Szenvedélyek Börtönében

1. fejezet: Mindenek a kezdete

 Fagyos téli délután, nem csináltam mást csak álltam az ablaknál, s csodáltam

az elém tárult téli tájat.

Már ha tájnak lehet nevezni az akadémia udvarát.

Két éve vagyok itt,s próbálom elsajátítani, a zeneszerzés minden apró 

tudását. 

Eddig még sosem sikerült egy dalt sem úgy megalkotnom, hogy az megfeleljen

az igazgatói elvárásoknak.

Abba reménykedtem ha, tán elkap az ihlet, s végre megtalálom magamba azt

a hiányzó valamit, ami rendszerint eltűnik belőlem a kottaírás közben, akkor

tán sikerül egy szinttel feljebb jutnom.

Bejárati kapun megakadtak a szemeim.

Az örök egy lánnyal vitáztak, s még két ifjú dalia is a segítségiségére sietett.

A szőke srácot ismertem, már néhányszor összefutottam vele, hivatalos céges

rendezvényeken.

Jinguji Ren, az örök lázadó, s a lányok kedvence.

Őszintén megvallva engem is elvarázsolt, de mikor rá jöttem a keserű

igazságra a herceg tükörképe összetört előttem; soha többé nem bírtam rá

nézni úgy, mint az álmaim férfi ideáljára.

Előbb jut róla eszembe egy dzsigoló, mint egy normális fiú.

Bár sosem lehet  tudni az emberek változnak, s tán a szőke hercegem is

valamelyest más lett.

Ebbe reménykedek, de mikor láttam miképp bánik az idegen lánnyal…

valahogy elment a kedvem attól, hogy szóba álljak vele.

Kinyílt az ajtó.

Ettől egyből visszatértem a jelenbe,s az udvarol eltűnt a hó,s ismét cseresznye

virágokkal borították be.

Bátyám jelent meg, s karba tett kézzel figyelte testem körvonalát.

Nem Jinguujit figyeled?

Hiroshira néztem, s meg csóváltam a fejem.

Tavaszi napsütés, ami beszivárgott az árnyékkal átitatott szobába, ami úgy

nézet ki, mint egy tökéletes börtön.

Bár a rabok nem élnek ilyen luxusba, mint én, de még is annak érzem magam,

a saját rabomnak, mert kénytelen vagyok elengedni lelkem, hogy végre

szabadon szárnyalhasson a zene birodalmában.

Sosem vágytam másra,s most hogy már van némi alaptudásom …jutok

valamire ,s végre talán révbe érek.

Bátyám időközben eltűnt, még azt sem mondta - szia vagy, - hogy majd

találkozunk reggelinél.

Nem is vártam tőle, mert bár szeretem, de azért nem volt báty komplexusom.

Tovább nézelődtem az ablakon keresztül.

Kíváncsi voltam, vajon találok olyan valakit, akivel jóba lehetek?

Nem mintha találnék, de ez az örökös pesszimizmusom a sírba fog vinni

egyszer.

Elmentem az ablaktól, s az ajtón kisétálva elindultam az étkező felé.

Boltívek alatt haladtam el, s igyekeztem olyan halk léptekkel közlekedni akár

egy macska.

Még is leszólítót valaki.

Hölgyem veled tarthatók?

Remegés fogott el amint meghallottam a hangját; annak a fiúnak, akit olyan

sokszor kívántam már a pokolra, de sosem gondoltam komolyan.

Felé néztem rá, s magamra erőltetem egy mosolyt.

- Nem bánom, ha elkísérsz.

- Így legalább nem leszek egyedül.

****

Csendben mentünk egymás mellet, ami kínosan visszahallatszott a

körülöttünk lévő falakról.

Szemem sarkából rá néztem; mélyen elgondolkodót tekintettel nézte az utat

egészen az ebédlőig.

Ezért nem szeretek közösségben étkezni, mint molyok a fényre úgy rajzott ki

mindenki. Kilométeres sorról nem is beszélve.

Azt kivárni kész tragédia volt.

Leültem egy székre, s a tálcára néztem, csak néhány falatot kértem a

konyhástól.

Meg is lepődött, mert túl egyszerűnek vélte a kérésemet.

Egy fiú állt meg velem szemben. –Már megint Jinguji, mit akarhat tőlem?

Anélkül hogy megkérdezte volna; leült velem szemben lévő székre.

Egy darabig nézte a mozdulataimat,- ahogy ettem a mizo levest.

Nem találkoztunk mi már valahol? - Vetette nekem oda kérdését.

Annyira meglepődtem, hogy a pálcika meg állt              a kezembe, s a tofu

visszacsúszót  a tányéromba.

Már csak arra lettem figyelmes, hogy az arcom lángol, mint a tűz.

Ennek ellenére olyan nyugodtan válaszoltam vissza neki, mintha nem is hozót

volna zavarba a kérdésével.

- Úgy látszik, ennyire felejthető vagyok, s elfordultam tőle.

- Elmosolyodtam.

- Min mosolyogsz?

- Semmin Jinguji, csak eszembe jutott az a nap mikor először találkoztunk egy

hivatalos partin, úgy két év vel ezelőtt.                                           

Azon napon lányok hada vette körül, és mindenki a barátnője akart lenni… de

ezt nem gondoltam másképp, mint a többiek, én is szívesen lettem volna a

barátnője, még sem váltam birkává.

Sho Kurusu hangja rántott vissza a valóságba.. pont akkor készült leülni a

Jinguji mellé.

Felálltam, s visszavittem a maradékomat a konyhásoknak.

Ennyit ettél !? - Nézet rám aggódva Hikaru asszony.

Igen, mert nem voltam túl éhes. – megfordultam,s megint belebotlottam

Jingujiba.

Te követsz engem?

Nem válaszolt, csak nézet rám azokkal a világos kék szemeivel, s megszűnt a

körülöttünk lévők minden morajlása.

Asako feltartod a sort.

Vagy ennyire elvette az eszed a gyűlöleted tárgya?

Meg ráztam a fejem. – Nem, de hogy vette el, - s gyerekes vigyorba rá

néztem a bátyámra.

Lady ha nem eszel rendesen elfogysz teljesen.

Akkor kinek a hajába fogok nap mint nap virágot tűzni?

Ajkamhoz emeltem a kezem. - Hm lássuk csak majd annak a   lánynak,hogy is

hívják Hiroshi?

Nanami Haruka.

Igen,Nanami Haruka.

Mostantól tűzd Nanami hajába csodás virágaidat.

Jó lenne, ha indulnánk Asako. – elkezdet kifelé lökdösni az étkezőből, az én

drágaságos bátyám.

Még azt sem engedte meg nekem, hogy befejezem a mondatomat, s rövid időn

belül ebédlőn kívül találtam magam.

Delelőtök tanórákkal teltek,s az követően mindenki ebédelni ment.

Bár mindenki így tett,- még sem követem a többieket az ebédlőbe.

Először is nem voltam éhes,- másodszorra: nem volt kedvem megint

összefutni Jinguujival .

Különös figyelmet szentelt nekem.

Tán még is emlékszik valamire abból a két évvel ezelőtti apró randevúból,

amikor majdnem a karjaiból az ágyában találtam magam.

Igen, az a bizonyos nap, amit már említettem.. nem álltam be a birkákhoz ,de

az est vége felé még is összetalálkoztunk az erkélyen.

Nem tudtam neki ellenállni az édes szavainak, s azoknak a csodálatos

szemeknek.

Teljesen bebódultam tőle így azt sem érzékeltem, mikor magával rántót egy

eldugott kis szobába.

Bátyám nyitót ránk,és összehúzott szemekkel kérdezte.

- Tik meg mit csináltok?

Nagyon jól tudta mire készül Jinguji, még sem osztotta ki.

Megragadta a karomat,s magával ráncigált,mintha bármiről is tehetnék.

Akkor még nem értetem Hiroshi tettét, csak idővel döbbentem rá hogy az a

helyzet mit szülhetett volna.

Ha akkor nem lép közbe… ajkamba haraptam..

Nem akartam róla tudni, sem gondolni rá.

Miért pont most jut ez eszembe?

Még mindig szeretem.

Erre kelet rá döbbennem, miközben visszaforgattam magamba az időkerekét.

Még mindig magával tud ragadni a tekintette, és a kedvessége.

Folytatása következik.