Byakuya Story II

Byakuya elrabolt szerelme

5. fejezet: Megbánás könnyei

Aznap Byakuyát azonnal a 4. osztag szállására vitték,

hogy begyógyítsák sebei egy részét, s utána még

néhány napot bent kellet töltenie a korházi részlegbe, de

ez már 1hete- történt, s még mindig bent fekszik.

Az ostoba viselkedésemen törtem a fejem, amiért

féltékenységi jelentet rendeztem a végzethegyén.

De ha egy kívülálló nézte volna ezt a jelenetet, akkor

vajon mit gondolt volna?

Ugyan azt, amit én, vagy esetleg meg cáfolta volna

gondolat menetemet?

Kár is ezen filozofálgatnom, hiába szeretném Byakuyát

jobban érezni, még is egyre jobban eltávolodik tőlem.

Vagy csak megint beképzelem magamnak az

ostobaságot, aminek nincsen semmi alapja?

Gyorsan elhessegetem a negatív gondolataimat és neki

álltam a papírmunkámnak.

Szerencsére már csak ez volt hátra, mert az állapotomra

való tekintettel eltiltottak a szokásos késő délutáni

őrjáratozástól.

Az a szóbeszéd járta, hogy ezt Byakuya adta ki

parancsba a hadnagyának, s ugye bár az szent mindenki

számára, s bár hadakozót a hadnagy kapitányával, nem

tudta meggyőzni arról, hogy már pedig meg fog tudni

védeni a lidércektől.

Így itt maradtam bent a 6. osztag szállásán, s

átvállaltam a hadnagy munkáját, mert Renji meg a

kapitány munkáját végezte el nagy bánatára.

Már csak egy kérelem volt hátra.

Az egyik shinigami át szeretet volna kerülni 13.

osztaghoz, de úgy döntöttem félreteszem.

Ez egy olyan kérelem amit Byakuyának kell majd

eldöntenie, ha kijön a korházból és újból munkába áll.

Na, igen megint Byakuya.

Számtalanszor elgondolkodtam már azon vajon mit is

érez valójába irántam.

Igen még mindig itt tartok, hogy ezen rágódom, mint

egy olyan lélek, akit megint ledobtak az érzelmei

óceánjába.

Vajon leszek olyan fontos neki, mint Rukia, vagy

Hisana?

Nem remélhetek tőle semmit, ezért inkább csak teszem

a dolgom, anya leszek, és gyereket nevelek.

Hát ennyire önzőn kisajátítanám magamnak?

Hogy csak engem szeresen, senki mást?

Igen ez vagyok én egy önző lélek.

De vajon elég jó anya leszek?

Elmosolyodtam igen az leszek.

Felnövök a Kuchiki klán feladataihoz, mert ez a dolgom,

s közbe szerényen meghúzódok Byakuya háta mögött.

Ezt már kis milliószor eldöntöttem magamba, s még

mindig bizonytalan vagyok az érzéseimbe.

A szavak gondolat foszlánya könnyet csalt a szemembe,

egy csepp könny rá cseppent a papira és elmaszatolódót

rajta az írás.

Mérgesen összegyűrtem és a szemetes kosárba dobtam

egy jól célzót dobással.

Majd otthon meg csinálom!

Fölálltam a hadnagyi székből és elindultam kifelé az

osztag épületéből.

Még Byakuyához benézek a korházba és megyek haza,

vissza a Kuchiki rezidenciára.

Mikor kiléptem az osztag szállásáról, fölnéztem az égre.

Bár csak lennék bárányfelhő, ami gondtalanul úszkál az

égbolton!

Neki nem számit, ha tél van vagy nyár, mindig ott van, s

gondoskodik arról, hogy eltakarja a ragyogó napsütést.

Most így történt, elment a ragyogó fényforrás, ami

eddig melegítette a testemet, s most valahogy nagyon

fáztam ebe a nyárközepei időjárásba.

De hát lélek vagyok, nem is szabadna fáznom.

Mikor ez a gondolat megszülette azon nyomba el is tűnt

a hidegrázásom.

***

Korház előtt belefutottam Renjibe.

Jó napot Hisako –san, a kapitányhoz jött?

Igen, hadnagy hozzá, meg néhány személyes jellegű

vizsgálatra.

Renji megint megvakarta a fejét zavarába, de a zavara

hamar elillant.

Tekintete a földre szegeződőt.

Hisako-san ne haragudjon, amiért nem tudtam a

kapitányt meggyőzni arról, hogy eljárjon velem az

őrjáratokra.

Nem haragszok hadnagyúr, de most nem épp őrjáraton

kéne lennie?

De valóban Hisako-san, csak arra gondoltam meg

látogatom a kapitányt.

Olyan egyedül lehet.

Ez igazán kedves a hadnagyúrtól, hogy gondol rá.

Na, jó megyek, mert még sok a dolgom van.

Viszlát, hadnagyúr.

Renji alakja távolodni kezdet miközben kezét,

búcsúzásra, intette nekem.

Bementem az épületbe, s a számtalan apró folyosó közül

nem tudtam választani.

Tanácstalanul ott álltam, s azon tanakodtam vajon

merre menjek.

Távolból egy ismerős alak tűnt fel előttem, aki nem

más, mint Unohana kapitány.

Kedvesen rám mosolygót és beinvitált a kapitányi

szobába.

Hogy vagy mostanság Hisako-san?

Köszönöm Unohana kapitány elég jól, ahhoz képest,

hogy majd nem megöletem magam.

Miért tán meg bántad?

Nem kapitány, de sok lelki nyavalya gyötör, s mindig rá

kell, jön a végén, hogy milyen éretlen vagyok.

Hisako-san örülnék neki, ha nem idegeskednél olyan

sokat.

Nem tesz jót a benned fejlődő gyermeknek.

Ez mellet pihenjél sokat, mert könnyen elvetélhetsz.

Kérlek, feküdj le ide a tatamira.

Követem a kapitány utasításait, s lefeküdtem elé, a

tatamira.

Kioldotta a hakamát és szabaddá tette az alhasi részem.

Rátette a kezét és apró körkörös mozdulatokat végzet rajta.

Egy, kettő,  apró kis élet van benned Hisako-san, s ez

még nem a végleges szám, mert a még osztódhatnak a

sejtek

Kapitány kedvesen rám mosolygót, mint mindig, és

visszahúzta a hakamát.

Vége a vizsgálatnak, most már felállhatsz Hisako-san.

Felálltam, s hitetlenkedve néztem a kapitányra.

Elköszöntem a kapitánytól,s kimentem az

ajtón,megálltam elölte.

Egyszerűen nem voltam képes elhinni azt, amit a

kapitány mondót.

2.-as ikrek,s lehet, hogy 3-en lesznek.

Valahol a közelbe megéreztem Byakuya reiatsuját, s

elkezdtem követni.

Hamar rá leltem a szobára ahol Byakuya feküdt.

Próbáltam elképzelni vajon milyen lehet most.

Lehet, hogy egy halom kötszer van rajta, s elkuncogtam

magam.

Megfogtam az ajtót és kihúztam.

Mikor meg láttam az ágyba, szomorú tekintettel, majd

összeszorult a szívem.

De mintha észre sem vetem volna, bementem hozzá és

rá mosolyogtam.

Ágyhoz sétáltam, s Byakuyara köszöntem.

Jó napot Byakuya-sama.

Csak Byakuya.

Válaszolta nekem tömör egyszerűséggel,s rám nézet.

Ezek szerint mégis csak halotta, hogy bejöttem.

Meg azt hitem, hogy valami történt vele.

Hogy vannak a gyermekek?

Érdeklődőt állapotomról, kisé szégyenlős mosollyal

arcán.

Jól vannak Byakuya, de Unohana kapitány azt mondta

akár 3. gyermek is megfoganhatót.

Byakuya elmosolyodót.

Nem átlagos mosoly volt ez egy igazi szívbéli mosoly

láthattam tőle.

Hisako-san holnap haza mehetek,s végre akkor

megbeszélhetünk mindent.

Csak bólintottam felé egyet,s egy mosollyal nyugtáztam.

Az eddig szomorú tekintete derűsebbnek láttam, s némi

reményt is, ami újlendületet adhat majd a

kapcsolatunknak.

Boldogan néztem rá,s tán  reménykedtünk az új

kezdetekbe,ami megerősíthet mindkettőnket.

Ha most nem a korházi ágyába feküdne, megcsókolnám,

de csak megfogtam kezét, s a lángoló reménnyel, teljes

szemekkel szemébe néztem.

De mintha tudta volna, mire gondolok, kezét a nyakam

köré kulcsolta és magához húzva megcsókolt.

Ajkunk eltávolodót egymástól, de arcunk még mindig

elég közel volt ahhoz, hogy akár még egy csók

elcsattanjon közöttünk.

Most már mennem kéne Byakuya, mert még be kell

fejeznem a hadnagynak néhány nagyon fontos

irományát.

Miért nem az első tiszt végzi Renji munkáját?

Azért mert az első tiszt meggyőzte Renjit arról, hogy

beszéljenek rá engem a papír munkára.

Mivel sikerült rábeszélniük ezért átvállaltam arra az

időre, míg fel nem épülsz fizikailag.

Akkor menj Hisako.

Holnap találkozunk otthon.

Megfogta az ajkamat, s adott egy búcsúcsókot az

ajkamra.

Kimentem a szobából, még a nyitót ajtónál megálltam

egy pillanatra, s még egy utolsó pillantást vetetem rá

mielőtt elhagytam a korházi részleget.

Egész úton hazafelé azon járt a fejem, hogy vajon mi fog

holnap rám várni, mikor hazatértek a rezidenciára.

***

Nap kezdet lenyugodni a nyugati égbolton, mikor

betértem a Kuchiki birtokra.

Byakuya hiányát nagyon meg sínylettem, hiába

mentem be hozzá a mai nap is, de valahogy az

elszakadás még is egy öröké valóságnak tűnik

számomra.

Nem volt időm ezen gondolkodni, pedig szívesebben

gondoltam volna rá, mint a papír munkáimra.

Fellépdeltem a Teraszra, s elhúztam az ajtót.

Besétáltam a hálószobánkba, s leültem az asztal elé, s

neki kezdtem a munkámnak.

Ötször álltam neki újra írni mire a hatodikat végre

sikerült hibátlanul megírnom.

Mire végeztem rám esteledet, s kintről néma csend

szűrődött be a szobába.

Az ablak tárva nyitva volt a fülledt nyári este forró

szellője, befújdogált olykor.

Kimentem egy kicsit a teraszra hogy gyönyörködjek a

csillagokba.

Kint a nagy magányomba-eszembe jutottak azok az

éjszakák mikor itt kint álltunk Byakuyaval, és

romantikusan ölelgettük egymást.

Rossz nélküle, ebe a nagy házba egyedül.

Már annyira hozzá szoktam a jelenlétéhez.

Egy mosoly hagyta el ajkam, valahogy éreztem,

Byakuya is így érez.

Tekintetemet a hasamra szegeztem, s finoman meg

simogattam.

Még egy darabig kint gyönyörködtem a nyári estébe, s

aztán visszamentem a szobába, és lefeküdtem.

Az éjszaka nem volt üdítő számomra,a fülledtség  átjárta

a szobát,s nem könnyítette meg nekem az elalvást.

Más nap reggel el nyűt arccal keltem fel az ágyból, s

már alig vártam az estét.

Útközbe még betértem egy apró szentélybe hogy

imádkozzak, s mikor kijöttem már sokkal jobban

éreztem magam.

Az osztag épületbe nyugalom volt, mindenki a dolgával

foglakozót.

Épp itt volt az ideje annak, hogy bemenve az irodába

neki lássak aznapi jelentéseknek.

A szobába minden a helyén volt, ahogy tegnap hagytam,

nem mintha nem bíznék a többi shinigamiba.

De kitudhatja, bár mikor átdobhatnak valahonnan egy

kémet, hogy kifürkészek az osztag titkait.

Az asztalhoz ültem, kezembe fogtam az ecsetet, s az

egyik jelentést és gyorsan átfutottam.

Fogtam egy üres lapot, és írtam róla egy összegzést.

Ezt megcsináltam még legalább harmincszor, mire

végre befejezetem, és egy nagy levegővétel kíséretébe,

végre megpihenhetem.

Kinéztem az ablakon, s nagyörömmel tapasztaltam,

hogy már szürkül kint az ég.

Felálltam a székről, elindultam az ajtó felé, és

örömittasan kihúztam, aztán visszacsuktam.

Hova ilyen igyekszünk Hisako san?

Kérdezte tőlem Renji a hátam mögött.

Észre sem vetem a hadnagy urat.

Kedves mosolyt küldtem felé.

Amint látom, nagyon vidám vagy.

Igen, mert Kuchiki kapitányt ma engedik haza, s

megígértem magamnak hogy amint tudok, elszabadulok

az osztagépületéből.

Igen?

Pedig hoztam még egy rakásjelentést Hisako-san.

Ezekhez is kéne összegzést írni.

Majd holnap megcsinálom hadnagyúr, de nekem a mai

nappal vége a munkanapomnak, úgy, hogy viszlát.

Sarkon fordultam, s kisietem a szállásról.

Hazafelé sietve beborult az ég és eleredt az eső.

Rohantam, ahogy csak bírtam, mert egyre

erőteljesebben szakadt, mintha dézsából öntenék a

földre, s már mindenem csurom víz lett.

Mikor a kapun berohantam még az őr előtt is

elfelejtetem meghajolni, aki alig látót ki a fejét védő

kalapból.

Gyorsan felsietem a lépcsőn a verandáig.

Lábam hangja olyan volt mintha trappoltam volna.

Byakuya kinyitotta az ajtót és egy hatalmas lepedővel

kijött és körém tekerte.

Bevitt a házba,s  megtartva a törölközőt,elkezdtem

magamról levenni a vizes ruhákat,megtöröltem a

testem,s magam köré csavartam a törölközőt,s

bementem a hálószobába.

Nagy meglepetésemre, Byakuya nem a dolgozó

szobájába dolgozót.

Ott ült az asztalunk előtt, s épp a kedvenc kekszébe

harapót bele.

Elmentem a komódhoz, s kivetem az egyik yukatát,

elindultam a paraván felé.

Meg mosdattam magam, a már odakészítet és

felmelegítet, vizel, s magamra húztam a yukatát.

Kimentem a paraván mögül, s leültem Byakuya mellé.

Byakuya kezét a kezemre helyezte, s gyengéden

átkulcsolta.

Valahogy éreztem, hogy most épp nem a szavak lesznek

a főszereplők.

Másik kezét az arcomhoz érintette, aztán végig húzta

ajkamon, s már is azon vettem észre magam,hogy az

ajkaink összeforrnak egy szenvedélyes csók kíséretébe.

Heves csókváltás közbe elvesztetem az egyensúlyom,s a

földre dőltem,s velem egyűt Byakuya is,aki  rám mászót

egyre jobban szétbontotta a yukatámat,és mohon a

melleimre vette magát.

Váratlanul abba hagyta, s rám nézet.

Csak némán nézet, s épp megszólaltam volna mikor

megint a földre tepert.

Byakuya ne haragudj rám, amiért olyan éretlen voltam

veled fent a végzet hegyén de, kisé féltékeny lettem

Rukiára.

Igen tudom, Hisako mert láttam rajtad, de nem

haragszóm, mert szeretlek téged.

Már akkor is mondtam, neked hogy a te szerelmed

semmivel nem ér fel.

Ezt Byakuya olyan mély érzékenységgel mondta

nekem, hogy a szememből elkezdet folyni a könny.

Bűnbánóan Byakuya szemébe néztem, igen ez a

megbánás könnyei most már minden könnyebb lesz

számomra, és számára is.

Nem tudom honnan ez a nagy optimizmus, de éreztem,

hogy valami megváltozót a kettőnk kapcsolatába.

Byakuya fogta a yukatanak az ujját és letörölte vele a

könnyeimet.

Lassan közelítet az ajkamhoz, s ismét összeérintettük

egy kettő-három finom csókot lejtet rá, mire a negyedik

megint hatalmas szenvedéllyel robbant ki belőle.

Ismét elbujt a melleim völgyébe, és az érzések

mennyországáig meg sem álltunk.

Folytatása következik.