11.fejezet: Az eljegyzés
2013.05.31. 20:18
Érzelmek
viharába
11. fejezet: Az eljegyzés
Egy álló éjszakán keresztül nem csináltunk mást csak egymás
érintését élveztük, s elmerültünk az érzelmeink szenvedélyébe.
Hajnalodott, s a sötétítő függönyön halványan átszóródott a fény.
Kaname némán feküdt mellettem,- szeme lecsukva – karja homlokát
takarta.
Most kezét letette maga mellé, és a fejét arcom felé fordította.
Belenéztem a szemébe, s egyszerre futott át rajtunk a mindent
elsöprő érzelmi viharunkkal teli örömünk és bánatunk. - Pár
másodperc csak ennyi volt a ráfordítót idő.
Ki keltem az ágyból és az öltöző asztalhoz mentem. Felvetem a
fehérneműimet,s a szekrényhez sétáltam. Ajkam megérintetem az
egyik újammal, s azon járt a fejem, vajon mit vegyek fel,- Egyenruhát
vagy hétköznapi viseletet?
Ne búj egyenruhába.
Szolalt meg Kaname hangja a fejembe,- végül is mindegy mit veszek
fel, - s ezzel le is tudtam magamba ezt a kérdést.
Kivetem egy térdig érő bézs szoknyát, aminek alja enyhén fehéren fodros volt.
Hozzá egy fehér szintén nyakba fodros blúzt, fehér harisnya és szintén
bézs enyhén magasított cipőt. Míg öltöztem szinte éreztem magamon
a tekintettét, mintha át akarná szakítani a sötét lelkem. Igen, egyre
sötétebb lett, s a fényt nem találom,- elveszet bennem, s nem tudom,
hol keresem.
Megfordultam- rá néztem –abba pillanatba szállt ki az ágyból és a
ruhája után nyúlt, ami egy karosszéken volt elhelyezve.
Gondolhatnám,- milyen figyelmes, még erre is gondol,- de a kérdés
még is hogy került oda mikor a földre volt leeresztve, és nem
gondolkodtunk azon, hogy mi van körülöttünk. Ha jobban bele
gondolok,- az illető én voltam, aki felkelt hajnalhasadás előtt és
rendbe tette a környezetett.-
Most elmegyek senapi, - visszatérek apámhoz.
-Ha menni akarsz, akkor menj, úgy se tudnálak visszatartani,
- hiába próbálnálak marasztalni, - nem maradnál.
-Jól látja senpai, még ha szeretnék is maradni,- nem tehetem,- de
senpai bár mikor számíthat a hűségemre.
- ajtóhoz sétáltam, lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót,s ott
hagytam a szoba fali között. Gondolataiba nem éreztem fájdalmat,
csak végtelen szomorúságot, azért amiért magára hagyom ismét és
reményeim szerint ennél közelebb már sosem leszünk,mint az elmúlt
időkben,mikor a rózsaszín köd borult rám ,és nem láttam benne a
közös jövőnket.
Lesétáltam a lépcsőn,a nappalin végig sétáltam,s az ajtóba
megálltam.
- Még egy pillantás arra a kanapéra, ahol oly sokat üldögéltem s
– kimentem a bejáraton.
Átszeltem az udvart, s magam mögött hagytam a holdkollégium falait.
Lassú léptekkel, üres kézzel haladtam a fák árnyékába.
Milyen ostoba vagyok már megint,- miért jöttem ki mikor nem
lehetnék a napfényen?
Nem bírtam tovább bent lenni,az emlékek oly gyötrőek,fájdalmas
kínlódás, amit érzek.
Leültem egy padra,és megvártam az alkonyt.
Míg várakoztam újból átgondoltam alaposan mind azt, ami ez idáig
megtörtént velem.
***
Nap lassan kezdet lenyugodni a nyugati horizonton,- a rózsaszín
felhőkel átitatott kép bevésődött az elmémbe.
Még egy utolsó tekintet az akadémiára, s végleg magam mögött
hagytam. Egy szere éreztem mély bánatot és örömöt, olyan
érzelmeket, amit leírni sem tudtam annyira mélyen gyökerezet
bennem.
Mindent ott hagytam, nem gondolkodtam rajta, hogy majd esetleg
leszidnak, amiért nem hoztam magam a már becsomagolt
bőröndömet.
Apám kúriája kisebb volt, mint a főrezidencia, s most először éreztem
úgy, hogy nem bánom meg azt, ha haza jövök, bár féltem mostoha
anyámtól.
Távolból megláttam a kaput kicsi szerény, kevésbé cirádás, de az
otthonomnak nevezhetem, ezt a helyet a nagy kertel együtt.
Az út poros volt, és a fák sűrűn egymás után sorakoztak fel a szélén.
Bejárati ajtó velem szembe helyezkedet el,- s már ott várt engem Rin
a szokásos széles mosolyával.
Lassú léptekkel odasétáltam hozzá, és átöleltem a derekát.
-Ne haragudj rám, amiért ennyire vak voltam, s nem vetem észre a
mély őszinte szerelmedet.
- Erősen magához vont, – szeretlek Sakura. - suttogta a fülembe
érzékeny elhaló hangon.
Eltávolodtunk egymástót,s aztán megfogta a kezem,s bevitt a kúria
nappalijába ahol apám és mostoha anyám ült.
Nem nézet rám,- még mindig nem bocsájtotta meg nekem azt, hogy
egy másik nőtől születem meg,- hol ott mit sem tehetem arról, hogy
nem a vére vagyok.
Leültem apa mellé, s kezemet a lábamra helyeztem,- Rin pont velem
szembe ült le a mostohám mellé.
Rideg szemekkel elkezdet méregetni,
- Igazán meg lepet a döntésed Sakura. - Tán ennyire szereted a te
mesteredet, hogy végül magára hagyod?
- Hikaru-sama, magam döntöttem úgy hogy senpaitól eljövök, de a
hűségemre mindig számíthat. Van egy egységem apámmal,-
miszerint ha sikerül meghódítanom a senpait akkor lemond rólam
Rin,- de mivel ez nem sikerült ezért rá kellet jönnöm, bár mennyire is
szeretem a senpait soha nem fog szívből szeretni. - rá néztem,s kicsit
megenyhülni látszott rideg szeme.
- úgy látom sokat komolyodtál az elmúlt egy évbe, ezért legyen úgy,
ahogy Rin kívánja.
- Ez azt jelenti, hogy belegyezik az eljegyzésbe?
- Igen Sakura,de van egy kikötésem,soha nem hagyhatod el Rint. Ha
ezt megteszed,- neked véged.
Némán bólintottam egyet.
Apa szemein látszott mennyire örül, amiért a mostohám beadta a
derekát.
Egy hét múlva megejtjük az eljegyzési partit,és utána egy hónap
múlva a hivatalos esküvőt.
Ilyen hamar apám!
Igen Sakura.
Rin nagyon várta már a felnövésed, ráadásul a születésnapod is
akkor lesz.
Direkt így hoztátok össze, hogy,- igen,- egy kalap alatt lerendezzük
mind az eljegyzést,és a születésnapodat. –
- Még olyan fiatal vagyok,nem szeretném ezt elhamarkodni.
- Rin mellet tovább élheted a szabad életedet,azzal a bizonyos kikötés
mellet, amit Hikaru megszabott neked.
- Azt hiszem a múltba is mindig tiszteletbe tartottam, azt nem Sakura?
- De igen Rin,- elfordítottam a fejem.
Mélységesen szégyelltem magam, amiért ezt feltételeztem róla.
Nem is tudom mi ütött belém, mintha remegnék, félnék a tudattól,
hogy bekötik a fejem.
Apa felé néztem,- apa, szeretném, ha elmennél az akadémiára és
elintéznéd a kiiratkozásomat, és elhozatnád a bőröndömet.
Mikor hazafelé jöttem teljesen megzavarodva, ott hagytam a
szobámba.
- Ne aggódj miatta, Rinel elmegyünk és elhozzuk a holmidat.
- Ezek szerint már nem szándékozol visszatérni?
-Nem apa, soha többé nem szeretnék visszatérni ara a helyre.
-Ha megbocsájtjátok nekem, de most felmennék, a szobámba kicsit
piheni.
- Apa csak némán bólintott egyet és fel ált.
- Gyere Rin menjünk.
Felmentem a régi szobámba,s leültem az asztalhoz.
Üresen néztem a világos lila falat, mintha az bár mit is értene abból,
amit érzek.
Apa és Rin hamar hazatért, s felhozta nekem a bőröndöt. Vagy talán
csak magam éreztem gyorsnak, mert megszűnt létezni bennem a
külvilág?
Többé már senkinek nem voltam nyitott könyv mind akkor mikor
minden elkezdődőt.
***
A napok gyorsan teltek,s eljött az a nap mikor is megszűnik létezni a
fizikai szabadságom.
Nem szabadna ezt ilyen tragikusan felfognom, hisz megígérte nekem
Rin nem fog korlátozni engem. Ami azt jelenti, hogy bizonyára
megbízik bennem.
Ajtón kopogást halottam,- szabad,- mondtam vékony elcsuklott
hangon.
Az ajtó kinyílt,és az ajtóba ott állt a bátyám és az egyik komorna.
Rin kezébe egy krémszínű ruha feküdt, amit gondolom nekem szánt.
Némi izgalommal tekintetem rá, mert érdekelt,- megint milyen estéi
ruhát csináltatott nekem.
Bejöttek, és a ruhát letette az egyik szék hátára.
- Ezt a ruhát az édesanyáddal együtt csináltattuk,
- melyik anyámra gondolsz? Rin elmosolyodót.
-Mit gondolsz melyikre?
-Csak nem a vérszerinti?- bátyám bólintott egyet. - elindult az ajtóhoz.
-Kinyitotta, a bejáratnál még visszafordult egy pillanatra.
-Komorna majd segít felöltözni. - eltűnt az ajtó mögött.
Némán álltam ablaknak hátal,s a komornám meghajolt előttem.
- Kisasszony kérem? - Kérlelt engem kedves hangon,- félig
meghajolva a padlózatott nézte.
- Kérlek Sayu erre semmi szükség! - egyáltalán nem érzem magam
különlegesnek, hogy ilyen megtisztelően meghajolsz.
- De kisasszony!
- Kérlek, hívj Sakurának, hisz tudtom szerint nagyjából egy korúak
vagyunk.
- Igen is Sakura-sama.
- Ha lehet sama nélkül. - Sayu könnyedén elmosolyodott.
Elindultam felé, s megálltam előtte. Levette a ruhámat, és rám adott
egy roppant kényelmetlenfűzött, amibe inkább megfulladni készültem,
nem pedig elvarázsolni vele Rint. felkerült rám egy egyszerű
alsószoknya jelegű ruhadarab is,ami inkább kombinénak hatot, mint
egy kiegészítő. Derekamra még felkerült egy hosszú selyem jelegű
uszály, amibe érdeklődve nézegetem magam. –Nem is olyan rossz.
Rinnek mindig jó érzéke volt a ruhák kiválasztásához.
Leültem egy székre, ami természetesen szemben állt az öltöző asztal
tükrével.
Megfogtam egy kefét és elkezdtem vele a hajam kifésülni.
Hagyjad Sakura majd meg fésüllek.
Gyorsan mögém sietett és kikapta a kezemből a kefét.
Megfordultam kisé áttetsző tekintettel rá néztem.
Sayu egyből vette a lapot, és szégyenébe a földre tekintett.
Elnézést kérek Sakura, tudom, ha elkértem volna, akkor biztos
megkaptam volna a kefét.
Szomorú megbánó tekintettel rám nézet.
Elnézően rá néztem,- De többé ne forduljon elő.
Sayu neki kezdet a frizurám elkészítésének. Elöl a hajamat fél oldalra
fésülte, s a hátsó részét feltűzte egy ruhámhoz hasonló színű csattal.
Úgy éreztem ez a frizura olyan, mint én. Kecses és még is szerény.
Felálltam és elégedetten néztem magamon a végeredményt.
Sakura ha megengedi, akkor távoznék.
Remélem meg van elégedve a végeredménnyel.
Igen Sayu köszönöm a segítséged.
Komornám el is tűnt .
Még a lépteit sem hallottam olyan hangtalanul távozott a szobából.
Egy darabig még nézegetem magam s mikor hangokat hallottam
felszűrődni a szobába, akkor az ablakhoz mentem, és kitekintetem
rajta.
Az udvaron Kaname és Yuuki állt a szüleimmel beszélgetek.
Egy darabig figyeltem őket,- de mikor Kaname szemei felém
fordultak, - gyorsan elkaptam tekintetemet az ablaktól.
Nem értetem a családomat. Miért hívták meg őket?
Talán egy teszt akar lenni?
Képes vagyok e- ellenállni Kuran Kaname,- még mindig csábító
tekintetének?
Kénytelen leszek, mert nem szeghetek esküdt.
Ahogy Kaname sem.
Sejtelmesen az ajtóra, néztem, vajon jó ötlet most elhagyni a szoba
falát?
Elmosolyodtam magamba.
Alig hogy megválaszoltam volna a kérdést már is elhagytam a lila
falak árnyékát.
Folyóson össze találkoztam Rinnel, aki boldogan figyelte a lépteimet
a távolból,s úgy láttam nagyon büszke önmagára.
Mellé értem, megfogta a kezem,s kézen fogva mentünk tovább
egészen a lépcsőkig.
Szép lassan leereszkedtünk rajta,és a sötétítő függönnyel elválasztott
hallba léptünk.
Minden vendég ránk nézet, feszengve álltam Rin mellet, s most még
is arra gondoltam,- milyen jó lenne ha Kaname fogná ugyan így a kezemet.
Kanamera néztem, szemei üresek voltak, és végtelen magányt
éreztem benne.
Körbe vittek a tömegbe és minden vendégnek bemutattak.
Elindult a zene. Rin karon ragadott és a terem közepére vont.
Átölelte a derekamat, és elkezdtünk táncolni.
Olyan ostobán éreztem magam,- ugyan azt csinálom, mint amit Yuuki
és Kaname tett születésnapi bálon.
Megálltam tánc közben- ne haragudj Rin,de szeretnék, egy kicsit
piheni.
Elengedtem a kezét és elhagytam a parkettot. Egyenesen az
erkélyhez mentem.
A csillagok magányosan tekintetek rám. Elvesztetem már rég a
reményem, mert mibe reménykedtem nincs többé.
Mondtam ki hangosan ezeket az ironikus szavakat.
Egy pillanatra hátra néztem. Rin nyugodt volt és nem látszót rajta,
hogy tán megbántottam a cselekedetemmel.
Kaname váratlanul az erkélyen termet. Észre se vettem annyira
figyeltem Rint.
Mögém sétált.
- Még mindig bujkálsz előlem?
- Nem sepai.
- Nincs okom rá.
Még mindig szeretlek Sakura,de elhagytál akor azon a napon mikor a
bátyádnak igent mondtál.
-Nem senpai
- Nem hagytam el.
El sem tudod képzelni milyen sűrűn, gondolok rád.
Kaname szemébe megszűni láttam a magányt, de volt ott valami más
is, egy olyan érzés, ami nem hagyott nyugtot.
Senpai,te vágysz a halálra?
Tetem fel neki a kérdést egyenesen a szemébe nézve.
Igen Sakura vágyok rá, hogy végre békébe nyugodhassak.
De miért, mikor annyira szereted Yuukit hogy bármire képes lennél érte.
Igen,- de te is ismered a választ, mert mélyen belenéztél a szívembe.
Valóban ismeretem a választ, Kanamenak elege lett a húga
döntésképtelenségéből,és inkább a halált válasza,mint hogy tovább
harcoljon érte. Mert 10-év veszteséget nem lehet kitörölni a
szívéből,mint ahogy azt remélte Kaname is hogy kellőkép
megismerik egymást ahhoz hogy boldogok legyenek.
Kaname,- lehunytam a szemem. Hosszú idő után most szólítottam
először a nevén.
Valamit el kell mondanom neked, amit még Rin sem tud.
Amíg lehet titokba is fogom tartani.
Ismét …nem tudtam tovább folytatni,de Kanamenak nem kellet
mondanom így is tudta mit akarok elmondani neki.
Azt is tudom, hogy fiú lesz.
Miből?
Érzem, és azt is érzem, hogy meg fog maradni a pocakomba.
Nem lesz olyan sorsa, mint az előző csemetének.
Sajnálom Sakura.
Gyengéden magához ölelt.
Mit sajnálsz?
Nem vetem észre előbb, hogy úgy ragyogsz, mint egy gyémánt.
Még Yuukinál is fényesebb vagy.
Kaname ,valóban ezt akarod?
Meg akarsz halni?
Igen Sakura, ha mellettem maradtál volna, akkor nem szánom rá
magam erre a lépésre,de azt is tudom, hogy Yuuki szenvedet
volna,és azt nem szeretném.
Elengedet.
Túl jó szívű vagy ahhoz a lányhoz.
Kaname csak elmosolyodott.
Megfordult,- elindult vissza a tömegbe.
Egy nevet még elküldött felém. Amit a fiúnknak szánt.
Bár hogy is néztük abszolút padhelyzetbe volt.
Aki öt szeretett igazán azt nem tudta szívből szeretni. Akit Kaname
szeretett…
Megszakadt bennem a gondolat fonal.
Kisé lehangoltnak érzetem magam ettől, de még mindig tele voltam
reménnyel, mert tudtam Rin meg fogja érteni.
Visszatértem a terembe, és odasétáltam a szüleimhez.
Mellettem álló Rinbe karoltam és úgy tetem, mint semmi bajom nem
lenne, pedig valójába majd megszakadt a szívem Kaname döntése
miatt.
Kaname ezt érezte és láthatatlanul is próbált nyugtatni, s folyton azt
mondogatta, - Neki élnie kell.
Eljött az éjfél és az asztalhoz sétáltam, hogy meg gyújtsam a tortán a
gyertyát.
Megbabonázva néztem a táncoló lángokat,s közbe mindenki
egyszerre kiáltotta,- Boldog Születésnapot Sakura-sama!
Születésnapi jókívánságok mellé kaptunk számtalan gratulációt az
eljegyzésünk alkalmából. Már csak Kaname és Yuuki maradt hátra.
Kezet fogot Rinnel,és megkérte—Nagyon vigyázzál Sakurára.
Rin érthetetlenül nézett Kanamera. Nem tudta elképzelni mit akar
ezzel neki mondani.
Yuuki is gratulált,s közbe ezt súgta a fülembe.
- Végül is én lettem a győztes.
Szemeim kisé ki kerekedtek a csodálkozástól.
Ezek szerint mindent tudott Yuuki csak azt nem amit csak Kaname
tud,mert lelkére kötöttem ne mondja el senkinek,még Yuukinak sem.
Folytatása következik
|