Haru mondott nem

hagyta, hogy a harcra gondoljon, így nem nyitotta meg a

videót. Helyette inkább felállt, s egy asztalhoz sétált,

ahol a félkész szerkezet pihent. Egy ideig csak

szemezgetett a tárggyal, míg végül felsóhajtott.

- El se hiszem, hogy ezt teszem…

Kétségbeesett, sűrűn ismételgetett kiáltás kényszeríttette

felnyitni Ichigo elnehezedett pilláit. Sötét volt, amerre

csak tekintett a mély sötétséget látta. Feje zúgott, háta

eszméletlenül sajgott. Mikor látása kitisztult, Fresát

pillantotta meg maga előtt. Sírt. Könnyei, akár az

esőcsepp, szaporán potyogtak a férfi mellkasára.

- Ichigo! Ichigo szólalj meg! – kiáltozott tovább a lány. A

shinigami felült, de azonnal hasító fájdalom szúrt

gerincébe.

- Mi… Mi történt? – kérdezte rekedten, majd köhögött

párat, hogy ismét tisztán kapjon levegőt.

- Valaki folyton folyvást babrálja a folyosókat. Eltűnt

alólunk a padló, és idezuhantunk. – magyarázta Fresa,

ám még be sem fejezte, Ichigo rögtön felpattant, s társai

után kiáltott.

- Mind hiába. Ezen a sötétségen 2 méter sugarú körben

terjed csak a fény és a hang, ha nincsenek a

közelünkben, nem hallanak. – folytatta az arrancar.

- Mégis mekkora ez a hely? – kérdezte idegesen Ichigo,

fejét kapkodva.

- Nem tudom. De nagyon veszélyes. Bár csak fél füllel

hallottam, amikor az Espada gyűléskor az ajtó előtt

vártam Szayel-samát, de ha minden igaz, ide száműztek

minden olyan arrancart, espadat, aki nem

engedelmeskedett Aizennek, vagy túlságosan is

vérszomjassá, kezelhetetlenné vált. – a lány hangja

színtelen volt, mintha valamit nem árult volna még el.

- Micsoda? Akkor most egy olyan helyen vagyunk, ahol

bármikor ránk támadhatnak?

- Eddig is olyan helyen voltunk – vágott vissza Fresa,

majd felállt. Folytatta, ám hangja ismét baljóssá vált –

Ez a hely azonban sokkal veszélyesebb… Még csak az

ellenséges arrancarok reiatsuját sem lehet érezni!

Remélem nem találkozunk vele…

- He? Kivel?

- Semmi, semmi! Inkább menjünk gyorsan! Hátha

belebotlunk valakibe! – mentegetőzött, majd indulásra

késztetve tolni kezdte Ichigot, ám az felszisszent, mikor

a hátához ért. – I-Ichigo… Te megsebesültél?

- Um… Igen, de semmiség. Most az a legfontosabb, hogy

a többieket megtaláljuk, aztán kijussunk innen! –

válaszolt a fiú, mintha minden a legnagyobb rendben

lenne.

- De Ichigo! Vérzel! Nem kis magasságról zuhantunk,

biztosan nagyon megütötted a hátad! Legalább a sebet

kötözzük be! – erősködött Fresa, s már szedte is le a

shinigami felsőt.

- Mondom, hogy semmiség! Fresa, eressz! – ellenkezett a

shinigami. Ekkor azonban vérfagyasztó kacajt hallottak

nem messze tőlük. Fresa lábai azonnal földbe

gyökereztek az ismerős hang hallatán, akinek

tulajdonosa nem sokkal később szellemi energiáját is

szabadon engedte.

- Oh, hát Fresa? Eddig azt hittem csak képzelődöm,

mikor a reatsut megéreztem, de ezek szerint nem

tévedtem. „Örülök” hogy újra látlak, Fresa Serafin

– szólt igencsak gúnyosan, majd a sötétben egy jéghideg,

barna szempár jelent meg, melyből sugárzott a gyűlölet,

a gyilkolási vágy valamint a kegyetlenség egyvelege.

- Heimlis… Formido… - nyögte meghátrálva az arrancar.

Ichigo azonnal felfogta, a férfi, aki előttük áll, minden

bizonnyal ellenség. De – feltehetőleg – fekete ruhája

teljesen egybeolvadt a sötét háttérrel, így egyetlen egy

mozdulatát sem lehetett látni, csupán azokat a rémisztő,

megvető szemeket.

- „Mégis… ki a csuda ez?” – dörmögte magában Ichigo, s

Zangetsura helyezve kezét, felkészült a csatára.